A magányosság maszkjai
Írta: Tasev Norbert
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 245
A magányosság maszkjai
Felismerhetetlenné lett már minden arc. Vöröslő, prostituált fények reflektorai sebzik s gyilkolják kedvükre a rejtélyes éjszakákat. Levetett chipses zacskókban műfogak, hányadékok, pelenkák vigyorognak a kiáltó Hold tükörsima feneke felé, míg ordas farkaskutyák csaholnak.
Szaporán igyekvő paraszt-tahók s bunkók sörösüvegekkel egymásra kiabálnak. E kihalt, lakhatatlan Ninive-városban kupeckedve flörtöl, dörgölőzik a csend. Lassított felvétellé aljasul az éjjel. Egy szemeteskukában lassan ég el egy kidobott Teddy-mackó. Rongyok bábjai közé csavarva vacogó kisded sírdogál távolok összesűrített zajában.
A szél mindent bevág, mindenkit beköp: útlevelet, taknyot, turhát köpetet, váladékok megalázott slejmjeit. Hontalan hajléktalanok kesergő szívében csöpp, borsószemnyi félelmek dobolnak; hogy megint tölthetik a farkast-kiáltó orv-éjszakát rendőr-nemlátta szabad ég alatt, s hogy sosem lehet eléggé biztonságban az, kinek a részeg utcakő egyedüli menedék-otthona.
Hangtalanságok még üvöltő kínja Golgotává omol. Élhetetlen, élvhajhász karrierek hamar kiégnek, lepusztulnak. Nem lehetséges, hogy álmok hiábavaló kívánsága ennyire könnyedén menjen tönkre, tönkre téve az egyes emberek reménybeli boldogulásait. – Szótlanul előre oson az Egy-valaki az időből, mert tudható: alantos kisstílű ígéreteink is inkább a holtakat – s nem még élők táborait erősíthetik.
Egyszerre dühít a untat a rég bólogató, vigyori ostobák magasztos serege. Kik így vagy úgy, de mégiscsak megalkudtak önmagukkal s lettek árulókká, míg hajótörött idegen kultúrákat sem hasznukra fordítottak, inkább megsemmisítik korszakalkotó szilárd értékeit a jövőnek.
Nem a meghódíthatatlan Parnasszust kellene mindenáron dicsőíteni, majd birtokba venni – de alázattal minden koron viseltetett, rejtett Anonymus-tehetségeket kik még érthetik, hogyan kell pöffeszkedés, álszemérem nélkül szolgálni egy-egy kulturális ügyet!