A pofon
Írta: Tiszai P. Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 260
A pofon
Megfigyeltem, hogy a határozott névelő kiemel, hangsúlyoz, fontosabbá teszi azt a szót, ami előtt áll. Hát kérem szépen, ez a pofon valóban kiemelt szerepet játszott akkor, amikor csattant és elég fontos volt - az Apám szemszögéből. Maga a történet sem hétköznapi, visszavisz a még majd-nem-gyermekkorba.
13 éves voltam.
Tizenhárom évesen még gyerek az ember, még szereti a játékokat. Krisztus után 1961-ben az akkor szokásos játékok megvoltak. Fociztunk, stukkoltunk, a holt-Tiszában úsztunk, volt légpuskánk (de madarakat nem lőttünk). Tehát szokvány dolgok. De volt még valami plusz a városomban. A Tisza-ligetben egy akkori szinten remek Vidámpark volt. Lehetett lövöldözni, farkas golyóval (tényleg egy pamacs volt az acélmag végén és sokszor felhasználható volt), pukkanós szerkentyűkre légpuskával (kis lőporra esett a nehezék, ha az egyensúlyban tartó táblácskát eltaláltuk és durrant egy nagyot), biciklik egy oszlop körül körpályán (akkor még nem volt ám mindenkinek ilyen járműve), bádogdobozokra dobálhattunk, volt lökő-kecske, láncos körhinta, sima hinta és "átforgós" hinta. Ennek nagy szerepe lesz a későbbiekben. Volt kisvasút kb kilométeres körön. A szerelmesek két forintért dalokat küldhettek egymásnak. Németh Lehel, Koós János, Korda György, Vámosi János, Toldi Mária, Zárai Márta dalai folytak a nagy pléh hangszórókból. Volt pattogatott kukorica, virsli, bambi és jaffa, stolverk és frutti. A gyerekek remekül érezték magukat, részint az ő játékaikat élvezve, másrészt pedig a felnőtteket figyelve. Node bizony minden pénzbe került. Szegény volt még a nép, kevés gyerek szórakozhatott önfeledten - üres zsebbel.
Én igen. Mindent ingyen élvezhettem. Apám és anyám a cukorgyárban dolgozott, de ott kampányidőszakon kívül egy műszak volt csak és a szombat délután valamint a vasárnap szabad volt. De nem nekik. Mindketten szombaton kettőtől este tízig, és vasárnap délelőtt tíztől este tízig a vidámparkban dolgoztak. Én mindig velük. Volt egy másik hasonló korú - szintén bennfentes gyerek, Danics öcsi (aki később olimpián helyezett volt párbajtőrben) - akivel együtt csináltuk a stiklijeinket. Ártatlan dolgok voltak azok. Az ő anyja volt a hangosbemondó, oda is bejárásunk volt. Néha mi konferáltuk fel a kívánságokat. Anyám a "farkas" golyós lövöldözős bódéban felügyelt és kasszírozott, míg apám az átforgós hintánál dolgozott. Figyelnie kellett, hogy becsatolták-e magukat a bátor vállalkozók, mert ezen a hintán nem volt végállás ütköző, hanem kellő lendület esetén bizony körbefordult. Voltak csúcsok, nekem például 210 egymás utáni átfordulás - 13 évesen. Vigyorogtam, amikor az elhízott parasztgyerekek nagy szájjal beszálltak és aztán leégtek. Hát bizony ide nem csak a szalonna-zabálás ereje kellett.
Egy alkalommal egy katona gyerek várt a sorára. Tiszta izom, a barátnője csüngött rajta, ő meg markolászta a domborulatokat. Már megnéztem az időben a másik nemet, de ez a falusi csöcs és segg együttes nem nyerte el a tetszésem. Annál inkább a bakának. Amikor sorra került a másik hinta pont üres volt. Beugrottam és átszóltam a fickónak, hogy
- Na, öt forint annak, aki elsőnek átfordul. Fogad velem?
Rám nézett, gúnyosan:
- Bukni akarsz, pisis? Legyen.
Visszavigyorogtam:
- Még legyen öt forint annak, aki többet fordul. Jó?
- Jól van öcsike. Ha bukni akarsz, akkor bukj.
Elkezdük hajtani a nehéz hajókat. Figyeltem. Sokszor hamarabb kezdett az ellenkező irányba lendülni, mint kellett volna, ezzel fékezve a "csónakot". Általában ez volt a legnagyobb hiba. Ő gyakorlatlan volt. Én piszok voltam, mert tudtam, hogy biztosra fogadok. Szándékosan lazán hajtottam magam, élveztem, hogy már folyik róla a veríték. Nagyon kínlódva közeledett az átforduláshoz. Amikor láttam, hogy öt-hat lökés választja el én három lendülettel átfordultam és megkezdtem a forgást. Nagy nehezen átfordult, de nem birta tartani a lendületet - ezt is érezni kellett - és egy-egy átfordulás után két-három nekirugaszkodás is kellett az újabb fordulathoz. Én meg szépen "köröztem". Láttam a képén, hogy roppant dühös, a csöcsöske is riadtan nézte az eseményeket. Hát igen, ha az ember a csaj előtt leég, az nem éppen felemelő érzés.
Apám lecsengette a menetet és fékező karokhoz lépett, óvatosan megállította a hintákat. Én már léptem is ki a bekerített területről, hogy apám ne lássa a fogadásom eredményét, de a katona megfogta a karom és a kezembe nyomta a papít tizest:
- Nesze, szerencséd volt.
Kicsit elröhögtem magam, de a jókedvem hamar elment. Apám nézte, mi történik. Odalépett hozzám, kivette a kezemből a pénzt és a baka után lépett:
- Tessék, itt tilos fogadni, tegye el.
Visszajött. Gondoltam, hogy ennyivel nem úsztam meg. Szigorú tekintettel nézett, aztán lendült a jobb keze, csattant a pofon. Nem is volt kicsi, a szemem is könnybe lábadt. Elindultam másfelé - vígasztalódni. Abban a korban egy pofont az ember egy perc alatt elfelejt. De ami utána történt az bizony rögzített bennem minden pillanatot örök időkre. Utánam szólt, hogy menjek vissza. Megfordultam és még szorongva, további büntetéseket várva visszaléptem.
A kezét nyújtotta. Keményen megmarkolta a kezem:
- Büszke vagyok rád. Ügyes voltál. Győztél. Legyél mindig ilyen, tudd mire vagy képes és ne engedd, hogy legyőzzenek.
A pofonnál nem sírtam, de a dicsérete után megindultak a könnyek. Szaladtam is elbújni, ne lássa senki, hiszen egy nagyfiú nem sírhat.