A szerep
Írta: Ernyei Bea
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 245
A szerep
Eljött végre a nap! Még mindig alig hiszi el, hogy ez megtörtént, pedig már itt ül a buszon a többiekkel.
- Öt éve, már öt éve, hogy regisztráltam. És csütörtökön felhívtak, hogy engem választott a rendező!
- Hát ez nagyszerű – dörmögi az orra alatt egy nem túl szimpatikus, lehangolt fiatal lány, aki mellette ül. Vajon mi lehet a baja? – morfondírozik el rajta, de csak egy pillanatig, mert annyira izgatott a szerep miatt, hogy a rosszkedvű lány sem tudja ezt megzavarni.
- Öt éve, igen, emlékszem, mert… - aztán elhallgat, mert a lány felvette a napszemüvegét és elkezdi bámulni az ablaküveget.
„Emlékszem – folytatta magában –, mert akkor várta Juli Mikikét, gondoltam, de jó lesz, keresek egy kis pénzt, segítek a fiataloknak. Nem könnyű a mai világban boldogulni. Azóta már Zolika is megvan, de nem hívtak sose, már el is felejtettem, de aztán csütörtökön megszólalt a telefon!”
Lassan megérkeznek. Körülötte mindenki egyszerű, hétköznapi ruhában, meg farmerban. Neki nem mondták, mit vegyen fel, ő kiöltözött erre az alkalomra. Persze, nem nagyon, nem akar feltűnősködni, de hát mégiscsak a jobbik ruháját vette fel, ha már egyszer kiválasztották! A jegygyűrűje mellett ott tündököl a tizedik házassági évfordulóra kapott rubintos gyűrűje is (nyugodjék békében szegény, jó György!). A nyakláncot is felvette természetesen, ezt Juli születése után kapta Györgytől. Nagyon jó férj volt, azt meg kell hagyni. Ezeket az ékszereket nagy becsben tartja, csak különleges alkalmakkor hordja, de hát őt most kiválasztották! A haját is frissen festette, szőkére, divatosra.
- Adnak ruhát, és lesz smink – szól hozzá a mogorva lány.
- Ó, akkor ezeket az ékszereket levegyem? Én, én nem tudtam, én először vagyok itt.
- Ja, azt le kell venni. Csak el ne lopják. Táskát nem vihet magával a szetbe.
- Hát én nem tudtam, igazán nem tudtam.
- Jesszusom! Mi ez? Sminktetoválás?! – ez egy másik lány, akinek rádiótelefon van a kezében. Dühösnek látszik valamiért. Hát ilyen nagy bűn az a sminktetoválás? Jó, hát ő is hibázott, de ki nem? Miért gondolják, hogy ez csak a fiatalok kiváltsága? Különben is akkor még fiatal volt, mert hát ő is volt fiatal, bármilyen hihetetlen.
- Valami baj van? – kérdi félve.
- Igen, az a baj, kedves hölgyem, hogy egy természetes kinézetű, ötvenes nőt kértünk. Erre magát küldték, akinek a haja festett, és sminktetoválása van! Mindenképp reklamálunk az ügynökségen! Na de mindegy, ha már itt van. Kendő a fejére, úgyis parasztasszony lesz. Te, Vivi, te tudsz kezdeni valamit ezzel? Le tudod sminkelni? Próbáld meg, jó? Most már abból főzünk, amink van. Menjen öltözni. Utána a sminkbe és fodrászhoz. Megoldjuk.
A kezdeti nehézségek után minden nagyszerűen alakul; jelmezt és sminket kapott, az arcát és kezét összekenték cipőkrémmel – hát ez nagyon mókás! Készített néhány fotót: szelfit is, teljes alakosat is – megkérte rá a mogorva lányt – és elküldte az unokáknak. Hát a Zolika azt mondta, ez nem is a mama! Hogy ez nem is a mama! Jaj, egyemmeg a kicsi szívét! De sokat kell várni. Körülötte nem túl szívélyesek, vagy szaladgálnak az emberek össze-vissza, vagy a telefonjukba mélyülnek. Olyan is van, aki alszik a padon. Ilyenkor! Hát nem izgul? De aztán hívják őket, beállítják egy helyre, valaki jön és magyaráz, mit kell csinálnia. Jaj, csak el ne rontsa! De nem, nem ám! Megy minden, mint a karikacsapás! Ó, ha György most látná! Mindig is tudta, hogy van érzéke a színészethez, és tessék!
Mindent összevetve kiváló napja volt, nagyon élvezte az egész nyüzsgést, a feladatokat, a sok-sok szorgos ember ide-oda futkározását, de leginkább a jelmez tetszett neki. Teljesen más embert csináltak belőle! Úgy érezte, ez élete nagy kalandja, amit aztán sokáig mesél majd mindenkinek: hiszen ő volt az Anyóka! Egy statiszta a tömegben.