A tökéletlenség zsenialitása
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 160
A tökéletlenség zsenialitása
Egy autóbuszon ülve, a párás és koszos ablakon kinézve arra gondoltam: zseniális, hogy a részletekből felismerjük az egészet. Girbegurba, újra és újra elágazó vonalak: egy fa. Egy jellegzetes kapu - annak is csak egy része: az a bizonyos épület, az útvonal egy bizonyos pontján.
A látásunk egyébként nagy csaló. Elhiteti velünk, hogy a teljes képet látjuk, pedig dehogy. A látómezőnk kis foltját látjuk élesen, szinte csak egy pontot. A nagyobb rész: periféria, amit életlenül és csak nagyvonalakban látunk. Valójában a színeket és a formákat sem látjuk jól. Amire korábban rápillantottunk - vagy láttuk már, s van róla emlékképünk, arról azt gondoljuk, hogy látjuk. Felismerjük az újságosstandot akkor is, ha elhaladva mellette nem pillantunk oda. Akkor is, ha nem egy ismert pavilon mellett haladunk el, hanem egy olyan pavilon mellett, amelyik „olyan, mint” az újságos pavilonok. De az újságost nem látjuk meg, amíg oda nem nézünk. Pontosabban, tudjuk, hogy ott van - hiszen az újságos pavilon képéhez az újságos is hozzátartozik, de nem tudjuk, hogy férfi, vagy nő, öreg, vagy fiatal, kese, vagy telt. A perifériás látás csupán foltokat észlel. Azt, ami miatt tudjuk, hogy az a folt micsoda, az agyunk teszi hozzá az elraktározott, korábbi információkból. A faágak sem egyformák, de azt a faágat is faágként azonosítjuk, amelyet először látunk. Ugyanis ehhez nem kell teljes egyezés. Amikor ránézünk valamire, elindul az agyban egy gyors keresés: mire hasonlít? S a szóba jöhető hasonlóságok közül kiválasztja a legvalószínűbbet. Még olyan dolgokat is felismerhetünk, amelyeket nem a látásunk útján ismertünk azelőtt. Ha valaki mesél egy épületről - amikor egy idegen városban útbaigazítást kérünk -, s elmondja annak az épületnek a jellegzetességeit, amelyet támpontként megjelöl, e jellegzetességek leképeződnek bennünk, s amikor meglátjuk, önkéntelenül összevetjük a bennünk lévő képet a valóságossal, s ha az egyezés megfelelő mértékű, akkor azt mondjuk: igen, ez az. Pedig azelőtt sohasem láttuk.
Amikor gyerekként moziban ültem, a fekete-fehér film árnyalataival színezett állóképeket néztem - másodpercenként huszonhatot. De filmet láttam, amiben élt, mozgott minden. Kék volt a tenger, s a szép nő nem volt hullaszürke. A látásom ügyes tökéletlensége nélkül ez nem lett volna lehetséges.
Ha van Isten, miért van a rossz? Miért nem tökéletes a világ? – Sokszor kérdeznek ilyesmit olyan Isten tagadók, akik némelyike egyébként szeretné, hogy végre győzze meg őket valaki. De, a kérdés rossz! Rossz kérdésre pedig nincs jó válasz. – Itt és most senkit sem akarok a hitről meggyőzni. A hit egyébként is túllép a kézzelfoghatón. – De, talán tökéletlenségében tökéletes a világ. A Biblia szerint (nem kell, hogy hidd, csak fogadd el, hogy ez van a szövegben!) Isten a maga hasonlatosságára teremtette az embert. – Milyen legyen tehát a Kreátor kreálmánya? – Nyilván kreatív. Van-e tere a kreativitásnak, ahol nincs mit megváltoztatni? – Nyilván nincs. – S milyen legyen még az ember, ha a mindenhatóra hasonlít? – Természetesen szabad. – Szabad a rosszra és a szörnyű dolgokra is, ahogy azt az egész történelem bizonyítja. A legtöbb rossz az ember gonoszsága, amelyet szabadon választ - s mi tagadás -, a rossz terén szörnyen kreatív.
Hibázott tehát Isten? Nem gondolom. A Biblia szerint az embernek fel kell nőnie, éretté kell válnia ahhoz, hogy jól válasszon a jó és a rossz között.
Itt van tehát egy olyan világ, amely változékony; jobbá és rosszabbá válhat. S itt van az ember, aki nem érzékel, s nem is ért tökéletesen. Ez a gyengesége az ereje is.
Ám, az emberben él a vágy a teljességre, a tökéletességre. Ezért vannak tudományos és tudálékos tanok. Ezért van hit és vallás. Ezért igyekszik az egyik ember mindent megszerezni, míg más igyekszik mindenről lemondani. S ezért igyekszik megragadni a nem érthetőt, s megfogalmazni a kimondhatatlant.
A művészet az egyike azon módszereknek, amely e célok elérése felé mutat. A művészet út a megfoghatatlan megragadására, s a kimondhatatlan megfogalmazására. De ez sem lenne lehetséges az úgynevezett tökéletlenségek nélkül.
A festmény csak egy vászon színes festékfoltokkal. A zene csak hangok egymásutánja. A szobor csak egy egyedi formájú tárgy. A vers is csak szavakból áll, mint bármelyik szöveg.
Mitől különlegesek mégis? Miért fontosak?
A meggyőződésem szerint azért, mert a tudatunk is rosszul lát - vagy éppen jól? –, akár a szem. Sőt, a tudat a bizonytalan érzékeinkkel szerzett, bizonytalanul értelmezhető információkat látja. Súlyosan rövidlátó, de messze akar látni, a nem tudatosítható távlatokba.
A művészet tehát azt a képességet használja fel, hogy a részletekhez önkéntelenül hozzárendeljük a korábbi információkat, és általánosítunk is, konkretizálunk is egyetlen műveletben. Aki elszunyókál a buszon, s valamennyi idő után kinéz, az első pillantásban meglátott girbegurba, elágazó vonalakban felismeri a fát. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy van egy általános képe a fáról. Jellegzetességek, amelyek többnyire minden fára igazak. S a látott képrészleten felismert jellegzetességeket összevetjük mindennel, amiben előfordulhatnak hasonló vonalak, s ha a fa a legvalószínűbb egyezés, akkor azt mondjuk magunkban: ez egy fa. Aztán az utas meglátja annak a bizonyos kapunak a jellegzetes részletét. S már tudja is, hogy ez melyik épület. Míg a fát általános képként látta, az épületet már konkrétként.
A művésznek nem kell az egész fát megrajzolnia. Elég a jellegzetes részletet megmutatni, s felismerjük. S ezen a módon elvihet minket egy olyan útra, amelyen a konkrét is felismerhető. Talán nem is láttuk még azt a kaput és azt az épületet, csak van bennünk egy leképeződése, olyan információkból, amiket korábban kaptunk, vagy állítottunk össze mi magunk magunknak. Talán nem is tudjuk verbalizálni, de a festékfoltos vásznon, vagy a sajátos formájú tárgyban meglátjuk, a hangok egymásutánjában meghalljuk és a vers szavaiban megragadjuk azt a valamit, amit másképp talán nem is tudunk megfogalmazni.
Mindannyian képesek vagyunk kimondani azt, hogy szeretlek. De annak elmondására, hogy ez a szeretet, vagy szerelem mennyire mély, forró és végleges, a művészetet érezzük megfelelő eszköznek. Matematikai képlettel ritkábban vallanak szerelmet, s építészeti megoldásokkal is, bár ez nem példátlan. Mégis, bizonyos válaszok keresésére, bizonyos igazságok megragadására a művészetet érezzük a legmegfelelőbb útnak.
Szóljunk hát pár szót a művészet e sajátos működéséről, most már a verbalitást használó művészetek, azon belül is az irodalom oldaláról.
Egy novellában karikatúra-szerűen tömör személyiségrajzok és helyszínrajzok szerepelnek. Ilyenkor a szerző az általánoshoz nyúl, s csak egy-egy jellegzetes részletet mutat be, a többit tudjuk.
Egy regényben a végletekig részletes lehet egy leírás, a romantikus regényekre ez jellemző, s ez esetben teljesen konkrét képünk lesz. Így tehát az író, ha akarja, bemutatja a fát pár vonallal, vagy elmeséli azt a bizonyos épületet teljes alapossággal. S mindkettő működik. A költő is ezt az eszközrendszert használja, de a lírai epikától eltekintve sokkal tömörebben, eszköztelenebbül, mint a prózaírók. Tudom, telefonkönyvnyi verstanok garmadája igyekszik összegyűjteni a költői eszközöket és módszereket. Még azt is állítják, hogy aki ezeket elsajátítja, az költő lehet. De ez tévút!
Azt meglátni, hogy a festékek vászonra kenéséből hogyan lesz kép, mégpedig olyan, ami többet mutat annál is, mint amit ábrázol, az a művészi tudás! Amelyik kép (forma, hangsor, szöveg) csak annyit mutat, amennyit ábrázol is, az nem művészet, legfeljebb szép dekoráció. Ezért mondom néha versnek látszó szövegre, hogy amúgy hibátlan, na, de minek?
Mert ez a lényeg! Az ember nem csak test, ami érez, nem csak lélek, amelynek tudata és érzelmei vannak, hanem szellemi lény is, amely a végtelenbe kapaszkodik. Hogy paradoxonokkal zsúfolt ez a mondat? Hiszen olyasmit igyekszem elmondani, amire nincsenek jó szavaink. De nézzük meg kicsit közelebbről!
Amikor a kezemre nézek, azt mondom, az én kezem. Ha valami miatt elveszítem, az megterhelhet pszichésen, de nem vonja szükségszerűen maga után azt, hogy a személyiségem sérüljön. A lélek lehet ép csonka testben is! Kiváló és boldog emberek vannak azok között is, akik fogyatékkal élnek! Hallottam születésétől vak embert a színekről beszélni. Abszurd? Neki érzelmei, érzetei voltak erről. Amíg felnőtt, tanult - a családban, az iskolában, a baráti körében -, a színekről is beszéltek. Nem lehet tabusítani, mert az anyja megmondta, hogy az a két ruhadarab nem illik össze. S a gyerek kérdez: miért? S kialakította a maga sajátos színvilágát. Ő szükségszerűen másképp képezte le mindezt, de leképezte!
Racionális dolog-e az érzelem, vagy a hit? Legyen szó akár csak arról, hogy valamilyennek gondolok valamit, holott nincs elegendő információm ahhoz, hogy olyannak gondolhassam. Mindez irracionális. Ha az ember gép lenne, az agy-számítógép nem végezne el ilyen műveleteket. Lehet persze big data elemzésekkel statisztikai összehasonlításokat végezni. Arra is megtanítható a gép, hogy egy halmaz mellé rendeljen más halmazokat, amelyek nem egyeznek ezzel tökéletesen. De mindez matematikai módon, hideg, rideg, érzéketlen, s a bevitt műveleti parancsokhoz viszonyítva mindig egyformán és tökéletesen megy végbe. Tökéletesen nem kreatív. Élettelen. Márpedig az ember csupa bizonytalanság. Egy dolog biztos! A véletlent (ami irracionális fogalom) kizárva soha semmit nem teszel, és nem érzel ugyanúgy, mint korábban. Nincs tökéletes ismétlés. Ha volna, nem vennék fel a zeneszámokat többször is. A színdarabokról filmet készítenének, aztán bezárnák a színházakat. A tanulás folyamatából pedig eltűnne a gyakorlás, hisz elég lenne egyszer jól végrehajtani a feladatot, s máris készen állnánk rá, hogy milliószor is tökéletesen ugyanúgy végrehajtsuk. S persze, akkor gépek lennénk. De egy gép nem fél, nem szeret, nem gyűlöl, nem remél, nem vágyik. Egy gép nem tudja, mi az, hogy büszkeség, vagy szégyen, bátorság, vagy gyávaság. Ezek irracionálisak. Ezeket nem dolgozhatja fel egy gépiesen pontos agy. Azt hogy a bizonytalan és ellentmondásos információkat hogyan képezem le világgá, s hogy mit érzek, a lélek teszi, még ha az anatómia nem is ismer ilyesmit. Mondhatjátok, hogy kémia, meg bioáram! Talán illúzió, s ha az, azt sem bánom: többnek érezzük magunkat gépeknél.
S a vallásos hittől elvonatkoztatva is keresünk valami többet és örökebbet önmagunknál. Mi az, hogy haza és hazaszeretet? Eszme? Az micsoda? Mi az, hogy Isten? Transzcendens valóság, vagy kollektív képzelet? Mi az, hogy örökké? Hogyan érezhetjük úgy, hogy egy rég elhunyt barát, vagy rokon szól hozzánk? Hogy gondolhatunk arra, hogy van valami kapcsolatunk ezzel a sok irracionális dologgal, mi több, hogy irracionális módon mi magunk is többek vagyunk, mint a test és annak a működése?
Hogy illúzió, vagy valóság, a jelen írás szempontjából mindegy. De mind tudunk szellemi dolgokról. – S itt nem a kísértetekről beszélek, hanem arról, hogy valami nem anyagi világot valószínűsítünk, s ahhoz tartozónak is tekintjük magunkat. Csak e képzet szempontjából van ugyanis annak az egyszerű szónak értelme, hogy én. S ha kimondjuk, ha nem, ebben a világban keressük a válaszainkat a nagy kérdésekre. Legyen bár az szerelem, boldogság, hit, félelmeink az elmúlástól, haza, hűség, és sok hasonló.
De hogy lehet ezt a nem láthatót mégis érezni, érteni? Hogy lehet ide kérdést intézni, s innen választ kapni? Ehhez hit kell. Hit persze van sokféle. De ahhoz is hit kell, hogy azt mondjam: én vagyok, s ez több mint egy kikupálódott állat idegrendszerének kémiai és elektromos működése!
Bármi is ez, az ezzel való kapcsolat része az életünknek, hiszen önmagunk értelmezése is erre épül.
Jól mondja Pilinszky, s helyesen helyezi a fókuszba Nagy Imre barátom: a művész élete nagy részében passzívnak hat. Feszülten figyel, mint a vadász, aki meg akarja pillantani, s el akarja ejteni a vadat. Vár, feszülten. Közben éli az életét. S amikor a pillanat a maga kiszámíthatatlanságában eljön, akkor kell megragadnia. Test, lélek és szellem. Mint három lassan forgó tárcsa, melyeken különböző helyeken ablakok vannak. Csak akkor láthatunk mögéjük, ha egy-egy pillanatra az ablakok egybe esnek. Ekkor kell megragadni. Ezt nevezik ihletett pillanatnak, ami múlékony. A tárcsák forognak, s az ablak hamar bezárul. Ezért kell leképezni a mi oldalunkon azt, amit odaátról megláttunk. Aztán újra várni, míg új ablak nyílik.
A vak fiú, aki leképezte a színeket, mi vagyunk. Ezt a szellemi világunkra értem. Még önmagunkat sem ismerjük jól. Sötétben tapogatózunk. Ki lehet a kalauz, aki segít abban, hogy válaszokat kapjunk egyes irracionális kérdéseinkre? Ki az, aki segít jó kérdést feltenni? Megkísérlik ezt tudósok, papok, eszmék hirdetői, politikusok, sarlatánok. Miért ne kísérelhetnék meg a művészek? Hisz az tesz fel jó kérdéseket, aki sok kérdést feltett már. Az értelmezi jobban a válaszokat, aki sok választ kapott már. Aki sokat áldozott önmagából arra, hogy látszólag passzívan a vadat figyelje, s a megnyíló ablakok mögé igyekezzen pillantani. Mert az ablakok kinyílnak olykor, s ha nem állunk készen, a lehetőség hasztalan múlik el.
S bár nem látjuk ezt a világot, mert a testünk csak a fizikai valóságot képes bizonytalanul megtapasztalni, mégis úgy érezzük, ebben a világban kell elsősorban eligazodnunk. S amikor egy kérdést jól teszünk fel, s arra megragadhatóvá válik a válasz, egy-egy bizonytalanság helyére bizonyosság lép. Képünk lesz arról, ami a számunkra nem látható.
Ezt keresi a művészet, s ezért van mindig befogadó közeg a művészetek körül. Mi vagyunk a vak fiú, és arra vágyunk, hogy leképezhessük magunkban a színeket, amelyeket nem láthatunk. De ahogy egy addig nem látott ház leírható, ahogy a nem látott szín leképezhető, ez is megragadható. Irracionálisan, lelki és szellemi síkon, ahol az önmagunkon túlit keressük önmagunkban is. Ha csak tökéletes gépek lennénk egy tökéletes világban, ennek nem lenne értelme. A művész maga is tapogatva keresi az utat, de a kevés részletből leképez egy-egy konkrét kérdést és választ. S ezt adja át a művészet irracionális eszközeivel. Nagy Imre barátom megfogalmazásában: metanyelven. A vers is csak szavakból áll, de többet mond el, mint amit a szavak jelentenek. Minden művészetben, de az emberi világ minden fontos részletében is ez a zseniális, hogy nem a huszonhat fekete-fehér képet látjuk, hanem egy mélyebb valóságot. A tökéletlenség tehát nem csak a művészetek számára, hanem minden emberi számára zseniális. Olyan ez, mint a gravitáció: megölhet, de nélküle nem lenne élet.