A Petri kötet
Írta: Jóna Dávid
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 282
A Petri kötet…
Tegnap Petrit adtad a kezembe, „ez jó!” - mondtad,
vagy csak gondoltad, a szemedből tudok olvasni!
Ma reggel a konyhában készülődsz: „na, milyen?” – veted oda,
csak úgy mellékesen.
Pörögnek bennem a lehetséges témák,
hova is illik a „na, milyen?”-re adható válasz.
Meg van: „a Petri?” – kérdem, de tudom, hogy az.
Vaskos papírkötés, Jelenkor kiadó – nekem még csak nem is válaszoltak, mindegy, ilyenek,
a mosott pisztáciás zöld fedél, rajta szakállas fej-portré,
az szdsz biztos gyűjtötte ezeket a filozófus karaktereket,
mint hipochonder a látvány-tüneteket,
és úgy képzelem, hogy a párt adta rájuk a zakót, s hintett korpát a vállukra…
Közben már felém fordulsz, bólogatsz, kezed még a kávégépen nyomogat,
amely aztán éles berregéssel darálja az adagnyi szemes kávét.
Rakosgatnom kellene a szavakat,
dzsenga-torony következő kockáját szorongatom,
jaj, tudom én, hogy mit vársz,
de mint a táviratnál egykoron, ahol minden szóért fizetni kellett,
zsugori vagyok a dicsérettel.
Próbálnék én jól kijönni a helyzetből, hogy „nem olyan rossz”, hogy „van, ami tetszik”, de
ez itt kevés lenne, úgy érzem…
Anyám, gyerekkorom karácsonyán talpig mosolyban kérdezte
a bordás harisnyanadrágra, hogy ugye, nagyon örülök…
Akkor olyan nagyon nem örültem…
„Na?” – kavargatod a kávét, a tested egy plüss kérdőjel,
egy neszeket halló őz, aki a kukoricás szélén feszült izmokkal vár és figyel.
Ugrásra készen.
Ilyenkor megállítod a lakás összes óráját,
zseblámpával szembevilágítasz,
és metafizikai duzzogást helyezel kilátásba rossz válasz esetén.
Na, jó! Nem így van. De a porceláncsésze falán csilingelő kanál
csapásszáma, indokolatlanul alacsony…. baszki, válaszolnom kéne…
Ezt már viccel elütni nem tudom…
Petri – és itt egy általa okozott ezeréves pillanat,
a műanyag lavórban ázik a tréning alsó,
de ki jön-e belőle a fű? A fű, lehet mindennek az oka.
Gonosz. Elhatárolódom. Magamtól.
Mint a balatoni löszfal esőzés után, úgy csúszik rám a sárgás morénahalom.
„Elolvastad?” – kérdezed, a „vas” szótagon van a hangsúly,
nem lehet véletlen, szinte hallom a roppanást, ahogy kitinpáncélomon
átszúrod a gombostűt, fölém magasodsz,
anyácska szereped a látszólagos nyugalomtól még veszélyesebbnek tűnik.
A kávé elkészült, a Petri-csésze most rossz szóvicc lenne,
a mikroirodalmi sejtkultúra tenyésztéséről szóló hiánypótló előadásom fiókban marad.
Most, hogy elolvastam a kötetet, nem beszélhetek kötetlenül.
Fiam, azt szokta ilyenkor mondani: jaj, papper! Ezt szokta, de nevet!
Szóval, ha gyors vagy, akkor átgondolatlan, ha lassú, akkor bölcs,
ha nem mondasz semmit, akkor legfeljebb idióta.
„Időt kell nyerni” – gondoltam, ez olyan, mint egy aranyfonalas hímzés a falvédőn,
közvetlenül az étkező asztal felett,
aminek a piros szegély-sarkai a szögnél már megereszkednek…
„Igen, olvastam!” – ez olyan jelentőségteljesre sikeredett…, nem akartam így,
próbálok mosolyogni: mint egy napsütötte temető, majd folytattam
„… de egy szinopszishoz még foglalkoznom kell vele.”
a szélhiányos vitorlákkal ügyeskedem,
azért itt már éreztem némi elégedettséget, mint valami revizor az eljárási hiba láttán.
„Szóval nem tetszett?!” – mondod, kérdezed, ki tudja?, picit előrehajolsz,
mint amikor a kirakaton keresztül akarsz a boltba benézni.
„Nem ezt mondtam!” – lobban a válaszom, elkapkodtam,
máris védekezem, nem kellene, kerülgetem a szavakat,
keresem az elismerhető igazságokat, a kompromisszumot,
hogy ilyenkor miért nem tud csörögni a telefon, indulni kellene…
Petri meg ott lapul a táskámban sunyin, s azt gondolhatja, ha kilóg
a házból egy szigeteletlen huzal, az Magától értetődő…