A Tóbiás
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 112
A Tóbiás
Hogy miért énekeltek a Csengedyék egy giccses Petőfi-verset a temetőben? A Tóbiás az oka.
A Tóbiás. Mindenki így hívta, az igazgatótól a diákokig, pedig a Tóbiás nem is a keresztneve volt.
Tóbiás Andor tanár úr. Ez volt a becsületes neve. Irodalomtanár. Kicsit mackós, kicsit pocakos, amúgy jelentéktelen, de tüzelt a szeme és élt a hangja, ha szeretett költőiről és íróiról beszélt. És Tóbiásnak rengeteg szeretett költője és írója volt.
A Csengedy meg slammer volt. Így nevezte magát, és szünetekben fel is olvasta legújabb számait, ha volt közönsége, ha nem. Így aztán az órákról sokszor el is késett.
– Petőfi is slammer volt – mondta Tóbiás –, egyenesen influenszer. Figyeljék csak ezt meg – mondta, és kicsit fakón énekelni kezdett: – „Fa leszek, ha fának vagy virága…”
– Micsoda giccs ez már, Tóbiás! – vágott közbe Csengedy. – Ez valami népdal?
– Műdal. Nem a nép költötte, hanem Petőfi.
– Ne már! Tök gáz! Meg az a sor is, hogy „csak hogy lényink egyesüljenek”. Talán „hogy lényeink”, Így kell magyarul mondani, nem? Még a ritmusa is jobb úgy.
– Csengedy fiam, akkor még nem tudtak olyan menő dolgokról, mint a slam, ami miatt maga folyton elkésik óráról. Az emberek énekeltek, bor mellett. És minél több volt a bor, annál giccsesebbet. Így hát Petőfi megírta a maga szerelmes slágerét a hatodik kupa bor idejére.
– Ezt maga jól kimatekolta. De mi a matek a lényinkkel?
– Jaj, Csengedy, a nyelv változik. Ez olyan régen volt, hogy még dínók úsztak a Balatonban, meg a maga nagyanyja szépanyjának a szépanyja.
– Szépanya? Hát az meg mi?
– Tudja, van magának anyja, nagyanyja, dédanyja, ükanyja, szépanyja. Számoljon csak húsz-huszonöt évet egy generációra, és a szépanyja szépanyjával, tíz-tizenkét generációval kijön a matek. Plusz-
mínusz két nemzedék.
– Hát ez jó, Tóbiás! Irodalomtanár létére még számolni is tud. Jó forma maga!
– Talán firma, ha már irodalom. Hanem tudja-e, hogy hogy hívták a Nesszit?
– Miféle Nesszit?
– Amelyik a Balatonban úszkált.
– Hogy?
– Loch Nessi. Valamelyiket így hívták. Vagy a dínót, vagy… ahogy elnézem…
Csengedy egy pillanatra elnémult, aztán az osztály felröhögött. És végül Csengedy is röhögött. A Tóbiás meg feljebb tolta a szemüvegét, és elmélázva lépkedett végig a padok között a terem végéig
és vissza.
A költőkről kiderült, hogy mind firmák voltak. Rockerek, popsztárok, rapperek és slammerek. És Csengedy is olvasott, és egyre jobb számokat írt.
A Tóbiás soha egyetlen órájáról sem hiányzott. Akkor sem, amikor fogyni kezdett. Lassan férfi lesz, mondták a lányok, csak az nem tetszett nekik, hogy csúnyul a bőre. Fakó és száraz, és a karján már
ráncos és lötyög. Egy kicsit kinevették.
De akkor már nem nevettek, amikor beesett lett az arca, és a folyton újra kifúrt szíjjal úgy húzta össze horpadt hasán a nadrágjait, hogy szinte nem is volt dereka. Mintha egy vézna kisgyerek az apja nadrágjait hordta volna. Olyan volt, mint egy alaposan körberágott almacsutka. A szemüvege is mintha megnőtt volna, és gyorsan ritkult a haja.
Aztán az egyik hétfőn kuglira borotvált, kopasz fejjel jött órára. Könnyű volt, szinte tollpihe, de a szeme akkor is lángolt, és Adytól Dzsidáig, Pilinszkytől Petriig csupa esendő, de nagyon szerethető emberről mesélt. Ha a szemüvegét feljebb tolta, és mesélni kezdett, szürke homloka alatt lelkesülten lángoltak a szemei. Néha elmélázva lépkedett végig a padok között a terem végéig és vissza. És Csengedy soha nem késett el.
A Tóbiás egyszer nem jött többé.
Május volt, és a virágzó akácok illata megrészegítette a langyos estéket. Az érettségi előtt álló diákok szerenádozni indultak a kedvenc tanáraikhoz. A hangulat egyre emelkedettebbé vált, és az sem zavarta őket, ha egy-egy giccses sort kezdett valaki énekelni.
És akkor éppen itt, ebben a megállóban mondta a Csengedy, hogy menjünk el a Tóbiáshoz.
– A temetőbe? – kérdezte egy lány. – Már esteledik.
– Oda hát! Ő volt a legjobb tanárunk. Nem csak tanárunk, hanem ember. És ha most nem megyünk el hozzá így együtt, akkor már soha. Nem hagyhatjuk ki A Tóbiást!
Hát így indultak el. Ez az oka annak, hogy a temetőben kapuzárásig üldögélő idős asszonyok egy csapat diákról meséltek akkor egész nyáron, akik valami oda nem illő, régi dalt énekeltek, de amúgy
nem volt velük semmi baj.
Igen, itt történt.
Éppen itt.
Megjelent az Ezredvégben