A nő pirosban
Írta: Kissné Kustor Franciska
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 269
A nő pirosban
Minden reggel fáradtan ébredt, mintha az éjszakai pihenés semmit nem használt volna. Lenyomta a telefont, így szinte hallani vélte az ágy marasztaló szavait.
A fürdőbe ment, hogy lemossa magáról az álom foszlányait. Arcát is végigsimította, holnap, most nincs kedve. Számára a borotválkozás szertartás. Visszaemlékezett, mennyire szerette figyelni édesapját, ahogy felkente a habot a pamaccsal és finoman borotvával lehúzkodta. Felnézett az apjára és szeretett volna ő is ilyen férfivá válni.
De ma reggel nem. Fájt a feje, év végi hajrá, túlórák, nagy felelősség terhe, mintha minden mást elnyomott volna benne. Minden emberit.
Lassan már betöltötte a harmincat, ez még nem kor, sőt. De már annyi tapasztalatot szerzett az évek alatt, hogy nem tudott megbízni senkiben. Az elköteleződéshez még végleg nem volt bátorsága.
Sokféle nőt megismert, szinte rendezni tudta őket és felcímkézni. Ez a munkájából is adódott, raktárvezető volt egy komoly építkezési vállalatnál. Az utolsó szegért is ő volt a felelős.
Belebújt földre hajigált ruháiba. Mióta egyedül élt, nem csinált különösebb gondot az öltözködésből. Bár hiúsága nem engedte, hogy rendetlen és ápolatlan legyen.
Autója még szervizben, busszal kell mennie, még ez is! Rühellte a tömegközlekedést.
Leülni egy ismeretlen férfi mellé, aki szinte rázuhan minden egyes kanyarban, mert el van ájulva a fáradtságtól. Közben pedig hortyog. Na, ez nem hiányzik. Kimegy az utcára, hideg van, de tiszta a csípős reggel.
Most még nyugalom van. De délután megkezdődik az őrület. Utolsó nekifutás, vásárolni, most már mindegy mit, ami maradt. Utálta a karácsonyt, giccsnek tartotta. Gyerekkorában még szép volt, hinni valamiben, várni a csodát. Kár, hogy minden illúziót kiöl belőlünk a felnőtt lét.
Összehúzta magán a kabátot, a buszmegálló, két utcányira volt. Ha arra gondolt, hogy megvan mindene, lakás, jó állás, kocsi. Ez adott valamiféle tartást és büszkeséget. Ezek státusz szimbólumok és ő rendelkezett velük. Ez egyben teher is volt egy új kapcsolatban. A nők szeretnek beköltözni a készbe és átvenni az uralmat.
Előző barátnője is ezt tette, uralkodni kezdett felette.
Minden percét beosztani, minden szabadidejétől megfosztani. S ha nem az ő játékszabályai szerint játszott, kezdődött a hiszti. Na erre nincs szüksége, jobb egyedül.
Azért nem mondott le a vadászatról. Minden egy éjszakás kaland után még kielégületlenebb maradt.
Valami elromlott, anyjával való beszélgetések megerősítették ebben. Ő maradt a nagybetűs nő a számára. A jóság, szeretet, gondoskodás és tisztelet madonnája.
- Előbb az embert lásd meg kisfiam, csak később a nőt. Bár szükségszerű valamiféle különös, érzéki vonzalom ahhoz, hogy meg akarjuk ismerni a másikat. Létezik ilyen, régen létezett. Egymásért éltek, egy úton haladtak, mint a szülei.
Ebbe a mindent akaró, modern életformába nem fér bele a másik. Akkora lett az egó, hogy elfoglalja az összes helyet a másik elől.
A busz megérkezett, felszállt, szerencsére volt kettős ülőhely. Mint mindig, próbálta magát elzárni a külvilágtól, a fülhallgatót fülébe tette.
Egy kicsit még el is bólintott a meleg, sötét buszban. Csak a megállónál kapcsolták fel a lámpát. Megeredt a hó, a hópelyhek finoman szállingóztak. Mintha kicsit vissza akarnák lopni a karácsonyt. Egy képeslap részeként. Havas táj, kis családi ház, meleg, hívogató fénnyel az ablakokban.
A busz megállt, egy fiatal nő szállt fel. De milyen!
Az álmosság szinte kirepült a férfi szeméből. Jó, hogy ült.
A nő piros kabátban, olyan finoman ölelte át a szövet tökéletes alakját, mintha a bőre lenne. Haja játékos hullámaiban csillogtak az olvadozó hópelyhek. A puha, fehér sál a nyaka körül, mintha csak keretezni akarná szinte tökéletesre teremtett, angyali arcát.
A férfi a fülest is kivette, mert nem akart lemaradni semmiről.
Szemei ugyan fürödtek a lány szépségében, de hallani akarta kabátjának finom suhogását. Ahogy közeledett feléje, gyerekes izgalom járta át izmos testét. Nagyon akarta, hogy a nő mellé üljön, szinte kívánta. Úgy lett, a nő mellé ült. Nem tolakodva, a legkisebb helyet foglalva el magának. Miközben kigombolta kabátját, megrázta vállára omló haját. A férfi minden porcikáját elöntötte a vágy, orrában érezte a nő édeskés parfümillatát. Megismerni az embert, most csak erre tudott gondolni.
Ez az ismeretlen, piros kabátos nő annyira megbabonázta, hogy szeretni kezdte. Nem mert szólni, még mozdulni sem, nehogy megzavarja a nőt, aki finoman becsukta hosszú szempilláit és megnyalta ajkait. Még így is látta, pedig nem mert felé fordulni. Ne érjen véget az út, ezt kívánta. Bárhogy is alakul, de jobban érezte magát. A létező szerelem megérintette.
Tegnap még nevetett volna rajta. Legyintve, még egy NUMERA.
Szinte átforrósodott a karja, ahol finoman a nő karjával összeért. S tudtán kívül örömet szerzett a férfinak.
Holnap is ezzel a busszal jövök, remélem, jön.
Zavarni kezdte a borotválatlan arca.
Holnap biztosan megszólítom, határozta el.
Lesz-e holnap, nem tudhatta. De egyet tudott, nem éri be kevesebbel. A nő pirosban feltámasztotta benne a szerelmet.
Kinézett a buszablakon, a hó már megmaradt a földeken, minden tiszta lett és fehér.