A nyaraló
A nyaraló
A megelevenedett álom. Ekként tudta feldolgozni az őt fogadó látványt a messziről jött vendég, amint belépett a gödi nyaraló kapuján. Gyermekkora óta így képzelt el egy a Duna-kanyarban lévő hétvégi pihenőházat. Így, ebben a diszkréten lezárt térben, terebélyes fák és sűrűre hagyott bokrok természetes ölelésében, ahol nincs semmi hivalkodás, csak kényelemérzet, esztétikum és intimitás, melynek szerves részét alkotják a külső világ zaját távol tartó zsalugáteres ajtók és ablakok meg a falak környezetbe simuló finom pasztell színei.
E visszafogott polgári elegancia elengedhetetlen tartozéka a kert. Pont egy ilyen kert, a maga mindent betöltő zöldjének sok árnyalatú változatával, s az éppen csak kordában tartott növényzet ágai-bogai között villódzó fényárnyék-játékkal. Ez utóbbi szívélyesen kalauzolja el a látogatót egészen a villa hátsó traktusánál kezdődő kör alakú tisztásig. Látványa maga egy nagy, felszabadult sóhaj.
Az épülettől balra eső teret hatalmas méretű, az utcafront irányába enyhén megdőlt platán uralja. Hangulatos lombsátra hűvös spriccer melletti baráti kvaterkázásra csábít. Mondhatni, talán éppen ezért jöttek össze ismét mind az öten, így hetvenhez közeledve. Egy kellemes múltidéző beszélgetésre, az egyetemi évekről, tanáraikról, a vizsgadrukkról meg a vidám kalanddá nemesült sikeres utóvizsgákról, melyeket mindig nagy ivászat követett. – „Szép az ifjúság, boldog mindenkor” – tartja az egyetemi nóta. Így igaz!
Sokáig beszélgetnek, olykor egymás szavába vágva. Megannyi a történet, s mind utat kíván törni magának. Nem csoda, hogy repül az idő
Késő délutánra jár. Megnyúltak az árnyak. Szedelőzködni kezd a társaság. - Na, de fiúk! Ne érezze már úgy magát messziről jött barátunk Carlo, hogy fölöslegesen tette meg azt a hosszú utat az Alföld közepéről! - erősködik Marsi, a vendéglátó.
Erre visszahuppan mindenki még egy kis időre a székére. Carlo kivételével mindannyian elérhető távolságra laknak. Hát nem mindegy, hogy e baráti hangulatú napon nyolcra vagy fél tízre ér haza elnehezült testtel az ember? Mert tény, a gyakran körbekínált rizling az erősebb fajtából való. Hiába mellé szóda, gyorsan fejébe száll az emberfiának. Nem úgy van már mint rég, daliás legénykorukban. A kevesebb is sok. Talán épp emiatt történhet meg, hogy a társaság két tagja, Fefi meg az Öreg összeszólalkozik hazaindulás előtt. Még akkor sem hagyják abba, amikor Marsi a kapuig kíséri őket. Hogyan is tudná abbahagyni a vitatkozást két ilyen ősbölény, két ekkora ego. Hmmm! Úgy tűnik, az egón nem fog az idő vasfoga.
Marsi elnézést kérő mosollyal tér vissza az asztalhoz és huppan le a székek egyikére, szemben a barátjával. – Jó, hogy itt marad éjszakára Carlo – gondolja. – Legalább nem maradok annyira magamra a nap eseményeivel meg az életemben történtekkel.
– Ez a lökött Fefi - töri meg valamivel később az elmélkedő hallgatás perceit. – Ez sosem tudja észrevenni magát. Minek kellett neki tovább cseszegetni a Gyurit azzal az 1526-os budai kulcsos történettel?
– Az Öreget sem kell félteni – húzza cinikusra szája szegletét Carlo. - Szerintem jól jött neki, hogy kibukhasson belőle a generációsan beágyazódott revansvágy a megszégyenülés, kiközösítés és üldöztetés miatt, amit a közösségük szenvedett el a shoa idején. Szóval keresi az összetűzést. Addig keresi, amíg rá nem talál. Ezt ma tálcán vitte elé Fefi, a maga setesuta, kopjafa-faragta Koppány ivadék mítoszával.
– Igaz – mondja nagyot sóhajtva a házigazda – Az egyetemen pedig mekkora brúderek voltak! Remélem, hazafelé Jankó lecsitítja őket és holnapra kialudják az egészet.
– Úgy legyen. Csak nehogy rossz szokásként bocsánatkérésre szólítsák föl egymást.
– Ja-ja! – helyesel Marsi – Minden esetre bízom benne, hogy a mi, több mint fél-évszázadnyi barátságunkban van elég tartalék az elcsitulásra!
*
A reggel kicsit fejfájósan indul. A vendég hunyorogva botorkál ki az alvóhelyül szolgáló kisszobából. A házigazda épp ekkor tárja szélesre a villa hátsó, kétszárnyas külső ajtaját, teret engedve a reggeli verőfénynek. Vaksi társához csak a szavai jutnak el, invitáló kézmozdulata a hirtelen keletkezett fénycsapdába reked. - Gyere Carlo! Itt a kávéd az asztalon.
A terasz előtti tágas tisztás most még impozánsabbnak mutatja magát, mint tegnap. Ahogy szokja a szem a fényt, úgy tisztul a kép. Igazi erdei hangulat. Fűfélék, lóhere és porcsin vidám keveréke, teleszórva százszorszépekkel. Itt-ott egy-egy vakondtúrás. – Ide nem is illene műgonddal kialakított gyep. Megbontaná a természet összhangját. – véli a vendég.
Apró madárraj telepedik le hangoskodó csiviteléssel a cserfélék magasba nyúló ágaira. Veszély nincs, hát mintegy varázsütésre áthelyezik székhelyüket a gyepre. Eljött számukra a mai reggel fénypontja. A két férfi elmélyülten figyeli a madarak egymás közötti, tollászkodással kísért élénk kommunikációját. Tekintetükkel követik a fürgén forgolódó fejecskéket és az apró, éles csőröket, melyek villámként csapnak le egy-egy finomabb falatra.
– Ideális hely – mondja halkan Carlo, hogy fel ne rebbentse a tisztáson reggelizőket. – El lehetne tölteni itt az egész nyarat, nem gondolod?
– De. Egyébként úgy is lesz… kiköltözöm – feleli magába mélyedten Marsi.
– Egész nyárra? Szerintem jól teszed.
– Egy kicsit hosszabb időre tervezem.
– Mennyire? – néz rá kérdő tekintettel a barátja.
– Végleg.
– Egymagad?
– Aha.
– Hmmm – Carlo tud ezt-azt a családi összhanghiányról, de ez a megmásíthatatlannak tűnő döntés meglepi. – Nem sajnálod a Pasaréti úti szép, tágas polgárlakást? Igazi Bauhaus. Még a húsvéti sonkalében főtt krumplilevesedet is csak kellő eleganciával tudtam elfogyasztani ottlétemkor. Íze most is itt van a számban. Részévé vált az ott befogadott impresszióknak, az általad érzékeltetett magányosságoddal egyetemben.
– Látod, erről van szó! Te is észrevetted az érzelmileg kiüresedett teret. Lehet ilyen térben kényelmesen, nyugalomban élni?
– Aligha. Csak kérdés, alkalmas-e ez a nyaraló téli ittlétre?
– Majd alkalmassá teszem! – kapja fel a fejét Marsi. A fej után mozdul a test is. A házigazda térde koppanva emeli meg a kerti asztalt. Megcsörrennek rajta a csészék. A kis madárraj, kódolt életösztönként hirtelen szárnyra kap. Tesznek még búcsúzóként egy tiszteletkört „terülj-terülj asztaluk” felett, mielőtt csivitelve a Duna felé veszik az irányt. Az előző percek idillje velük együtt száll tova.
– A gödi csend évszakaival is megbirkózol majd? – kérdezi aggódva a vendég.
– Meg.
Carlo ismeri. Igazi erőember. A csenddel is megfog birkózni. Ha belegebed is.
– Mikor kezdődött?
– Láttad az a fotót a hálószobához vezető folyosórészen?
– A fali polcon állóra gondolsz?
– Igen, arra. Norvégiában készült rólunk. Jó tíz éve. Azért mentünk akkor oda, hogy átbeszéljük, képesek vagyunk-e újragondolni, újragombolni közös életünket.
– Ezek szerint nem. Igen… most, így belegondolva, tényleg úgy állsz ott, azon a tengerparti sziklakiszögelésen, mint Zichy Mihály illusztrációján a hitét vesztett Ádám. Kiüresedett lélekkel. A feleséged hátulról szorosan átöleli a derekadat. Még ragaszkodna hozzád, de féloldalt álló lányaitok már sejtik a végjáték kimenetelét.
Marsi kényszeresen felnevet – Mi vagy te Carlo? Pszichoanalitikussá váltál a mi tiszteletre méltó gépészmérnöki létünk mellett? – Hagyjuk a francba az egészet! Inkább azt mond meg, mit csináljunk délelőtt?
– Az előbb még arra gondoltam, hogy kipróbálhatnánk a dartsot, amit hoztam neked, de valahogy elment tőle a kedvem. Inkább sétáljunk egyet a Duna-parton.
*
A Duna-part gödi korzója nagyon hosszú. Harmada is bőven elég egy tartalmas beszélgetéshez. Miről is szólhat egy ilyen? Sok mindenről. A vízállásról, sportról nőkről, szülőkről, politikáról, gyerekekről, unokákról, egyetemi évekről, karrier történetekről. Szóval az őket körülölelő hetven évről. Az életükről.
Nem sürgeti őket senki és semmi. Lassan, sétálva haladnak. Aki mögöttük jön, csak annyit érzékel, hogy két ősz hajú, kissé hajlott tartású férfi ballag előtte. Elmélyülten beszélgetnek, egy-két visszafogott gesztus kíséretében. - Minden bizonnyal komoly, tartalmas beszélgetés lehet – gondolhatja. Nagyon közel jár vélelmével a valósághoz.