A százéves fa a törés kapuja
A százéves fa a törés kapuja
„De erősebbek vagyunk gyönge életünknél…”
(József Attila: Imádság megfáradtaknak)
Csongrád szélén, a folyóparton állt egy öreg platánfa. Nem a legmagasabb volt, nem a legzöldebb, mégis mindenki tudta róla, száz éve állja a szelet. Gyökerei mélyen kapaszkodtak a homokba, koronája széles árnyékot vetett. Egy különösen hosszú, szeles év jött. Nem a viharok voltak a legnehezebbek, azok elültek. Hanem az, hogy a szél nem távozott többé.
Napról napra tépte a fákat hol élesen, hol alattomosan, néha suttogva, néha tombolva.
A platán hallgatta, ahogy a szél újra és újra megszólal benne. Nem kívülről jött, hanem belülről, mintha saját kérgéből hasadt volna elő egy hang.
- Hajolj meg! - suttogta. - Akkor nem fájna annyira. Akkor könnyebb lenne.
A fa remegett, de nem hajolt. Nem büszkeségből, hanem mert tudta, ha most enged, végleg kettétörik. Egy holdfényes este a platán belső hangja hangosabb lett, mint valaha. A fa fáradtan kérdezte magától;
- Lehet, hogy velem van a baj? Lehet, hogy túl kemény vagyok? Lehet…, hogy jobb volna, ha nem is lennék?
Az öreg platánfa ágai szélesen borultak a víz fölé, gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe.
Aznap este egy asszony érkezett hozzá. Mira volt a neve. Lassan lépdelt, vállát mintha láthatatlan terhek húzták volna. Megállt a fa előtt, kezét a repedezett kéregre tette, és szinte sóhajként mondta:
- Elfáradtam. Úgy érzem, szétszakít a világ. A szél minden nap tép, és én már nem tudom, van-e bennem erő állni tovább.
A platán susogott, levelei megremegtek a holdfényben. Mintha felelt volna;
- A szél nem azért tép, mert gyenge vagy. Hanem mert állsz. Ha nem állnál, már rég nem volna mit bántania.
- De minden veszteség, minden csalódás, mintha lassan belülről repesztene – sírta Mira. - Hogyan lehet így élni?
A fa koronája lassan bólogatott.
- Nézd meg a kérgemet! Repedésekkel teli, mégsem omlottam össze. Minden seb emlékeztet: vihar volt, de túléltem. A seb nem összetör, hanem tanít. A fájdalom nyoma az erőd bizonyítéka.
Mira felnézett a magasba. Az ágak az ég felé nyúltak, mintha a csillagokat akarnák elérni.
-És ha nem látok már fényt? - kérdezte halkan.
- Akkor a gyökereidben keresd! - felelte a fa. A fény nemcsak felülről jön. A mélyben is ott van, ahol a gyökér vizet talál. Amíg gyökereid tartanak, lesz erőd felemelni a fejed.
A nő lehunyta a szemét. Könnyek peregtek arcán, de szíve lassan megkönnyebbült. A fa susogása már nem vád volt, hanem oltalom.
- Tehát nem kell hajolnom, hogy megmeneküljek? - kérdezte végül.
- Nem - felelte a platán. - Ha most meghajolsz, eltörsz. De ha állsz, akkor egyszer a szél is elcsendesedik. Mert nem a vihar dönti el, ki marad talpon. Hanem a gyökér mélysége és a szív hűsége.
Mira sóhajtott. Mintha a fa átvette volna terheit. Vállai kiegyenesedtek, tekintete tisztábban nézett a folyóra. Tudta, a szél talán nem hallgat el, de ő már másként áll benne.
A fa koronája megzörrent, mintha áldást mondana:
- Szabad vagy. A törés kapu volt számodra. És most már erősebb vagy, mint gyönge életed.