Írta: Török Nándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 350
A nagy piktor
A nagy piktor, a képzelet
a kezdetektől létezett:
a barlangrajz előtti kor,
mikor az ösztön még tipor,
gyenge a DNS spirál,
s a félelem, mi inspirál,
mert gyermeklelkű korcs a test,
és szelleme csak fest, csak fest.
A nagy piktor, a képzelet
festhet csendélet képeket,
hol üres váza és fatál
az űrben némán kiabál,
s melléjük képzelsz mérleget,
nem kérdezed miért lebeg,
mert számodra rég érthető,
hogy a csend súlya mérhető.
A nagy piktor, a képzelet
a roncs valóból ép szelet,
pingálhat tájképre magányt,
hol pacsirta nézi a lányt,
s tud néhány jobbnál jobb okot,
min Mona Liza mosolyog,
tud rejtélyeket, titkokat,
mit néha-néha nyitogat.
A nagy piktor, a képzelet
mindent megfest, mit nem lehet:
szürreális, szűz aktokat,
plakátokat, mik hasznosak,
szent nélküli szentképeket,
hol glóriátlan’ lépeget
egy mindörökké űzött vad,
a Hős, ki tudja, bűnös vagy.
A nagy piktor, a képzelet
érti a belső lényeget,
kiszínezi a foltokat,
a kékbe sárgát oltogat,
az égre piros paripát,
mit minden kisgyerek imád,
s a paripának abrakot,
a Napból hulló friss zabot.
A nagy piktor, a képzelet
úgy fest, ahogy te képzeled:
a Napra szmájlit és körül
freskót az égre örökül,
olyat, mi pontos, részletes
(a bárányfelhő két hetes),
és valahol a sarokban
a jó teremtő is ott van.
Epilógus:
A nagy piktor, a képzelet
mindig is ott volt teveled,
nem voltál olyan ostoba,
és nem unatkoztál soha,
ha éjjel eljátszottad azt
(s arcodra az festett grimaszt):
hogy a Hold mandaringerezd,
s a Golgotán fent nincs kereszt.