A mi fenyőfánk
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 52
A mi fenyőfánk
Olyan száraz, hideg tél még nem volt, mint akkoriban. A sár nagy karéjokba fagyott az utakon, a sivár területeken száraz faleveleket görgetett a szél. Fekete varjúcsapat körözött az ég alján, károgásuk behallatszott az ablakokon.
Apa révetegen bámult kifelé.
– Ezen a télen nem jut szaloncukorra, csillagszóróra pénz, ennivalóra is alig.
Tudtam, mire gondolt. Ő már hónapok óta munkanélküli volt, a szövetkezet, ahol dolgozott, megszűnt. Anya is egy ideje kórházban volt már.
– Majd megleszünk valahogy – szóltam, mert a fejemben már készen állt a tervem.
Komor felhők gyülekeztek az égen, de a hó csak nem akart megérkezni.
Közben apa elunta a várakozást, egy fenyőfaárusnál helyezkedett el. Egész nap gallyazott, fűrészelte a felesleges ágakat. Én csak az kértem tőle, hogy azokat a gallyakat, amelyekre a koszorúkötők nem tartanak igényt, kérje el, és hozza haza.
Karácsony közeledtével az idő még gonoszabbá vált, jeges szél zörgette a csontszáraz ágakat, dühöngve csapkodta a nyitott kapukat.
Én reggeltől estig a hátsó kertünkben tevékenykedtem. Kitakarítottam, elraktam a feleslegessé vált dolgokat, és titokban nekiláttam a karácsonyfa készítésének.
Mivel más fa nem volt a kertünkben, a kis körtefa feladata lett – mint karácsonyfának – az ünnepi díszbe öltözése. A dühös szél mintha csak erre várt volna, egyre rázta az ágait, és mint egy tébolyult hegedűs, úgy verte vonójával a kopasz ágakat.
– Ne izgulj! – szóltam rá a fára. – Úgyis te leszel a legszebb nemsokára a kertben.
A körtefa törzsét betekertem fenyőfaágakkal, az oldalágakat sem hagytam ki. Amikor kész lett, elégedetten szemléltem művemet. Takaros kis zöld fenyőfácska állt előttem. Előző este pattogatott kukoricafüzéreket készítettem, és az ágakra aggattam. Olyan csinos volt, hogy örült a szívem, mikor ránéztem.
Utána elkezdtem a „díszeket” felhelyezni.
Mindegyik iskolai évemet egy-egy ágacska mutatta be a felakasztott rajzaimmal, figuráimmal, színes családi fotókkal együtt. Kisiskolás koromban sok képet festettem királylányokról, sárkányokról, anyák napi csokrokról. Az iskolai sportesemények, kirándulások képei mind ott sorakoztak az ágakon. Minden évben kerámiaszakkörre jártam, rengeteg ügyes figurát készítettem agyagból, égetett kerámiából. Ezek most mind itt csengtek-bongtak a fán, ahogy a szél fújta őket.
Anya akkor érkezett haza a kórházból. Felszaladtam, nehogy kipillantson a kertbe, és elrontsa a meglepetést. Kint a kert már teljes sötétségbe borult, csak az utcai lámpák fénye világított itt-ott. Igyekeznem kellett.
Láttam anyám pillantását, ahogy szétnézett a szobában.
– Ne félj, jövőre minden más lesz. Lesz szaloncukor, színes égő a fán, ahogy eddig is szokott. Most elégedjünk meg ezekkel a kis fenyőágakkal! – mondta, és megsimogatta a fejemet.
Apa éppen akkor érkezett haza, keze tele volt karmolásokkal, s kék volt a hidegtől. Hagytam, hogy pihenjen egy kicsit, én meg kiosontam a kertbe. A maradék díszeket, kisebb kerámiákat még felhelyeztem a fára. A zsebemben tartott elemlámpát felkapcsoltam, és megkocogtattam az ablakot.
– Hahó, megjött a télapó! Mindenki jöjjön az ablakhoz!
Apa húzta el a függönyt.
Akkor pillantották meg először a karácsonyfámat. Nem számítottak rá, ezért érte őket váratlanul. Én a fa mellett állva úgy éreztem, hogy inkább hasonlított egy rafiával összekötözött papírhalomhoz, amit összefújt a szél, mint egy karácsonyfához. De nekem tetszett.
Egyszerre kiáltottak fel a szüleim:
– De hiszen ez egy igazi karácsonyfa! Milyen szép!
A gyér megvilágítás miatt a képek alig voltak felismerhetőek, de ez nem zavarta őket. A szívükkel láttak, nem a szemükkel.
– Ez a legszebb fa, amit eddig láttunk. Az iskolás éveidet mutatja be, minden szépségével, gondjával, meg a mi életünket is. Büszkék vagyunk rád!
Apa csak hallgatott, majd fényképezőgépért szaladt, de csak azért, hogy ne lássa senki kibuggyanó könnyeit.