...a vers némasága
Írta: Cs Nagy László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 541
...a vers némasága
Lelkem és fülem tele üvöltéssel,
nagy csendjeimet sohasem bántam.
A Nap előtt árnyék hiába lépdel,
csak a fény ölel kicsit lazábban.
Ha hagynám a szót, porrá zúzna mindent,
mi néma, csendtől nem szabadulhat,
bár a mérleg a hangosakhoz billent,
Isten útjai lásd, bonyolultak.
Nem látható az, hogy ki van mögöttem,
a remény biztosan meglepődne,
ha látná, nincstelen kezekkel jöttem,
mint kit a félhomály is legyőzne.
Halk-békésen perlekedek a zajjal,
bár a végtelen peronján álltam,
nem érkezhetek irányba magammal,
nem fénylenek váltók a világban,
„rozsdálják” a pillanat varázslatát.
Volt, hogy önmagam bűnébe estem,
és nem leletem nyugtom bocsánatát,
balgán magamon kívül kerestem,
s holt csendeket marcangoló sakálok
birkóznak a kicsorduló szóval,
szétmarcangolva a nagy némaságot,
nem bírnak a szavak közt lakóval,
éles fogakról cseppenő vérével
várják, hogy még egyszer felkiáltson,
és öröklétet elvakító fénnyel
rést égessen a zárt pupillákon.