A sarokban
Írta: Somogyi Feri
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 273
A sarokban
Azt hiszem, az egész gyerekkoromat a sarokban töltöttem. A kisszobában a ruhásszekrény és a fal között volt egy kis hely, én még pont befértem mögé. Ide lettem beparancsolva, amikor valamit csináltam. Szinte mindig. Ott kellett állnom, hogy gondolkodjam el. Azt nem mondta apám, hogy meddig, és micsodán is pontosan.
Álltam egy darabig a falnak fordulva, de amint apám elment egy pillanatra, én kijöttem, és már tologattam is a matchboxaimat a földön, vagy bekapcsoltam a tévét, és elé telepedtem. Amint ezt apám észrevette, rögtön visszaparancsolt, hogy mit képzelek. Még nem telt le a büntetésem.
Soha nem telt le. Apám egy idő után azt mondta, ha bocsánatot kérek, kijöhetek. Hallgattam. Apám szerint konokul hallgattam. Mit tehettem volna. Ha legalább megmondja, miért kérjek bocsánatot, könnyebb lett volna. De ő nem. Csak állt előttem fölém magasodva, és szigorú arcot vágott.
- Menjünk focizni – javasoltam.
- Azt már nem – kiáltott apám. - Amíg bocsánatot nem kérsz, ki nem jössz onnan.
Szerintem még mindig ott állok a szekrény mögött. Látom magam rajzolni a falra, hogy ne unatkozzak. Meg képregényt lapozni. Könyvet olvasni. Kislabdát dobálni. Csak addig, amíg apám vissza nem tért a szobába. Azt mondta, nem fog elverni, azt sosem tenné, de ha ilyen makacs vagyok, lehet, hogy sor kerül rá.
- Bocsánat – préseltem ki a számon.
- Ez így nem jó fiam. Ez nem őszinte. Ha majd tényleg megbántad, amit tettél, akkor majd kijöhetsz.
Nem jött el ez a pillanat. Anyám mindig előbb érkezett, hogy kész a vacsora.
- Szerencséd – vetette oda apám.
- Vacsora után visszaállhatok – feleltem.
Apám elmosolyodott, és legyintett egyet. Pont a fenekemre.
Mostanában, amikor meglátogatom anyámat, lopva a sarokba nézek. Minden ugyanúgy áll. Csak én nem vagyok a sarokban, és nincs már az sem, aki beküldjön oda.