A rohadékok
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 9 hónapja
Megtekintések száma: 579
A rohadékok
Ez a világ pusztulásra ítélt. Már nem akarok a része lenni. Mindenki, akit ismerek, álnok és hazudik. Mosolyog, szemembe néz, aztán felveszi a gonosz álarcát. Ezek nem is az én szavaim, nagyanyám használta mindig, amikor panaszkodott. Sokat panaszkodott, mert gyakran fájt valamije. Nem ismertem azt az énjét, amelyik jókedvű lett volna. Minden idejét a templomban töltötte, mert megbocsátást remélt. Hogy mit követett el, sosem mondta, de kiskoromban meg voltam róla győződve, hogy valami hatalmas bűnt, mert Isten nem akarta meghallgatni. Engem is megpróbált magával ráncigálni a misékre, de apa szólt, hogy a vallást tartsa meg magának, a papokról meg jobb nem beszélni. Aljadék seggnyaló mind. Így mondta, pedig egyébként nem beszélt csúnyán. Megjegyeztem, annyira döbbenetes volt a kirohanása. Később kiderült, hogy ő sem jobb náluk, sikkasztott a cégnél, de megúszta, mert gyorsan visszatette a pénzt.
Anya sem különb. Negédeskedik, de ahogy becsukja az ajtót, mindenkit kibeszél. Szerinte nincs rendes ember, a szomszédok irigyek, a barátai pletykásak, a rokonaink meg kétszínűek. És csodálkoznak, hogy a mi korosztályunk a telefonjában él. Egy másik világban, amiről minden hülye tudja, hogy nem létezik, de jobb. Azért, mert távoli, és azt a hamis illúziót kelti, hogy vannak még havas karácsonyok, csendes nyaralások, és barátok, akik szeretnek veled lenni.
Amikor megismertem Martint, akinek még a neve is hamis volt, azt hittem, ő lesz a lelki társam. Megértett. Nem mintha folyton panaszkodtam volna, arra ott volt a családban a nagyi, mégis ki-kibukott belőlem egy-két keserű mondat.
Órákon át cseteltünk. Ezek voltak életem legjobb órái. Ő nevelőszülőknél élt, elég messze, akik szigorúan fogták, de nem utálta őket. Ez a család már a harmadik volt ez az életében, de nem csodálkozott semmin. Minden jobb volt, mint az intézet, mondta egyszer sötéten. Időnként bekapcsoltuk a kamerát is, és sokszor kimondta, hogy szép vagyok. Szép a hajam és a szemem, és jól áll nekem, ha ki vagyok festve. Egyre többször akart látni, és én ebben a sekélyes világban, a vele való beszélgetésekben voltam már csak önmagam.
Tizenhárom és fél éves vagyok. Felnőttként akkor kezelnek itthon, ha valamit csinálni kell, de ha ruhára vagy cipőre van szükségem, akkor közlik, hogy fogjam már fel, mi nem vagyunk gazdagok, hogy hetente kapjak új, márkás csukát. Martin erre azt mondaná, hogy felesleges is, különleges vagyok mindenben. Egyszer megkért, hogy vegyem le a felsőm, és mutassam meg magam melltartóban. Vonakodtam, de annyira édes volt, hogy megcsináltam. Nem csalódott, közölte, mert bombázó vagyok.
Én? Bombázó…Átlagos vagyok, akinek átlagos mellei vannak, a válla széles és egyenes, kabátot lehetne tartani rajta, ha nincs kéznél vállfa. Szeretek táncolni, meg kézilabdára járni, egyébként meg nem tanulok jól. A rajz a kedvencem, ami gyakran elmarad, mert beteges a tanár, ilyenkor hamarabb hazaengednek bennünket.
A lányok az osztályban mind menők. Jó, nem mind, de tízből kilenc az, én vagyok a tizedik. Nem gúnyolnak folyamatosan, de nem is fogadnak be teljesen. A ruháim miatt. Amikor elmondtam anyának, hogy szeretnék jobb holmikat, úgy tett, mintha megőrültem volna. Hogy a többieknek tetsszen, kérdezte gúnyosan. Kit érdekelnek mások? Engem, gondoltam, de nem mondtam ki. Vannak szavak, amelyek még születésük előtt meghalnak. Az enyémek belerohadtak a torkomba, mert már nem tudnak lecsúszni a gyomromba, a beleimbe, hogy végül a klotyóban végezzék. Kaparnak, szúrnak, szántják a szám és az elmém belsejét, mégse tudnak kitörni.
Martin érti, amiket mesélek, sosem mondja, hogy baromság, meg hogy nem játsszam az eszem, hanem legyek önmagam. Önmagam csak vele vagyok. Ő még azt is érti, ha csendben vagyok. Egyik nap bevallotta, hogy odavan értem, és nemcsak a szemem szép, hanem a testem is. Újabb képet kért tőlem, de olyat, amin látszanak a melleim. Egészen közelről, premier plánban. A múltkori után már bátrabb voltam, és alig vártam, hogy dicsérjen.
Megtette. Azt írta, nemcsak bátor, hanem csodálatos is vagyok. Nem sok lány merne fotót küldeni magáról valakinek. De ő megőrzi, és elrakja a telefonja legrejtettebb részébe, és úgy menti le, hogy csak ő láthassa.
Ettől megijedtem, mert eszembe sem jutott, hogy másnak is megmutatja, vagy hogy más megtalálhatja. Esküdözött, hogy sohasem tenne ilyet, mert tudja, hogy az élet nem játék, meg amúgy sem akarna nekem rosszat. Bíztam benne, mert eddig nem hazudott nekem. Pár héttel később azonban azt kérte, mutassam meg magam odalent. Egy vaginafotó lenne a csúcs, így írta. Nem reagáltam, mert ez már kiverte nálam a biztosítékot. Kérlelni kezdett, majd mindent megígért, csakhogy belemenjek. Azt sem tudtam, hogy lehet fotót csinálni a micsodámról. De ő javasolta, hogy tükör segítségével. Persze nem küldtem neki, sőt egy kicsit vissza is léptem, mire azonnal bocsánatot kért, szidta magát, és könyörgött, hogy bocsássak meg neki. A fiúk ilyenek. Nevettem rajta, és mivel nem került szóba többé, meg is feledkeztem róla.
Mindketten a nyárra készültünk, én még annyit sem tanultam, amennyit addig, de a tánc nem maradhatott ki az életemből. Egyik este, már májusi nyár volt, gyalog jöttem haza a művházból. A testem lüktetett az adrenalintól vagy mit tudom én mitől, valami „in” végűtől, mert egyszerre voltam fáradt, boldog, lelkes és kifacsart. Alig vártam, hogy nyolc legyen, akkor már elérhető volt Martin, addig neki is edzése volt. Anya meg is jegyezte, látszik, hogy tavasz van, mert végre mosolygok. Azonnal rájöttem, milyen átlátszó a viselkedésem. Nem, neki nem kell tudnia, hogy érzem magam. Csak belerondítana.
A zuhany alatt sokáig folyattam magamra a vizet, és eszembe jutott, hogy megcsinálhatnám azt a fotót. Hadd legyen boldog Martin, hadd mondja rám, hogy még „azom” is csodálatos. Minden tükör és egyebek nélkül kattintottam párat, és gondolkodás nélkül elküldtem. Nem túlzás azt állítani, hogy elájult. Áradozott, ami kedves eszébe jutott, mind leírta, és hozzátette, hogy elképesztően vagány csaj vagyok. Még jó, hogy csak írtunk egymásnak, a beszédet, és a hangját most nem bírtam volna el. Tudtam, hogy nem él vissza vele, nem is beszéltünk róla ezután, de én boldog voltam, hogy valóban vagány vagyok, olyan, amilyen a többi lány az osztályban. Nem vagyok már átlagos. Sokkal, de sokkal merészebb vagyok, de ezt nekik nem kell tudniuk. Hétfőn, a következő edzésen sokkal magabiztosabban mozogtam, amit az edző is szóvá tett. Ezt is Martinnak köszönhetem, gondoltam jókedvűen. A lányokat is megleptem, de most az egyszer boldog voltam. Nem igazán jellemző rám, hogy fülig szájjal vigyorgok egy órán át, de akkor sikerült. Azóta nem. Attól a délutántól változott meg minden. Most halott akarok lenni, láthatatlan és felejthető. Azt akarom, hogy még a nevemre se emlékezzen senki, nemhogy a többire.
Az öltözőben, ahogy máskor is, csak a cipőmet és a felsőmet cseréltem le, hogy ne menjek haza izzadtban, de ez az idő épp elég volt arra, hogy összeomoljon a rosszul felépített, ócska kis világom. A telefonomat a padra tettem, ahogy máskor, mire Zoé felkapta. Azt visította,
hogy kell lennie egy pasinak, aki miatt ma más voltam. És tudni akarja, hogy ki az. Hiába rontottam rá, már át is dobta azt Mirának, aki egyből belement a csetekbe. Nem volt lezárva, edzés előtt egyszerűen elfelejtettem, máskor sem nagyon szoktam. Azonnal kiszúrta Martint. - Na, itt a lúzer! – kiáltotta. – Maaaartin! – röhögött, miközben a feje fölé emelte, hogy ne érjem el. Majd egynyolcvan volt, persze, hogy hiába kapálóztam. De ha hasba vágom, mielőtt a többiek lefognak, megúsztam volna ennyivel. Lili és Petra viszont egyből lenyomtak, mire Mira sikítani kezdett.
Tudtam, hogy végem van.
- Szent szar! – ordította állati módon. – Ezek a fotók!
Vadállat módjára küzdöttem, próbáltam kiszabadítani magam, káromkodtam és kiabáltam, mire nyílt az ajtó, és Marika néni, a takarítónő annyit kérdezett, eszünknél vagyunk-e.
- Persze, csak hülyülünk! – mondta elöl Luca, és úgy állt, hogy engem takarjon.
Ezalatt történt minden. Akkor még nem tudtam, hogy Mira elküldte magának a képeim.
Azokat, ami belefért abba a pár másodpercbe.
Ahogy csukódott az ajtó a lányok elengedtek, biztosan intett nekik, nem láttam semmit, nem hallottam őket, ömlött a szememből a könny, folyt a takony az orromból, és darabokra akartam szakadni a szégyentől és a fájdalomtól.
- Itt van, te csöves, mit ordítasz! - dobta mellém a telefonomat. A pólómra esett, nem a földre, én meg utánakaptam.
- Na, hagyjuk itt ezt a hülyét! – nézett Lili a többiekre. – Agyő, te gyász!
Azzal leléptek. Ültem ott melltartóban, orromat a koszos pólóba fújtam, és már láttam, hogy mit tesz a képeimmel. Ha nála vannak, akkor azt látni fogja mindenki. Könyörögni akartam, rimánkodni, azt mondani, megteszek bármit, csak ne mutassa meg senkinek, de tudtam, hogy késő. Az utcán már minden lány rajtam röhög, és arról beszél, hogy nem voltam aznap rendesen leborotválva, és mégis mutogattam magam egy srácnak. Ribanc lettem, ócska kurva, nem mintha a többiek jobbak lennének, de azokról nem derül ki. Mert van annyi eszük, hogy vigyáznak a mobiljukra, meg nem küldözgetnek ilyesmiket. Vagy … Nem is tudom!
A másnap. Arról nem lehet írni, vagy beszélni. A tekintetek, a megjegyzések…Harmadik óra alatt rosszul lettem. Akkor, amikor töri órán az uralkodók és királyok meggondolatlanságairól beszélt Lajos bácsi. Zente hátrafordult, és a képembe vigyorgott, majd félreérthetetlen módon mutatta, hogy tetszik neki a nemiszervem, és mit tenne vele. Kirohantam és hánytam. Lajos bácsi annyit mondott, szerencse, hogy kiértem a mosdóba, és reméli, csak rosszat ettem, nem egy vírus. Nem válaszoltam. A vírus én vagyok, mondogattam hangtalanul, akit ki kell irtani. Hatodik óra után nem mentem haza. Ha apa is látta, márpedig valahogy hozzá is eljuthat, akkor meg fog ölni, vagy úgy megver, hogy ember nem lesz belőlem. Martinnak nem mondtam el. Épp előle hallgattam el az egészet, mert gyűlöltem, hogy engedtem neki.
Egyetlen üzenetére és hívására sem válaszoltam.
Otthon a semmi fogadott. Egész délután a szobámban feküdtem izzadtan, büdösen, miközben sorban jöttek az üzenetek. Mindenki meg akart dugni, vagy egyebek. Úgy olvastam őket, mintha kötelező lett volna. Azt akartam, hogy bűnhődjek, mert felelőtlen voltam, ostoba és kihasználható. Amikor ismeretlenek kezdtek írni, már úgy zokogtam, hogy az sem érdekelt, hallja-e valaki. Nem hallotta. Apa éjszakás volt, anya meg ki tudja, hol járt. Azok az órák megöltek. Magam előtt láttam, ahogy mindenki a mellemet és a vaginámat vizsgálja, és gúnyolódik rajta. Az egész város tudni fogja, hogy én olyan vagyok. Olyan, amilyen sokan, de ők okosabbak, mint én.
Nem fürödtem, nem ettem, csak néztem a plafont, majd az üzeneteket és eldöntöttem. Nincs tovább. Így nincs értelme. Én nem fogom kibírni, ami még jön akár szóban, akár tettekben.
Nem megy.
Bementem a fürdőszobába, és megkerestem apa borotváját. Régimódi, zsilettpengés darab. Kislányként szerettem hallgatni, ahogy sercegve húzza végig az arcán. A házban megnyugtató volt a csend. Megnyugtató és bátorító. Az élet egy gyors pillanatra elhallgatott, és nem szólt rám, hogy maradjak.