A sorompó
Írta: Nagy Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 539
A sorompó
Tamás ébredt elsőként. Az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. Már lassan hajnalodott.
Hamarosan kukorékolni kezd a műkakas – gondolta.
Tamás egy húszassal fiatalabb volt még, amikor a bölcs vezetés csirketenyésztő-nagyhatalommá akarta tenni az országot, és költséget nem kímélve egy baráti országból sok-sok szárnyast hozatott be. Az állatok egészségesek voltak, de csak papíron. A kormány nem törődött a figyelmeztetéssel, hogy az eladónál tombol az új típusú madárinfluenza. Lassan egymás után megdöglöttek, majd őket követte a hazai állomány is. Az országban minden háztáji madár kimúlt, ami nagyobb volt a gyöngytyúknál. Agyő, csirkecomb, agyő, libamáj, viszlát, kacsapecsenye! Tamás elfintorodott. Még mindig nem tudta megszokni a csirkepótló műhús ízét. Nekilátott a kávékészítésnek, bár már a kávé sem volt valódi. A globális felmelegedés tett róla, hogy a kávészemek még a szüret előtt megpörkölődjenek a növénnyel egyidejűleg. Az új, hőálló ültetvényekből származó termékek pedig drágák voltak, így az egyszerű népnek maradt a pótkávé. Míg a kotyogós feltüzelte magát,
Tamás felrázta a többieket.
- Gyerünk már, ébredjetek! – Szomszédja álmosan emelte fel a fejét.
- Hány óra van?
- „Disszidálunk a picsába minél előbb!” - óra. – Erre már ő is feléledt. Rázogatni kezdte a feleségét. Tamás visszament a konyhába, s mire kitöltötte a frissen gőzölgő italt, már mindenki befutott a konyhába leharcoltan és fáradtan. Nem volt valami nyugodalmas éjszakájuk. Ha nem hidegfronttól vagy szúnyogoktól szenvedtek, fél szemmel mindig az ház előtt elhaladó autók fényét lesték a fejvadászoktól tartva. Ezek a militarista güzük fel-alá nyargaltak az országban orvosok, tanárok és más hiányszakmák művelőire vadászva, és aki nem tudott felmutatni egy érvényes munkaigazolást, azt felsőbb utasításra rögtön áthelyezték az ország másik pontjára hiánypótlónak. Elvileg Tamás felesége sem mozoghatott volna szabadon a tanév alatt, de beadta a kormány által kinevezett tanfelügyelőnek, hogy elmegy a hegyekbe „bólogató-marhaszemet” gyűjteni a következő botanikai előadásra. A fickó meg örült, mint majom a farkának, hogy ilyen buzgó és lelkiismeretes tanár dolgozik alatta. Tamás végül leült az asztalfőre és szétnézett a társaságon.
- Oké, eddig minden könnyen ment! Mind a négyünknek sikerült ilyen-olyan ürüggyel szabadságot kivenni. És mind a négyen készen állunk mindent magunk mögött hagyni.
- Te könnyen beszélsz! Te és Liza a nénikéd lakásában éltetek, és a munkád nem igazán állt másból, minthogy az automata összeszerelőgépet felügyelted!
- Oké, Ernő! Vágom, hogy a te munkád nagyobb agykapacitást igényelt, de azt elbitorolta tőled az új főnök fiacskája, a házadat pedig bank vitte el az adósság fejében. Szerintem mind a négyen a „csórócsónakban” evezünk a jobb élet felé, úgyhogy ne vitázzunk feleslegesen! – Ernő megadóan bólintott, Tamás pedig folytatta:
- A lényeg az, hogy mi négyen turisták vagyunk, akik megjárják a baglyasi körtúrát, majd ide térnek vissza késő délután. Még véletlenül sem kelthetjük azt a látszatot, hogy el akarjuk hagyni az országot valamelyik átlépőponton.
- Mintha a helyieket annyira érdekelné, hogy néhány turista visszatér-e vagy sem! – vetette közbe Ernő felesége álmosan, mire Tamás egy szórólapot tolt elé, amin egy rajz volt. Egy - a határ felé igyekvő - párt ábrázolt pénzzel teli bőröndökkel a kezükben, melyekre oda voltak ragasztva a diplomáik is. A kép két oldala főképpen síró nyugdíjasokat ábrázolt. A mázolmány alatt ott virított a felirat: Viszlát, nyugdíj, viszlát, tanárok és orvosok! Állítsuk meg őket!
- Nem vicc! A határ közelében lévők fejpénzt kapnak minden visszafordított emberért- tette hozzá Tamás.
- Rendben, győztél! – mondta lemondóan Ernő felesége.
- Győzött a fene! Csupán eléd tártam a tényeket, hogy mi vár ránk, ha óvatlanok leszünk. Most megisszuk a kávét, zárjuk a házat, és távozunk!
A nap már fenn járt az égen, amikor nekiindultak. Úgy viselkedtek, mint a valódi turisták, énekelve masíroztak ki a faluból. A kutyák csaholására a lakók kíváncsian néztek ki az ablakaikon. Az álca jól sikerült. A falusiak módfelett örültek, hogy a kornyikáló négyes végre elhúzott a településről, és eszükben sem volt érdeklődni a kilétük felül. Távol a falutól aztán Tamás előkapta a térképet, amit egy ismerőse készített neki, s amin be volt jelölve a sorompó. Hosszú séta után elérték a kis erdészeti utat, ami rossz állapotban volt és folyamatosan emelkedett.
- Ezen akarunk felmenni?- kérdezte Tamást Liza elszörnyedve.
- Ugyan. Ez olyan, mint amikor anyádékat látogatjuk meg a Meredély utcában.
- De az legalább betonozott!
- Ha azt valaki képes betonozott útnak hívni, akkor az engem nyugodtan hívhat Szűz Máriának ezentúl. Na, gyerünk tovább! Nem akarom, hogy a határvadászok ránk találjanak! – Mindenki lehangoltan bólogatott, ők rosszabbak voltak, mint a fejvadászok. A bölcs vezetésnek hála mindenki elkerülte az országot, aki tehette, és hogy tényleg így legyen, elkerülőutat építettek a számukra az ország körül pihenőhelyekkel és ingyenes tanácsadással. Így értelemszerűen csak a megfelelően válogatott, messzi baráti népektől érkező vendégmunkások léphették át a határt, na meg a turisták és a kivándorolt honfitársak, akik néha hazatértek egy kis rokonlátogatásra. Ha azonban nem volt szerencséjük, a vérzőszívű kormányaktivisták rájuk találtak, és marasztalni próbálták őket. Tamás hallott néhány ilyen esetről, ahol a szegény, érzőszívű balek hosszas agitáció után hazatelepült, és aláírta a széleskörű, család- és ingatlanalapú támogatási szerződést. A feltétel az volt, hogy évekig nem vállalhatott munkát külföldön. A paprikajancsi eleinte boldog volt, majd évekkel később
jött a keserű ébredés és a fej ütemes falba verdesése. A határőrség feladata az esetleges távozók levadászása és átnevelőintézetekbe küldése volt, ahol csapnivaló, kormányközeli színészek, énekesek és előadók kínozták az embereket parodizálva a nyugati, és éltetve a hazafias életstílust. Aki ezt a tortúrát átélte, az inkább nem próbálkozott újabb disszidálási kísérlettel.
A kis csapat egyre nehezebben haladt a határ felé. Tamás éppen a nyakig érő susnyáson vágta magát keresztül, amikor az ösvénybe belefutott egy jól járható út. Ernő káromkodva bukkant fel mellette.
- Miért álltunk meg?
-Találtam egy járható utat, csak az visszavisz minket oda, ahonnan jöttünk. – Ernő körbenézett, amikor is észrevette a táblát. Két részből állt. Az egyik nyíl a jól járható útra mutatott Magyarország felirattal, míg a másik az alig járható ösvényre „külföld” felirattal.
Ekkor bukkant elő a két feleség csapzottan. Liza Tamáshoz fordult:
- Mennyit kell még ezen a vadcsapáson haladnunk?– nyafogta.
- A térkép szerint még több kilométert.
- Én ezt már nem bírom tovább! Ott a másik út!
- Az visszavisz minket a faluba, téged pedig a katedrára! Hány tanárt is helyettesítesz most? – kérdezett vissza Tamás, mire felesége villámként indult tovább az ösvényen. Az pedig egyre csak rosszabb lett, és ahogy haladtak előre, úgy érezték, mintha figyelnék őket. Ernő felesége épp egy síkos sziklán próbált meg keresztülmászni, amikor is fa mögül egy csuklyás alak ugrott elő, jobban mondva hajolt ki mögüle furcsa szögben. Rozi felsikoltott, mire Ernő odaugrott és teketóriázás nélkül behúzott egyet a támadónak. A fickó kettétört. Csak egy kartonfigura volt az, amire élethű emberábrát nyomtattak. Több is volt belőle. Ahogy haladtak tovább, minden fa mögül előkerült egy-egy újabb „kartonbetyár”. Az erdő végén két táblára bukkantak. Az egyiken ez állt: „Tudta, hogy a határon túl egyre csak romlik a közbiztonság? Ha tovább megy ezen az úton, ön is megtapasztalhatja.” A másikon pedig ez: „Az interaktív tájékoztató felülethez a kormány biztosított ötvenmillió forintos támogatást.” Tamás megrázta a fejét, tölcsért formált a kezeiből és elüvöltötte magát.
- Ez szánalmas volt! Csak ennyi telik tőletek?
- És még sokba is került – tette hozzá Ernő lehangoltan. Folytatták útjukat, de újabb és újabb csapdákba botlottak: ismételten kartonfigurák, a közeledtükre összecsukló hidak, plakátokra írt marasztaló üzenetek a kormánytól, és az ágakon hazafias dalokat zengő kitömött madarak. Belebotlottak egy újabb hatalmas táblába.„ A most látott interaktív tájékoztató felületek további milliókból készültek a kormány támogatásával. Ha jobb helyen szeretnék látni a közpénzt, ne menjenek tovább!” – Rozi kifakadt:
- A szemetek! Minél tovább megyünk, annál többet vesznek el a néptől! Ezt nem tehetjük meg! Vissza kell fordulnunk! – Ernő a vállára tette a kezét.
- Ugyan! Az erre elköltött pénzre már rég keresztet vethetünk. Valószínűleg nem mi voltunk az elsők, akik végignézték ezt a műsort. Viszont már igencsak elérhetnénk azt az átkozott sorompót, mert ha meghallok egy újabb madarat, ami „betyár világot” dalolja, hát én isten bizony meg fogok őrülni!– fejezte be üvöltve.
- Mind így vagyunk ezzel, viszont a térkép szerint jön egy utolsó emelkedő, ami után már ott is vagyunk. Csak átlépünk azon az átkozott sorompón, és onnantól minden jobbra fordul. Végül felszenvedték magukat a síkos emelkedőn, majd végigvergődtek egy sűrű, tüskés bozótoson, de csak egy újabb ösvénybe botlottak.
- Hol van azaz átkozott sorompó?- kérdezte Rozi idegesen. Tamás idegesen babrált a térképpel.
- Itt kéne lennie! – Felnézett. – De csak három újabb elágazást látok. – Ernő a középsőre mutatott.
- Ott! Mintha láttam volna valamit felvillanni a kanyaron túl! – Erre mind a négyen rohanni kezdtek abba az irányba, de a sorompónak ismét csak hűlt helyét találták.
- Ez nem lehet igaz! - nyögte Ernő. Aztán futottak tovább, és az út ismét egyre csak hosszabb és rosszabb lett. Szívesen hagyták volna az egészet a fenébe, de a sorompó ismét fel-felsejlett előttük a messzeségben. Tehát futottak tovább. Végül meglátták. Ott volt előttük vörös-fehér csíkosan. Mögötte az út járhatóan és rendezetten várt rájuk.
- Hát itt van, hát itt van! – hullott térdre Zita.
- Szabadok vagyunk! – zokogta Ernő. Felálltak, hogy átlépjenek, amikor is Tamás felkiáltott.
- Állj! Nézzétek! - Mindannyian odanéztek Tamás ujját követve. A sorompón egy tábla volt: „Üdvözöljük Magyarországon! Várja önöket a rend és a gazdagság. ”
- Ez hogy lehet? - kérdezte Zita. – Akkor mi eddig merre jártunk?
- Valahogyan átkeltünka határon, és csináltunk egy hurkot. És ha ez igaz, akkor nekünk arra kell mennünk – mutatott Tamás hátrafelé a bozótosba, ahonnan jöttek. Rozi és Ernő azonban folytatták útjukat a sorompó irányába.
- Süketek vagytok talán?! – kiáltott utánuk Tamás. – Ez csapda! Ha visszatértek, minden ugyanolyan lesz, mint régen! – Ernő bánatos képpel nézett vissza a válla fölött.
- Lehet, hogy elhamarkodtuk egy kicsik ezt a menekülés dolgot. Innen nézve talán nem is olyan rossz a helyzet.
- Ja, persze! Kívülről nézve a rohadt alma is egészségesnek látszik, amíg bele nem harapsz! – Zita ekkor a vállára tette a kezét.
- Ők már elvesztek. Mi még szabadok vagyunk.
- Igazad van. – Mindketten belevetették magukat a bozótosba, és már csak a káromkodásaik hallatszottak, ahogy időként neki-nekimentek egy-egy fának.
Egy budi takarásából két holtfáradt határőr lépett elő.
- Basszus! Két órán át rohangáltunk azzal a rohadt vassal a hátunkon, és még így is elszalasztottunk kettőt!– morogta az egyik, és leköpte a sorompót.
- Négyből kettő azért nem olyan rossz! – mondta a másik lihegve.
- Mondd ezt a parancsnok szemébe, és lássuk, hogy mennyit vonnak le tőled a hónap végén!
S ráadásul itt ez sok ócska csapda is! Persze mit vár a fejesektől az ember ilyen tré költségvetéssel, amit a határvédelemre szánnak?
- Ne feledd, hogy nagyon magasak a határőrség költségei mostanában! Olyan sok értékes felsővezető kapott milliós nyugdíjat, saját jachtot, tengerparti nyaralót. És az a sok irodaépület az ország nagyobb városaiban. Tudom, ez nagy pénz, de ez reprezentálja országunk nagyságát! A csillogó külalak mindennél fontosabb, a belsőt majd szorgos kézzel rendbe tesszük apránként.
- Ha ebben hiszel, hülye vagy…! – mondta az első határőr, de ekkor megszólalt a riasztó.
Újabb menekülők.
- Na, fogd azt a szart! – mutatott a sorompóra. – Most te mész előre! - mondta a második őrnek.
A távolban ismét felhangzotta „betyár világ”.