A szekerce
Írta: Márffyné Horváth Henrietta
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 161
A szekerce
A paraszti konyha nélkülözhetetlen része volt a zománcos lavór, a mosdótál. Az ajtó mellett állt közvetlenül a vasból készült tartón, elejére hajtogatva a patyolat tiszta lenvászon törölköző. Az öregéknél ehhez volt támasztva a nagy szekerce. Nyele szinte olajosan fényes, sima a sok használattól. Az éle tükrösen csillogott, frissen volt fenve.
A lány ijedten lapult a konyhaszekrény oldalához, haja kócosan simult vállára, arca könnytől volt maszatos. Minden egyes porcikájában remegett, inge eleje lehasítva fityegett melle alatt, félig előrehajolva próbálta kezeivel eltakarni magát. Összerándult az ijedtségtől a teste, szemei tágra meredtek, ahogy meglátta a kisszobából éppen kilépő nagyapját. Egészen önkéntelenül elkezdett szűkölni, vinnyogni úgy, akár a kutyák, ha félnek valamitől vagy valakitől.
Az ősz hajú, parasztinges, inas termetű férfi döbbenten meredt a lányra. Szinte lebénult a látványtól, lábai nem engedelmeskedtek neki. Ráncos homlokán izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni. Be kellett hunynia mindkét szemét, mert borzasztó szédülés fogta el. Egy pár pillanatra megjelent előtte a kishúga alakja, ahogy utoljára látta azon a sok évvel ezelőtti borzalmas téli délutánon. Az erdő hófoltos volt, és már korán sötétedni kezdett. Minden egyes nap kijárt az erdőre fát gyűjteni, hogy ezzel is segítsen a szerény körülmények között tengődő szüleinek. Azokban az ínséges időkben alig volt élelmük, tüzelőnek valót még csak-csak összeszedegettek a faluszéli erdős részen. A fagyűjtő útjára általában kishúga is elkísérte. Azon a napon is pont így történt. A kislány csacsogva, dalolva ugrándozott körülötte és közben a száraz gallyakat szedte egy csomóba. Ő sokszor rászólt, hogy ne lármázzon, mert még meghallja valaki a nagy hangoskodást, és baj lesz. De a kislány csak nevetett rajta, hogy ugyan ki hallaná meg őket, még a madár sem repül erre.
A két katonaszökevény egészen váratlanul, szinte a semmiből keveredett eléjük. Még jóformán fel sem ocsúdtak, és a kishúgát a magasabbik ölbe kapta, a másik pedig őt leütötte a fegyverével. Mikor később magához tért, a feje zúgott, a halántékán pedig friss vér szivárgott végig. Át volt fagyva és rettenetesen félt, nem tudta merre keresse húgát a közben teljesen besötétedett erdőben. Órákig botorkált fától-fáig, esett-kelt, maga sem tudta, hogy miben bízhat. Időnként a zsebében lapuló gyufás skatulyából meggyújtott egy-egy szálat, hogy gyenge kis fényénél valami támpontot leljen a koromsötétben. Valami puhára lépett, ismét elvesztette egyensúlyát és a földre borult. Reszkető kézzel előkaparta a gyufásdobozt, fellobbant a kis sárga láng. Táncoló gyér fényénél meglátta kishúga élettelenül, a semmibe révedő tekintetét, és mezítelen véres kis testét.
Egy szem lányunokájával éltek magukban a tanyán, mióta a fia a fronton elesett, az asszonyát pedig elvitte a tüdőbaj. Nem örült, mikor a portájukra betelepedtek a ruszki katonák. A lányt el kellett volna bújtatni, de olyan hirtelen jöttek, hogy már nem volt rá mód.
Idegtépő volt a vonyítás. Lassanként újra kinyitotta a szemét. Az ősz hajú, parasztinges, inas termetű férfi döbbenten meredt a lányára, aki még mindig a konyhaszekrényhez simulva reszketett, és vonyított egyszerre.
– A tizedes? – hördült fel a férfiból, valahonnan nagyon mélyről a kérdés.
A lány a szekrény felé fordulva hevesen bólogatott, majd zokogva leroskadt a konyha tapasztott padlójára.
A paraszti konyha nélkülözhetetlen része volt a zománcos lavór, mosdótál. Az ajtó mellett állt közvetlenül a vasból készült tartón, elejére hajtogatva a patyolat tiszta lenvászon törölköző. Ehhez volt támasztva a nagy szekerce. Nyele szinte olajosan fényes, sima a sok használattól. Az éle tükrösen csillogott, frissen volt fenve.
Az öreg felemelte a szekercét, ismerősen simult a tenyeréhez. Egy pillanatra megakadt a tekintete a mosdótál feletti falon függő borotválkozó tükrön. A homályos, karcos felületről kishúga nézett vissza rá szomorúan. Még erősebben markolt rá a fejsze nyelére és kirohant a házból.