A vihar
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 188
A vihar
Timi szeretett a mama házához járni. Mindig azt érezte, mintha egy idegen világ kapuján lépett volna be, pedig csak odvas fák és térdig érő gaz várta az első udvarban. A szomszéd fala mellett málnabokrok kapaszkodtak az ég felé, de az árnyék visszanyomta őket derékmagasságra.
Hátul, a másik udvarban volt pár szerencsétlen csirke, egy vén kakas és időnként néhány kacsa is. Attól függ, mihez volt kedve abban az évben a nagyanyjának. Kemény, vonalas asszony volt, hetven felett se veszett ki belőle a lendület, viszont szót érteni vele csak Timi tudott. Őt elviselte, sőt mi több, még gyengéd is volt hozzá, már ha a félmosolyt, és a kevés pörölést annak lehetett nevezni. Timi anyja nem jött ki jól a saját anyjával, mert kíméletlennek és erőszakosnak tartotta, ám ő nem hitt neki, mert a hétköznapokban, de akár egy nyáron át sem tapasztalt hasonlókat. Azt viszont tudta, hogy az öregasszony szereti a rémtörténeteket, és nem zavartatja magát, ha ilyesmiről akar beszélni. Nem érdekelte egy pillanatig sem, mekkora az unokája, hogy netán félni fog, vagy rosszat álmodik, szemrebbenés nélkül mesélt a disznóról, aki leharapta Gazsi bácsi fél karját, amikor egyszer moslékot vitt neki. Ha nagyon belejött, még magzatelhajtásokról is magyarázott. Timi csak félig-meddig értette miről beszél, ezért nem is mondta el otthon. Mire anyja fülébe jutott, hogy a nagymama nem kuglófot sütöget pöttyös köténykében, hanem az unokáját szórakoztatja falusi horrorral, már késő volt. Hiába hívta fel és kérte, ne tegye, a nyanya csak legyintett, és közölte, hogy a saját házában azt tesz, amit akar, és ha Angélának nem tetszik, akkor ne engedje hozzá a kicsit. Az asszony még futott pár kört, egy alkalommal kiabált is, de Timi mindig menni akart, és ez ellen nem tehetett semmit. Ahogy múlt az idő, már több rémmesét is ki tudott szedni belőle, és egyre rémültebben vette tudomásul, hogy azok ketten ezt rendjén valónak tartják. Ismerte anyját, valóban nem volt titok előtte fura jelleme, de az idő múlásával mintha egyre durvább események születtek volna az agyában. Az is lehet, hogy ott voltak mindig, de mostanra kikívánkoztak.
Timi nevetett az egészen, mert nehéz volt elhinnie, amiket hallott. Hogy történhetne olyasmi, hogy az a kedves Máli néni, aki mindig fánkot hoz neki, ha meglátja, hogy vendégségben van, megmérgezte az urát? Azt sem értette, hogy Pali bácsi, akinek olyan görbe volt a háta, hogy hozzá képest a kanyargós út egyenesben végződik a falu szélén, úgy megverte a feleségét és annak szeretőjét, hogy börtönbe zárták érte. Igaz csak két hónapra, mert az áldozatok felépültek, nem sokkal később mégsem tűnt valóságosnak, hogy ilyesmire képes volt.
A mama szerint minden ember gonosz volt. Van, aki rejtetten, de a legtöbben nem takargatják a becstelenségüket vagy aljasságukat. Ő eszerint az elv szerint bánt velük, és úgy gondolta, vele sem bánnak másképpen. Timi csodálta határozottságát, de időnként félt is tőle.
A ház, amelyben lakott lehetett vagy százéves, de az is lehet, hogy csak ő képzelte annyinak a használt téglából rakott falakat, amelynek egy része még mindig vályogból volt, de a toldás-foldás már kicsit a mai kor igényeit volt hivatott kielégíteni. Három igen tágas szobából állt, meg egy kisebb fülkeszerűből, de volt benne éléskamra, mosókonyha, egy kacatos tároló és persze konyha is. A konyha mindezekhez képest irreálisan kicsi volt, mintha aki kitalálta, tudta volna, hogy tulajdonosa nem sok időt fog ott tölteni. Ha ez így is volt, a mama másképpen gondolta, mert a papa halála után építtetett egy nyári konyhát, ahol folyton befőtteket és lekvárt készített, de a savanyúságok is tonnaszámra sorakoztak a paradicsomlevek és a lecsók között. Mintha egy hadsereget kellett volna etetnie, úgy készült fel minden télre, aminek az lett a következménye, hogy tavaszra kikerekedett rendesen, de mire megérett a következő évi termés, már dobta is ki a maradékot, vagy rátukmálta Timiékre. Jól és kiadósan főzött, ezért érthetetlen volt, hogy annak idején a papa miért volt annyira sovány. Ilyen alkat, mondta sokszor, de akkor is fura volt látni a terebélyes asszony árnyékában száradó öreget. Nem igazán emlékezett rá, és nagyanyja nem is forszírozta túlságosan az emlékek felelevenítését. Ami elmúlt, elmúlt, közölte.
Alig volt ötéves, amikor a papa egy reggel nem ébredt fel. Minden előzmény nélkül költözött át a másvilágra. A tény, hogy nincs többé, nem viselte meg a nejét, mihasznának és ostobának tartotta, és az első perctől kezdve bánta, hogy hozzáment. Igaz, hogy nem az ő döntése volt, de akkor is. Nem sokkal a házasságkötésük után a férfi inni kezdett, és nem ritkán járt haza kapatosan. Olyankor szidta a párját, és arcába vágta, hogy nem boldog. Azt sem titkolta, hogy csak azért vette el, mert az apja rákényszerítette. Módos lány volt a mama, a maga nemében csinos is, de ő nem szerette a bögyös lányokat. Szíve másért dobogott. A postáskisasszony volt a szerelme, aki szegény és lapos volt, de őt ez nem érdekelte.
Ahogy beköszöntött a kamaszkor Timi életébe, már egyre ritkábban volt hajlandó falura utazni. Kényeskedve utasította el az ismert szagokat, gyűlölte meg a tyúkokat, és nagyanyja meséi is a könyökén jöttek ki. Aztán egy éjszaka, amikor senki sem számított rá, a mama is ugyanúgy elaludt, ahogy a férje. A temetés után nem sokáig időztek a házban, mindenkinek az volt a legfőbb gondja, hogy mihamarabb folytathassa az életét. Eltelt vagy fél év, kitavaszodott, mire lejött megnézni, hogy áll-e még a ház. Csúnya, borongós idő volt. Vészjósló, mint az elvadult kert. A csirkék és kacsák már rég nem potyogtatták tele az udvart, és a málna is mintha kipusztulni készült volna. Úgy nyitotta ki a recsegő fakaput, mintha egy idegenhez akarna betörni, és bizonytalan léptekkel osont be a házba. A mozdulatlanság pókhálója megülte a sarkokat, ahogy a csend is, amely osztozott a sötétséggel. Az öregasszony ruhái ugyanolyan rendben sorakoztak a szekrényben, ahogy a befőttek a kamrában. Eldöntötte, hogy mind ki fogja dobni, a kutyának sem kellenek, ebben biztos volt. Ő csak azért jött, hogy átválogassa a holmit, hogy másnap elszállítsák, ami még használható. Anyja kerek-perec megmondta, hogy neki semmi nem kell, de ha Timi emléket akar, nézzen szét, utána meghirdetik a házat.
A konyha kövén egy döglött bogár hevert, nem ismerte milyen, de termetes. Az ablakon alig szűrődött be fény, és látszott, hogy a vihar öles léptekkel közeledik a falu felé. No, még csak ez hiányzik, gondolta ijedten. Hirtelen azok a horrormesék jutottak eszébe, amiket valaha hallott, és amiktől akkor nem félt. Most azonban mintha zsigerileg kúsztak volna bőre alá. Hogy elterelje figyelmét, elkezdte kihúzgálni a komód fiókjait. Egyikben bugyik voltak, a másikban törölközők, a harmadikban kacatok. Azok a fajták, amiket nem dob ki az ember, pedig tudja, hogy megőrizni sem nagyon érdemes. Volt ott pár fénykép, egy kalapács, madzag, szögek, csipeszek és felsorolni is nehéz lett volna, mi minden még. A képeken a nagymama nézett farkasszemet a fotóssal. Nem tűnt boldognak, de a régi fotókon nem volt szokás úgy vigyorogni, mint a tejbetök. Amikor már majdnem visszatolta helyére a fiókot észrevette, hogy mélyen bent egy barna füzet hívogatja. Vannak pillanatok, amikor az ember azonnal megérzi, hogy nem hagyhatja békén a talált „kincset”. Ez is egy olyan törtrésze volt az időnek. A füzet, amelynek a tetején egy római hatos állt, napló volt. Nem találta a többit, de nem is érdekelte, mert azonnal rájött, hogy ennek a füzetnek valódi története van. Ezért maradt meg, ezért bújt el. Abban az évben íródott, amikor a papa meghalt. A halála előtt két hónappal kezdődött.
A mama szisztematikusan leírta, hol járt az öreg, mit csinált aznap, pontosabban mit nem csinált. Nem szerette őt, nem vette nőszámba, bezzeg azt a cafkát. Pedig szült neki egy gyereket, azt is kínkeservesen, ám az ura nem volt hajlandó kedvére tenni. Azt is bevallotta, hogy évek óta nem ölelte meg, sőt mintha rühellte volna még az érintését is. Folyton a másik asszonyra gondolt, a száraz kóróra. Ő, akinek volt melle, csípője, nem kellett neki. Pirospozsgás arca sem, csak az a Száraz Fájdalom hozta tűzbe, ahogy amazt nevezte a lapokon. Még annyi év után is gyűlölte érte. Olyan mély és vad gyűlölettel, ahogy egy embert gyűlölni lehet, aki nem bír szerelemmel nézni társára, pedig Isten összekötötte vele. A sárga lapokról sütött a megvetés és lassan, de alaposan kirajzolódott, mit kíván neki. Azt, hogy haljon meg. A másik nő ne, annak fájjon csak a szeretője hiánya épp annyira, amennyire neki nem fájna a férjéé. Hosszasan részletezte, hogyan lenne érdemes eltennie láb alól az urát. Taglalta a mérgezés, az akasztás előnyeit, hátrányait, végül azt is leírta, mi lenne az ideális. A férjének álmában kellene átkelnie a túlvilágra. Nem önként, hanem egy kalapács és egy szög segítségével, amelyet beleverne a koponyájába, majd finoman rásimítaná dús fürtjeit. Ki venné észre? Ha elég ügyes, még vérezni sem vérezne nagyon. Kisfejű és hosszú szög lenne a tökéletes, írta, majd arról kezdett mesélni, hogy mennyire boldog lenne, ha megtenné valaki neki.
Timi gerincén borzongás futott végig. Abban pillanatban fényeset villámlott, majd egy hatalmas robaj követte, és gyorsan egy másik. Nem esett, ám a villámok úgy cikáztak a tető felett, hogy kettő között nem telt el öt másodperc sem. A dörgés megrázta az ablakokat, a szél felkapta az ajtó melletti vödröt, és hangos dürrögéssel lesodorta a lépcső aljába. Sorozatosan villámlott, de olyan sebesen, hogy szinte nappal lett a szobában. A lány ernyedten tartotta kezében a füzetet, és mozdulni sem mert. A tetőn hangosan kopogni kezdett az eső, és a szél is megmutatta végtelen erejét, amikor kivágta az egyik rosszul záródó spalettát.
A hívatlan jég egyből a küszöböt csapkodta, és a gangon is megjelent pár dió nagyságú. Az áram is elment. Ekkor már teljes haragjukat szabadon eresztve tomboltak az elemek.
Timi óvatosan, mint egy törékeny poharat letette a füzetet, felállt, és gyertya után kezdett kutatni a konyhaszekrény alsó fiókjában. Olyan mély sötétség ereszkedett a házra, mintha késő éjjel lett volna, pedig csak ötre járt. Az idő, ami jelen volt, a múlt hamvait jött szétszórni ezen a tavaszi délutánon. A mama naplója sokáig hevert a földön, mire a poharak mögé rejtve végre talált egy csonkot és meggyújtotta. A lapokon felragyogott a Gonosz írása. A Gonoszé, ami minden emberben jelen volt. A nagymama megmondta.