A pad
Írta: Bakonyi-Tánczos Vera
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 59
A pad
„Nem mese ez gyermek” (A.J.)
Kriksz és Kraksz Regenbogen városának főterén üldögélt a Szürke Padon. Ez volt az ő padjuk, mindenki tudta, saját maguk festették le szürkére egy szeles, őszi éjszakán még valamikor kamaszkorukban, ez volt az ő lázadásuk a vidám városka ezer színben pompázó, különféle mintákkal tarkított padjai ellen.
Ahogy a városlakók (magasak és alacsonyak, szőkék és barnák, hosszú- és rövidhajúak, spenótkedvelők és krémesimádók) elhaladtak előttük, mosolyogva köszöntötték őket. Az öregurak fel sem emelték arcukat a reggeli újságból, csak mormogtak valami köszönésfélét őszbe hajló, tömött bajszuk alatt, és egy lopott pillantást vetettek kalapjuk alól a köszönőre, hogy lássák, kiféle-miféle.
Kriksz és Kraksz nem szerettek itt élni. Visszahőköltek, ha a kirakatban lila dalra kelt egy nyakkendő, ijedten nézték a függöny mögül, amikor piros hó esett, a sárga irigység helyett inkább a szürke morgolódást választották, és nem bánták, hogy a szomszéd fűje zöldebb. A városlakók megszokták őket, sőt, megszerették, nélkülük kevesebb lett volna ez a sokszínű város, ahol éppúgy helye volt a boldogságnak és szomorúságnak, derűnek és keserűségnek, nyugalomnak és haragnak.
Krikszben és Krakszban azonban az előző szeles, őszi éjszakán ismét feltámadt az ifjonti hév. Elhatározták, hogy ezen a napon szürkére festik az 𝘰̈𝘴𝘴𝘻𝘦𝘴 padot a főtéren. Csak azt várták, hogy mindenki elvonuljon a város melletti réten tartott ünnepségre. A szürke festéket és az ecseteket egy közeli rododendronbokor alá rejtették.
Mirabella aznap nem mehetett az ünnepségre, lázas volt. Főnixmadara a második emeleti ablakból nézelődött lobogó tollaival, és mindenről beszámolt a kislánynak, ami a téren történt. Arról is, ahogy a két öreg előcipelte a festéket, és nekiállt lefesteni a padokat. Mirabella padját is, amit már kétéves kora óta pingált töretlen lelkesedéssel. Lerajzolta, amikor meghalt a cicája, amikor megbetegedett a nagymamája, és azt is, amikor elváltak a szülei. De lerajzolta az első cigánykerekezést is, meg amikor az egész család cseresznyét szedett, és a szünidő első napját, amikor csak feküdtek a barátnőjével a réten, és nézték a bárányfelhőket.
- Szénné égessem őket, kis gazdám? – kérdezte a főnix.
- Dehogy is, Anka Kuşu, hiszen nem tudják, mit is tesznek… csak terelgesd őket úgy, hogy utolsónak érjenek az én padomhoz.
És a főnix repült. Az öregek csak annyit láttak, hogy itt-ott erősebb színekkel lobban fel az ősz a főtér fáinak lombkoronáin. De amikor közeledtek az egyik különösen színes padhoz, mindig feltűnt annak a furcsán öltöző kislánynak a bosszantó főnixmadara, akinek már a látványától is kirázta őket a hideg, úgyhogy ilyenkor inkább egy másik padhoz láttak hozzá. Egyre kimerültebbek voltak, a szél átfújt a szövetkabátjukon, és sokszor úgy kellett a kalapjuk után kapniuk.
Már csak egy pad volt hátra. S a padon ott ült Mirabella, a nagymamájától kapott szivárványszínű, puha, vastag sálba burkolózva, láztól csillogó szemmel, kipirult arccal, mögötte pedig a főnix, lobogó tollaival. Az átfázott öregek legszívesebben leültek volna a kislány mellé, a madár melegébe. És akkor meglátták a rajzot Mirabella mellett, a pad támláján. Két bajszos öregember, fekete kabátban és fekete kalapban üldögélt egy szürke padon. S a fejük között egy napszítta-piros szív.
Kriksz és Kraksz fáradtan leült a főtér immár egyetlen Színes Padjára a kislány két oldalán. Behunyták a szemüket, arcukon érezték az előbújó nap fényét, átjárta őket Anka Kuşu melege. Egyikük sem szólt semmit. Egy pillanatra még a szél is elcsitult.