A puszedli
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 400
A puszedli
Mikor nagypapa meghalt, nagymama eladta a lakását, és hozzánk költözött.
- Meg kell osztanod vele a szobádat – mondta édesanya.
Tíz éves voltam, éppen a kamaszkor hajnalán. Cserfes, mindenről és mindenkiről határozott véleményem volt, néha bántó, meggondolatlan, olyan voltam, mint egy kismacska, próbálgattam a karmaimat.
Családomtól elnéző, megengedő szeretetet kaptam, de kevés figyelmet. Jóval kevesebbet, mint amennyire vágytam. Hiányoztak az olyan beszélgetések, mikor csak rám figyelnek, egyedül rám.
Ezt a nekem szóló, osztatlan figyelmet reméltem most a nagymamától.
A költözködésnél csak néhány „szükséges” bútort hozott, hogy őt idézzem: egy terjedelmes komódot, kopottságában is lenyűgöző bőrkarosszéket lábzsámollyal, és az ágyát.
Az én ágyam, a szoba egyik távoli sarkába került, messze az ablaktól, az okát akkor még nem sejtettem. Megmaradt a kis asztalom, és az olvasólámpám. Később kiderült, hogy a lámpa is felesleges, nagymama korán fekszik, zavarja a fény.
A kényelmetlenségek ellenére nem voltam elégedetlen, inkább izgatott, kíváncsi. Nagymamával együtt, különösen szép tárgyak érkeztek, háború utáni, kissé lepusztult otthonunkba.
Hamar kiderült, hogy ezek számomra érinthetetlenek. Határozott tiltásához, csak annyit fűzött, értékesek.
A komódra mélytüzű ólomkristály vázák kerültek, egy csipkézett üvegtál, kosáralakú ezüst tartóban, intarziás, görbe lábakon álló fadoboz, apró rézkulccsal. A falakra kereszt, sötét tónusú olaj portré fiatal anyámról, méretes, faragott dobozba rejtett falióra, melynek antikra sötétedett ingája zengő hangon ütötte az időt.
Eleinte nem tudtam aludni tőle, később megszoktam.
Végül egy forgatható, nyitott, fa könyvespolc, tele a századforduló divatos szerzőinek könyveivel, történelmi regényekkel. Leplezetlen örömömre, az egyetlen tárgy, ami nem volt tabu. Nagyon szerettem olvasni.
Nagymama, a három gyerekes háztartás gondjaiból csak a főzést vállalta.
Máig élénken emlékszem az együtt töltött délutánokra. Ő az ablaknál horgolt, mindig horgolt, én az ágyon hasalva olvastam vagy tanultam. Néha megtörtem a csendet, beszélgetni szerettem volna. Ilyenkor rám villant aranykeretes szemüvege szigorúan..
- Ne zavarj, számolok!
Nem értettem, miért kell annyi egyforma csillag? Naponta négyet, ötöt is horgolt, a fehér csillagok egy bélelt kosárba hullottak puhán, zajtalanul, mint óriási hópelyhek.
A kupac egyre nőtt.
- Minek ennyi egyforma csillag? - bukott ki egyszer belőlem.
Levette a szemüvegét, rám nézett fakókék szemével, de pillantása így sem lett kedvesebb.
- A csillagokat összehorgolom, oltárterítő lesz belőlük – hajolt újra munkája fölé.
Azt a kérdést, hogy hány csillag kell még, már nem kockáztattam meg.
A korábban remélt, hosszú beszélgetések könyvekről, amiket olvastam, kislány anyámról, a gyerekkoráról, és arról, hogy hasonlítok-e rá, elmaradtak.
A komód tiltott tárgyai közül a fa doboz érdekelt a legjobban. Vajon mit rejteget, bezárja-e nagymama esténként a kis rézkulccsal, és csak akkor nyitja ki, mikor már elaludtam?
A kulcsos doboz, akkori életem állandó kísértése volt. Ha nagymama pár percre kiment, gondolatban már ott toporogtam a komód előtt, hogy elfordítsam a kulcsot. Mindig akkor jött vissza, mikor képzeletem a döntő pillanathoz ért.
Kíváncsi, beszédes gyerek voltam, mégis lefagytam a közelében, a kérdések megrekedtek bennem, ha szigorú, mosolytalan arcára néztem. Valami bénító hűvösséget árasztott maga körül.
Nagymama tanítónő volt abban az iskolában, ahol nagypapa az igazgató.
Találgattam, azért olyan elégedetlen, barátságtalan velem, mert nevelni akar? Nem vagyok elég jó, elég okos?
Vajon miért nem szeret? – jutottam el hetek múlva, a szomorú felismerésig.
Ha elfáradt a szemem olvasás közben, lopva elnézegettem őt, mindig selyemruhát viselt, feketét, szürkét, fahéj színűt, apró fekete vagy fehér mintával, a ruha nyaka körül horgolt gallérral. A haja fehér volt, erősen ritkult, a délutáni nap átsütött rajta, felragyogtatva az ólomkristályokat.
Ilyenkor a mesék megközelíthetetlen, barátságtalan tündérét láttam benne.
Egyik délután feszült volt, horgolótűjét egy félkész csillaggal a kupac tetejére dobta, és állandóan az órát nézte. Tudtam baj lesz, ha édesanya megint elfelejtett horgolócérnát venni.
Édesanya óvónő volt, mindennap Kőbányáról villamosozott öcsémmel Erzsébetre, mert csak ott kapott állást. Nem válogathatott, oklevelét az apácáknál szerezte. Hazafelé még bevásárolt, tele szatyorral, és nyűgös öcsémmel érkezett meg, késő délután.
Családi életünk visszatérő, szolidra hangszerelt drámája volt, ha elfogyott a horgolócérna. Hiába ajánlkoztam, hogy leszaladok és megveszem, egyszeri botlásom miatt, mikor más minőségűt hoztam, nagymama bizalmát örökre elvesztettem.
Ha nem tudott horgolni, mártír arccal, ölbe tett kezekkel ült egész délután, mint akinek elvették az üdvösséghez való esélyét. A megjegyzés sztoikus apámtól származott, aki a legnagyobb felfordulásban is nyugodtan olvasott, de néha feltekintett a könyvből, hogy egy-egy találó megjegyzéssel jelezze, képben van.
Édesanya ilyenkor bosszúsan ránézett, végül elnevette magát.
Már egy hónapja lakott nálunk, mikor váratlanul megismertem szerethető arcát is, amit kedvenc unokájának, Árpinak tartogatott.
Tíz unokája közül, ez a nyúlánk, szép arcú, behízelgő modorú tizennyolc éves fiú volt a nagybetűs unoka. Míg a többiek rendszertelenül látogatták, addig Árpinak időpontja volt, minden hónap utolsó vasárnapja.
Az első ilyen alkalommal, nagymama ebéd után is uralta a konyhát.
Sütött, Árpi kedvencét készítette el, a diós puszedlit. A konyhában vanília, méz, ánizs illat terjengett. Öcsémmel a konyha legtávolabbi szegletéből figyeltük lelkes sürgés-forgását, hogy ne legyünk láb alatt.
Mikor elkészült a tálcányi sütemény, kaptunk egy-egy szemet kóstolónak, a többit szobájába vitte. Az édes illat, megfűszerezve csalódottságunkkal, hosszan úszott utána.
.
Árpi mindig pontosan érkezett, a kölcsönös üdvözlések után, szertartásosan csókolta meg nagymama kezét.
Ekkor kaptam el, addig ismeretlen, meleg, szeretetet sugárzó, kék tekintetét, és bátyám csúfondáros pillantását. Tanulhatnál tőle gondoltam. Csodáltam vonzó unokabátyámat, kicsit szerelmes voltam bele.
Szinte azonnal elvonultak kettesben, közös szobánkba beszélgetni, de engem, aki a kíváncsiságtól, és némi jogos igénytől hajtva mögöttük kullogtam, nagymama szigorú, kiközösítő tekintete azonnal megállított.
Megbántottságommal egyedül maradtam.
A bátyám hét évvel volt idősebb nálam, első gyerekként, minderre kiterjedő gondoskodás, és figyelem övezte. Fiatal, tapasztalatlan szüleim, tökéletes gyereket akartak nevelni belőle, ezt édesanyám történeteiből tudom.
Most, tizenhét évesen a függetlenségéért küzdött, a saját időért, amiben nem korlátozza senki. Kevesebb számonkérést, ellenőrzést, idegesítő figyelmet akart.
Nem érthette, nem érezhette át a bennem feszülő erős, legyűrhetetlen vágyat, a csak nekem szóló figyelemért, a tudatért, hogy fontos vagyok.
Öcsém óvodásként, eltéphetetlen szállal kötődött anyánkhoz. Születése váratlan volt, nem tervezték. Nála már szó sem volt szakirodalomról, tökéletességről, csak engedékenységről, behódolásról, remélve, hogy a minden figyelmet magának követelő harmadik, a kényeztetések ellenére, ugyanúgy felnő, mint a másik kettő.
Öcsém soha nem kereste a nagymama társaságát, ami kölcsönös volt. Egyedül a puszedli sütések idején mutatott iránta érdeklődést
Lefekvéskor, még sokáig éreztem az eltűnt sütik nyomában szállongó illatot.
Így zajlottak Árpi látogatásai hosszú időn keresztül, míg egy vasárnap nem jött.
Minden magyarázat nélkül elmaradt.
Nagymama nem titkolt szomorúsága, és az én nehezen titkolt sóvárgásom az árván maradt puszedlik után, nyomasztóvá tették a délutánokat.
Megoldódott a fadoboz rejtélye is, nagymama a szemem láttára rakosgatta bele a sütiket, még reménykedve, hogy Árpi előkerül.
A doboz, már ismert tartalmával, most az elérhetetlenség szimbóluma lett. ..
Édesanya is sütött hétvégén, de én makacsul, az elzárt puszedlikra vágytam. Ott ténferegtem a doboz körül, és vívódtam. Most felnőtt fejjel, kis pszichológiai ismeretek birtokában, azt gondolom, hogy a vágyott puszedlik akkor, nagymama soha el nem nyert szeretetét szimbolizálták.
Eltelt egy hosszú hét, addig bírtam.
Egy alkalommal, mikor egyedül maradtam a szobában, vadul dobogó szívvel nyitottam ki a dobozt. Azonnal megcsapott az édes, tömény illat. Remegő kézzel kikaptam egy darabot, és a számba tömtem, puha volt, finom. Valószínű, hogy a doboz mikroklímája tartotta frissen.
Valahol jogosnak éreztem, amit tettem, mintha ez az édesség járt volna nekem, kárpótlás, nagymama szeretetlenségéért.
Hamar megtapasztaltam, hogy a lejtőn nincs megállás. Rendszeresen fosztogattam a dobozt, lelkifurdalástól gyötörve, lebukástól félve. Nem voltam mohó, minden alkalommal csak egy-két darabot zsákmányoltam, remélve, nem tűnik fel.
Kár volt félnem, nagymamát nem érdekelte semmi. A csillagokat még összehorgolta, a kész oltárterítő összehajtva, a kosárban hevert.
Árpi a következő hónap végén sem jött.
Nagymama rossz hangulata miatt, egyre több időt töltöttem a szüleimmel. Apám olvasott, édesanya a díványon pihent, közben nagy szünetekkel beszélgettek.
Ezekben a percekben is kívülállónak éreztem magam, anyám és apám kettőse, a beszélgetéseik, témáik, hangsúlyaik, utalásaik, titkaik, mint egy önmagába visszatérő vonal, őket körbefonta, míg engem kizárt.
- Nem tudom, mi történt Árpival? - jegyezte meg édesanya félhangosan - Mama olyan szomorú.
Fülelni kezdtem.
- Elfogyott anyád pénze, amit a lakásért kapott - jött a válasz apámtól szinte azonnal.
Az okot és okozatot akkor nem raktam össze, de eszembe jutott, hogy napok óta nem ettem a puszedlikból. Felpattantam, mint akinek sürgős dolga van.
A szoba üres volt.
Már az ajtóban sóvárogva gondoltam az édes ízre, és a szám azonnal megtelt nyállal.
Türelmetlenül felhajtottam a doboz fedelét. Nyálam hirtelen keserű lett, lenyelhetetlen.
A puszedlik kalapjából, a fél diókból, számtalan, fehér, apró kukac göndörödött elő.