A megváltás reménye
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 604
A megváltás reménye
Csernák Árpád: Olajfában lakozó
Hajnali őrjáratomat tartom könyvespolcaim előtt. A bőség zavara, mit, kit válasszak ma társnak, akivel beszélgethetek, mert az olvasás beszélgetés, csak a szerző nem tud visszabeszélni. És persze udvariasság is, ahogy Lajta Erika írta Kivezetés az irodalomból című, a kétarcú Szerdahelyi István esztétáról szóló különleges műfajú könyvében. Megakad a szemem Csernák Árpád Olajfában lakozó című könyvén, amit három éve kaptam ajándékba a szerzőtől dedikálva, és amiről évek óta szeretnék írni. Mert különleges könyv, fektetett téglalap alakja miatt kilóg könyvsorból. Lemérem, magassága 16 cm, hosszúsága 23 cm.
Különleges, mondom, kétszeresen is. A külcsín és a belbecs miatt is. A külcsín különlegességéről Ország László grafikus, fotóművész gondoskodott. Ő az író Csernák Árpád egyenrangú társszerzője, aki szomorú-szép, a pusztulást, az elmúlást természeti fotóival mutatja be. A címlapon is ezt csodálhatjuk. Hegyi, sziklás tájat. A pusztulás közepén ott árválkodik a gyenge remény, az élet reménye, egy zöldellő fácska, belekapaszkodva a sivár, sziklás talajba. Szomorú-szép a tájkép és szomorú-szépek Csernák elbeszélései, komor meséi.
Mielőtt azonban, hogy kedvcsinálót adjak egy lehangoló témájú műről, hadd mutassam be néhány mondatban a fotóművészt, aki a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanárképzőben tanít, kaposvári lakos. Géger Melinda írja róla, hogy sokoldalú tevékenysége a fotótól a dekoratív kollázsig, az érzékenyrajzú, finom grafikáig terjed. Tusrajzai - azt már én teszem hozzá - és művészi fotói - különleges látásmóddal készített líraikép-variációk. Képeinek uralkodó színe a gyász-fekete, a lehangoló szürke, a halványlila, a lepusztult barna, a kopott drapp, a kiszáradt fű-sárga és a csillogó, végtelen víz szürke csillogása. Lepusztult, szürreális, szomorú világ ez. Pusztulást idéző durva sziklák, durva, szemcsés felületek, korhadó fák, kiégett sárgán világító magas, kiégett füvek, egy elsüllyedt csónak, egy vén fa, amelynek ágkarjai az ég felé nyújtóznak, mintha imádkozna. Mindezek a múlandóságról, a természet körfogásának kikerülhetetlen rendjéről üzennek. Ember nélküli táj ez, amelyhez Csernák az Előadás a kőfejtőben című írásához mottónak a filozófus Russel gondolatát idézi, ami persze az összes műben található Ország László-képnek és Csernák-írásnak is jelentésmagyarázata: „… a nem emberi világ szenvedélytelen és roppant a hatalma.” Mégis sokat elmondanak ezek a komor képek az emberről, a művészről, Ország Lászlóról, aki azt vallja művészetéről, önmagáról: „Szemlélődöm, keresem a látszatok mögött a még felfogható, megérezhető rendet.” Ezt a felfogható, sokszor felfoghatatlan, de megérezhető rendet keresi Csernák Árpád is. Szerencsés találkozása ez a fotóművésznek és az írónak, aki keresve sem találhatott volna kifejezőbb képeket könyvéhez, ahol a fotóművész egyenrangú szerzője az írónak. Sziámi ikrek. Ami ritka, hiszen a képzőművész legtöbbször csak illusztrátora a műveknek. Szerencsés találkozás ez, hiszen Csernák Árpád is szemlélődő, gondolkodó, filozófiával megfertőzött, sötéten látó ember. Ezeket a tulajdonságait már ismerem A doboz című elgondolkodtató, filozofikus, az együttérzés könyvéből és az általa szerkesztett Búvópatak írásainak bölcs üzeneteiből. A rangos folyóirat mottója sokatmondó, Vargha Gyula Új Nibelungok című versének soraira emlékeztet. „Még áll a szírt. De meddig áll?/ Már repedezni kezd az alja./ Csak vájja, vési a vad ár,/ A végtelen víz egyre marja/. " Nem véletlen, hogy minden Búvópatak-szám címoldalán olvashatjuk a Krisztus előtt élt bölcsfilozófus, Lao-ce intelmét: „Nincs lágyabb, mint a víz,/ mégis a köveket kivájja, nincs különb nála.” Csernák különleges könyve is erről szól, az elmúlás szomorúságáról, nyomasztó, irracionális félelmeiről. Mert ez a mű a rémálmok könyve is.
És aktuális. Sajnos. A címadó elbeszéléshez lapozok. Sokat mondó a cím: Olajfában lakozó.
Egyedi név, ragadványnév. Titokzatos. Egy szerencsétlen menekült kislány sokatmondó neve, aki elmenekült hazájából, mert ott állandóan bántották. És a befogadó, a magányos, praxisát a nyugalmáért feladó orvos azon töpreng, miközben az alvó, otthontalan gyermeket nézi, meg kell változtatnia életét. Ismét az emberek közé kell mennie, dolgozni, hogy eltarthassa a segítségre szoruló kis migránst. Azt mondja Werth doktor: „Most kell indulni vissza a világba. Mert a világ tele van megváltatlan emberekkel.”
Ismétlem, aktuális ez a könyv. Sajnos. Most különösen. Amikor ezeket a sorokat írom, már három hete tart a kegyetlen, embertelen, ostoba orosz invázió és már hárommillió szerencsétlen ukrán nyugatra tart, és 2015 óta több millió ázsiai és afrikai szerencsétlen, hazája-vesztett abban a reményben indul gyötrelmes vándorútra, hogy otthonra találjon. És persze, eszembe jutnak rögvest Vörösmarty prófétai szavai:
„Az ember fáj a földnek, oly sok
Harc és békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán:
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokul.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény.
Nincsen remény, nincsen remény.”
A világ és benne az ember nem változik. Azt írtam az előbb, hogy ez a mű a Félelem, a Szorongás, a Rémálmok könyve. Nos, megerősítem. És hozzáteszem, hogy az írónak, Csernák Árpádnak és nekem és mindenkinek minden oka megvan a félelemre, a szorongásra, a sötétenlátásra. Hogy is vall a félelemről Flaubert? „… eljön az idő, amikor az ember már fél, mindenkitől fél, kapcsolatoktól, korláttól, háborgatástól, és egyszerre szomjazza is a boldogságot, meg retteg is tőle.”Az író sötéten látja és láttatja a világot. Nemcsak önmaga látása fogyatékosságát jelenti ez - ahogy egyik szép írásában lefesti -, nem érzékel színeket, hanem azt is, hogy világlátása is sötét. Ennek okát meglelhetjük a való világunkban.
Szívszorongva olvastam Csernák sötét tónusú, nem szenzációkeltő, mégis mellbevágó történeteit, amelyben a sztori ösztövér, szinte csak másodlagos. A kifejezés, a forma vonzza be könyvébe az olvasót. Mondatainak pasztellszíneivel, líraiságával tud gyönyörködtetni. Néhány írása prózavers. Opusai nem is novellák, elbeszélések, nem is történetek, hanem felidézett álmok, néha rémálmok. Néha kísérletet tesz rá, hogy felmutassa a reményt, de amikor leteszem a könyvet, szomorúan gondolok arra, hogy nincsen remény, nincsen remény. A világot nem lehet megváltani, pláne egy író nem tudja megváltani. Úgy tűnik, a világnak nem kell a megváltó. Annak idején Jézust és vele a reményt is keresztrefeszítették. Mondanám, az ember megválthatatlan. Csernák azonban ennek tudatában is felmutatja a lehetetlent, a megváltás reményét.
(Csernák Árpád író, színművész, a Búvópatak főszerkesztője, 2022. március 15-e alkalmából a Magyar Érdemrend Lovagrend polgári tagozatának állami kitüntetésében részesült. Csernák Árpád ennek ellenére is kitűnő író.)