A levél

A levél

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat, a házfelügyelőt, aki kiosztja a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau majdnem egy időben érkeztek mindig. Beaulieu asszonyság az utolsó volt, jó ötperces késéssel. Mikor kilépett a felvonóból, már elmesélték egészségi problémáikat, mint az álmatlanság, a hólyag és légcsőhurut, a reumatikus fájdalmak, a gyógyszerek, s más öreg barátok ajánlatait.
Mindig Beaulieu asszony után – egy szőkére festett elegáns hölgy, akit hátulról könnyen bakfisnak néztek a férfiak – érkezett a házmester egy kétkosaras kézikocsit tolva. Az egyikben a levelek, a másikban a folyóiratok voltak.
Érkezésekor síri csend lett a hallban. Meredten nézték gyors mozdulatait, amint szétosztotta a borítékokat. Rossi úrnak olyan gyakorlata volt már, hogy kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Bouber, Cazenave, Noradin, Marceau és Beaulieu asszony ritkán kapott levelet. Majd’ mindig csak reklámokat: aranyozott karkötőkről, vagy időnként egy CD-t, hogyan kell öntözni a virágokat, vagy egy majdnem ingyen utazás a Marquises-szigetekre. Az igazi posta nem volt más, mint a havi lakbér, villany- vagy telefonszámla.
Senki nem írt az öregeknek. Családjuk már rég elfelejtette őket, s csak a temetést várták, hogy örököljék megtakarított kis pénzüket.
Ma reggel Bouber-nek szerencséje volt. Rossi úr egy hetilapot, s egy másik fehér borítékot csúsztatott a levelesládába. A borítékon nem volt feladó, vagy más ismertetőjel, csak a neve és a címe szépen kinyomtatva.
Hosszan forgatta a levelét. A pecsét szerint tegnap dobták be a Gare St. Lázáre-nál.
Annak ellenére, hogy épp ma reggel fogadta meg, hogy csak otthon nyitja ki leveleit, nem tudott ellenállni és tovább várni. Kéjes örömmel tépte fel a borítékot. A többiek irigykedve úgy tettek, mintha nem látnák. Lopva, izgatottan nézték.
„Kedves barátom! – olvasta Bouber. – Ne gondoljon öngyilkosságra! Fáradt élni, mert unatkozik, de ne veszítse el a reményt! Ha életén változtatni akar, akkor holnap éjfélkor várom az Étoile-n az Ismeretlen Katona Sírja előtt. Barátja: …” Az aláírás olvashatatlan volt.
Különböző érzelmek vonultak át az arcán. Beaulieu asszony képtelen volt megállni, s megkérdezte:
– Rossz híreket kapott?
Látható volt, hogy majd’ meghalt a kíváncsiságtól.
– Nem, dehogy, semmi baj. – Zavartan összehajtotta a levelet, és köszönés nélkül elsietett a felvonó felé.
Legalább húsz éve nem ment az utcára éjszaka, s még ennél is régebben éjfélkor. A mai este kivétel volt.
Hála a későig közlekedő földalattinak éjfél előtt öt perccel a Diadalívnél állt, az Ismeretlen Katona lábánál.
A késői óra ellenére téren nagy volt a forgalom. Aggodalommal kutatta az árnyékokat a Diadalív alatt, de senkit nem látott. Egyedül volt, és órája pont éjfélt mutatott.
– Jó estét! – Ijedten rezzent fel a hangra, s úgy fordult meg, mintha kígyó csípte volna.
– Nagyon megijesztett! – motyogta, és levegő után kapkodva mellét masszírozta a szíve körül.
– Nyugodjon meg! – mondta a férfi. Nagynak tűnt a félhomályban hosszú, sötét kabátjában. Széles karimájú kalapja arcát elrejtette, de hangja kellemes és fiatalos volt.
– Hogyan jött ide? – kérdezte Bouber. – Mindenütt kerestem, de…
– Teljesen lényegtelen – válaszolt a férfi. – A fontos, hogy te eljöttél, mert az ajánlatom érdekel.
– Kihez van szerencsém? – Bouber megpróbálta kivenni arcvonásait annak ellenére, hogy hiúságból nem hordta szemüvegét.
– A személyem érdektelen. Vagy inkább egy nővel beszélgetnél szívesebben?
Mielőtt szavait felfogta volna, egy kellemes női hang szólította a háta mögül.
– Így jobban tetszem?
Megfordult, és egy szenzációs nővel találta magát szemben. Sima és rövid fekete haja egy varázslatos szépségű arcot keretezett és a piros, ultrarövid ruha kiemelte formái tökéletességét.
– Ez hogyan lehetséges? – Bouber meglepett szemei hiába keresték a férfi sziluettjét. Valóban egyedül volt a nővel a Diadalív alatt.
– Ez semmi, csak egy régi trükk!
– Hol van a férfi?
– Én ő vagyok és ő én! – Kacaja kristályos vízesésként zengett a fülében.
– Ez nem lehet igaz!
– Minden lehetséges, barátom. – Karonfogva, mint egy szerelmespár, lassan elindultak. Sietség nélkül, nyugodtan mentek át a téren a rengeteg gépkocsi között, és Bouber számára csodának tűnt, hogy senki nem gázolta el őket, és senki nem dudált türelmetlenül. Átmentek, mint láthatatlan és sérthetetlen lények.
– Azt ajánlottam, hogy megváltozik az életed, és te jöttél. Tehát bízol bennem, köszönöm.
Az Avenue Marceau visszhangzott lépteik ritmusától. A késő éji órákban az utca néptelen volt.
– Gondolj, amire akarsz! Amit kívánsz! Velem biztonságban vagy Bouber. Ne félj, akármi történik! – figyelmeztette, és szerelmesen hozzásimult, hogy önbizalmát visszaadva felbátorítsa. Cipőinek magas sarka géppisztoly lövésként visszhangzott a járdán.
– Nem félek - válaszolta Bouber. - Mitől kellene félnem és miért?
– Tőlük! – Vékony ujja a közeledő árnyakra mutatott.
Bouber-nek arra sem volt ideje, hogy megértse a helyzetet, mert a négy vagány már körülfogta őket.
– Szia, papa! – röhögött a főkolompos. Közöttük ő volt a legnagyobb, a legerősebb és a legpiszkosabb.
– Szép kis kurvád van! Mennyit fizetsz, hogy veled legyen?
Bouber elé állt, mint egy hústorony, hogy karjával vállára támaszkodjon. A szerencsétlen remegett a félelemtől, és a reménytelenség erejével szorította a fiatal nő karját.
– Hagyd békén, te barom! – Minden vidámság eltűnt a nőből, és jégcsappá változott.
– Hé, te kurva! – Kezét ütésre emelte, s ami ezután történt, sem Bouber, sem a vagányok nem értették.
A nő nem mozdult, de a hústorony egyszerre felrobbant. Mintha egy acél ököl ütötte volna meg, mellkasa szétrobbant, s az egész ember néhány méterrel távolabb egy fa tövénél kötött ki. Fél teste cafatokká vált, Bouber és a másik három vagány üvöltött a rémülettől.
A fiatal nő nem törődött velük. Az első pillanat rémülete után a stricik ordítva elszaladtak. Új ismerőse gyengéden simogatta Bouber könnyben fürdő arcát.
– Ez semmi, nyugi! – Úgy beszélt hozzá, mint egy gyermekhez.
– Megölte! Maga megölte! – dadogott az idős férfi. Torka összeszorult az élménytől és a félelemtől.
– Természetesen – válaszolt a nő. – Ha ez az állat nem döglik meg, engem halálra erőszakolnak, mielőtt elvágják a nyakam, téged pedig megkínoznak a bankkártyád számáért. Ezt akarnád?
– De meghalt! – Bouber hangja remegett, s a könnyek végigfolytak az arcán.
– Ez az élet folyamata, barátom! Minden pillanatban meghal valaki. Nem gondolod, hogy jobb, ha a strici hal meg helyetted? Biztos vagyok benne, hogy a végén te is ezt gondolod majd, nemde?
Lassan sétáltak tovább a szétrobbant hullát maguk mögött hagyva.
– Hidd el nekem, hogy végtelenül sajnálom a történteket. Azért hagytam életben a többit, mert tudom, hogy olyan érzékeny vagy.
– Képes lett volna megölni őket is?
– Természetesen! Nem érnek semmit, nem gondolod?
– Kicsoda maga? – Bouber megállt, s karját kiszabadítva a nőre nézett.
– Nem lényegtelen? Én vagyok ő és ő én. Azért vagyok itt, hogy megváltozzon az életed.
– Maga a Sátán!
– És ha én lennék Isten? Miért ne? – kérdezte, és tekintetében nevetés csillogott.
– Ez káromlás!
– Megmondanád miért? Nézz rám! – Egy lámpa alatt hirtelen piruettezett, és fellebbent szoknyája alól kivillantak gyönyörű combjai.
– A lólábaimat látod? – Gúnyosan nézte Bouber-t.
– Ellenkezőleg – dadogta a férfi.
– Hosszú, kampós farkam van talán? Kis szarvakat látsz a homlokomon – folytatta felhevülve –, és kecskeszakállat az államon? Érzed a kén szagát?
– Nem, nem!
– Természetesen. Ti emberek nem ismertek sem istent sem ördögöt, de fohászkodtok az egyikhez és minden bűnötök a másik nyakára sózzátok! Az ördög ti vagytok!
A szép fiatal nő eltűnt Bouber szemei elől, s háta mögül sztentori férfihang dörgött újra.
– Az ördög ti vagytok!
Bouber visszafordult, és szembe találta magát a fiatal férfivel. Kalap nélkül látta fejét, egy szép, fiatal arcot.
– Maga?
– Igen, én vagyok. A kicsi szépség egy tévedés volt. Ha megtartom ezt a formát, a vagányok nem mernek hozzánk közeledni.
Az öregember vállát átölelve folytatták lassú sétájuk az Alma tér felé.
– Mindig a Sátánról beszéltek, hogy megbocsájtsák bűneitek. Ti vagytok az ördögök, Bouber!
– Én?
– Dehogy is! Ne légy ilyen buta! Ki beszél rólad?! Te nem vagy más, mint egy kedves, naiv ember. Az emberekre gondolok. Érted? Akik megtámadtak bennünket, ők voltak az ördögök!
– De nem kellett volna megölni!
– Szavamra mondom, hogy buta vagy! A halál szükséges az élethez, nem tudod? Az élet és a halál egymáshoz vannak kötve elszakíthatatlanul. Valóban természetellenesek vagytok! Rettegtek a haláltól, miközben az Isten mindentudásáról fecsegtek. Egy álomszerű édent képzeltek el, egy jobb világot, amit fenntart számotokra az elmúlás után, és mégis, minden áron élni akartok!
A járda szélén álltak az Alma téren.
– Dehát nem azért vagyok itt, hogy veled a szegény ördögről beszéljek. És nem tudunk egész éjjel
sétálni sem, mert ezt nem bírnád ki. – Egy sötétbe borult kávéházra nézett.
–Ilyenkor minden zárva van.
– Késő van már – bólintott Bouber, érezte a fáradtságot.
– Oké! Ki kell nyitni egy kávéházat! – Az üvegajtó előtt guggolva szöszmötölt a sötétben, majd felállt.
–Gyere, itt nyugodtan leszünk.
A fények kigyúltak a teremben, mint egy varázsütésre. Bouber hunyorogva nézett körül. Még mindig félt.
– A kivilágítás… ha meglátják…
– Ne félj! Senki nem fog bennünket zavarni. Nyugodtan leülhetsz.
A fedett teraszon választott helyet, mert a nyitott ajtón friss levegő áramlott be.
– Mit óhajt, uram? – A feketébe öltözött férfi karján egy fehér szalvétával hajlongott előtte, utánozva a pincéreket, és mosolygott reklámba illő fogsorát mutatva.
– Hmm! – tétovázott Bouber. – Egy erős kávét kérnék.
Lassan semmi nem lepte meg. Az órák óta kihűlt kávéfőző hörögve gőzölgött, majd az ismeretlen a csészéjét a kis kerek asztalra szolgálta fel.
– Nem iszik semmit? – kérdezte Bouber kávéját kavargatva.
– Soha nem vagyok szomjas! Arról nem beszélve, hogy az élelmeitek számomra nem nagyon jók – mosolygott, és nézte a kávéját kortyolgató öregurat.
–Inkább beszéljünk rólad. Miért vagy életunt?
– Komplikált kérdés. Öreg vagyok, elhasznált. – Hosszan gondolkodott. – A magány… ezt nem ismerheti! Az életnek semmi célja. – Az üres csészealját nézte, mintha ott találna választ. Szeméből
– Mit akarsz? Mit kívánsz?
– Kívánni? Mint a mesékben – motyogta némi tétovázás után.
– Tévedsz! – vágott közbe a másik. – Válaszolj!
– A feleségem. Szeretném újra látni a feleségem!
– Szeretted?
– Igen - suttogta. – Olyan régen meghalt már – tette hozzá az öregember lehajtott fejjel.
A beálló csendet egy elhaladó gépkocsi zavarta meg.
– Sajnálom, de ez képtelenség – válaszolt a feketébe öltözött férfi. – Senki nem tudja feltámasztani a halottakat. Érted? Különben minden más lehetséges. Akarsz nyerni a lottón egy szép fiatal nőt? Csak negyvenötezerbe kerül, és a tiéd!
– Egy kurva?
– Dehogyis – válaszolt az ismeretlen. – Nem jobban, mint a többi. A nőtestvérek.
– Nem, nem, ezt nem! – Az összeroskadt Bouber kiegyenesedett, hátát a széktámlához támasztva.
–Nem, nem – ismételte mintegy félálomban. – De megfiatalodni, uram! Hogy is mondjam…Újra 30 vagy 40 éves lenni, és fiatal nőket ismerni, tele lenni vágyakkal, tervekkel, a jövővel! Ez az…
– Semmi probléma – vágott szavába az ismeretlen, és az asztalkára hajolva tekintetével beburkolta.
– Újra fiatal leszel, telve életerővel és másutt élsz majd!
– S ezért a csodáért egy szerződést kell aláírni?
– Megbolondultál? – kiáltott a férfi. – Mire gondolsz?
– Szövetség az ördöggel – dadogta Bouber.
A másikból kitört a nevetés.
– Szerződés az ördöggel! Szegény barátom! Ti elképzelitek, hogy az ördögnek szükséges a papír alján egy aláírás vér- vagy spermacseppel, vagy más, a testetekből származó váladékkal! Csináltok egy istent, aki Ábrahám hitét azzal próbálja ki, hogy fia életét követeli! Szüzek melléből frissen kiszakított szívvel tápláljatok isteneiteket, s gyermek, tyúk, tehén, esetleg virág áldozattal próbáljátok lekenyerezni őket! Valóban primitívek vagytok, Bouber. Teljesen hülye isteneket csináltok a saját képmásotokra. Elképzelitek, hogy isten és az ördög mindenre képes, ott vannak mindenütt, mindent tudnak, de emberi tulajdonságaik vannak, és szükségük van egy aláírásra vagy más ajándékra! Hirtelen felállt, szemei szikráztak.
– Nem érdemes ilyen nyomorultakkal foglalkozni! – és eltávozott.
Az előbbi fiatal nő lágy, érzéki hangjára megfordult Bouber.
– Újra?
– Megdühödtem, mert annyi butaságot mondtál! Végleg menni akartam, de egy szép, fiatal nővel talán értelmesebb leszel?!
– Oh, igen! Igen – ismételte Bouber, s szemeit nem tudta levenni meztelen combjairól, amikor leült.
– Semmit nem kell aláírni?
– Nem barátom, semmit. Akarod? – kérdezte, és mosolyogva előrehajlott.
– Igen, akarom!
– Jól van. Már is fiatal vagy… Feje egyre jobban közeledett és tekintetük egybeolvadt.
Ixelles, rue du Printemps. Vörös téglás, egyemeletes ház. Itt lakott Bouber. A földszinten Madame Ceulemens, a tulajdonos használta a szomszédos házakkal kerített kis kertet, neki egy balkonja volt.
Soha életében nem élt Bruxelles-ben, és mégis mindenkit ismert a negyedben. Erre semmi magyarázatot nem talált. Ismerte a péket, a hentest és üzletüket, a Delhaize le Lion-t vagy a Chaussée d’Ixelles elején a Pribàt. Annál könnyebben tudta elfogadni új életét, hogy a teste megfiatalodott. A papírjai szerint alig negyvenéves volt.
Könnyen megszokta a különbséget új életében, mint például a helyi kiejtést. Másként mondták, de csak néhány pillanatra volt szükség, hogy megértse a szavak jelentését.
Minden szombat reggel Madame Ceulemens csakúgy, mint a többi háztulajdonos szappanos vízzel és kemény seprűvel mosta fel a járdát. Ő is, mint a szomszédok vasárnaponként lemosta nagy, amerikai kocsiját. Itt ez volt a szokás.
Egy tekintélyes export-import céget vezetett az elegáns Avenue Louison. Nagyon szép, fekete hajú titkárnője – ősei spanyolok voltak – a szeretője lett két héttel az érkezése után. Azután a főkönyvelő, egy szép szőke, flamand leány Mechelen-ből lett áldozata a francia varázsnak. Telt teste és tejszínű bőre a flamand festők képeire emlékeztették.
Nappal dolgozott, és esténként órákat töltött a Grand Siècle night clubban szép, fiatal nőket keresve. Ott ismerte és hódította meg Josephine-t, egy spanyol szépséget a követségről. Hódított, de nem volt szerelmes. Egyetlen szeretőjével sem maradt sokáig. Oly gyorsan felejtette el egy-egy éjszaka hódítását, mint a nyitott ablakon elszálló parfüm illatot.
Sem a múltra, sem a jövőre nem gondolt. Élt. Csodálatos volt, hogy minden képességgel rendelkezett.
Nem volt egészségi problémája, tehát nem ismerte az orvosságokat sem. Régi, nyugdíjas öregember élete lassan elhomályosodott a múltban, de mégsem tűnt el véglegesen a felejtésben.
Egy szombat este éjfél után egy ismeretlen nővel itta whiskyjét. Miközben a zenekar halkan játszott, szórakozottan simogatta csupasz combjait. Ebben az unalmas pillanatban látta meg őt.
– Ne haragudj, de megláttam egy ismerőst. – És választ sem várva felugrott, s utat tört a táncolók között.
– Jó estét! Táncol? – Választ sem várva karonfogva a nőt, és az összesimult táncoló párok közé vezette.
Hozzásimult a nő, miközben a fülébe suttogott.
– Úgy érzem, hogy régóta ismerem. – Valóban furcsa érzése volt.
– Hízelegsz – válaszolt a nő. – Nem régóta, de egy bizonyos idő óta, nem gondolod?
Nem volt érdekes, amit mondott. A lényeg az volt, hogy egyből tegezte. Elégedett volt önmagával.
– Boldog vagy? – kérdezte, és fürtjei orrát csiklandozták.
– Oh, igen! – És még jobban magához szorította.
– Nem arról beszélek, hogy izgatott vagy! Az életedről. Boldog vagy?
Szorítása meglazult, és arcára nézett. A gyenge világításban az ajakrúzs és ruhája színe különös árnyalatban fürdött, még szebbnek, még titokzatosabbnak tűnt.
– Miről beszélsz? – Kételytől és bizonytalanságtól remegett a hangja.
– Megfiatalodtál…
– Maga? – Hirtelen úgy érezte, hogy egy szakadék szélén áll. Nem táncoltak többé a parkett közepén.
– Igen, én vagyok. – És ujjai hegyével anyáskodva megsimogatta arcát.
– Nem vártál rám, ugye?
A Bruxelles-i éjszakában voltak, közel a Gare du Nord-hoz, a város másik oldalán. Velük szemben, mint egy kivilágított szakadék a házak között, a Rue Neuve.
– Miért jött?
– Látni akartalak.
– Miért?
– Tudni akarom, hogy valóban boldog vagy-e?
Egyedül voltak a kihalt utcán, és csak lépteik visszhangoztak a járdán. Hosszú férfi lépések és a magas sarkú cipő kopogása.
– Tudom, hogy első találkozásunkra gondolsz. Ne félj, kérlek! Semmi veszély nem fenyeget. Most gondoskodtam a biztonságunkról. – De nem magyarázta meg, hogyan.
– Boldog vagyok – válaszolta rövid gondolkodás után.
– És a múlt?
– Ritkán gondolok rá.
Egy sötét kirakat üvegén mozgó árnyaikat látta.
– A múlt… Párizsban vagyok eltemetve?
– Miért akarod, hogy eltemessenek? Élsz! A halottak nem sétálnak egy gyönyörű nővel a Rue Neuve-n!
– És a lakásom, a holmijaim?
– Mindened megvan. Holmijaid öregszenek, és lakásod várja az öreg Bouber visszatértét.
– És a lakbér?
– Ne nyugtalankodj! A gondnokot nem érdekli, hogy hol van Bouber. A lakbér minden elsején megérkezik.
– És a többiek?
– Az öregekre gondolsz? Számukra Bouber egy hosszú útra ment. Észrevétlenül öregszenek.
– Őszintén szólva, nem értem mi történt. Hogyan érkeztem ide? Azelőtt soha nem voltam itt, és mégis mindenki ismer! Én vagyok, és mintha mégsem én lennék. Fiatal vagyok telve energiával és sikerrel, s mégis öregnek érzem magam. Bevallom, semmit nem értek. Mintha elvarázsolt volna.
– Nincs mit érteni. Kihasználtál egy váratlan alkalmat, és ez jó neked!
A fiatal nő mosolygó arcát nézte.
– Miért mosolyog mindig? – Mosolyát a szemére hányta.
– Jobb szeretnéd, ha sírnék?
-Állandóan a közelben vagyok, és vigyázok rád – folytatta. – Elképzelheted, hogy éjjel-nappal tudom mit csinálsz, és nem kell feltennem kérdéseket. Azért ne képzeld, hogy láthatatlanul, szüntelenül melletted vagyok. Távollétem alatt valami marad belőlem a közeledben.
– Állandóan ellenőriz?
– Igen, vigyázok rád, és segítek, ha kell. Nem akarom, hogy valami történjen veled!
– Miért? – kérdezte Bouber.
Folytatták útjukat. Messziről nézve egy fiatal nő sétált egy férfival komoly beszélgetésbe merülve.
– Választ akarsz? Mert kíváncsi vagyok! Véletlenül választottalak. Hihetsz nekem! Ismerni akartalak.
Hajnali kettőkor a Manneken Pis előtt álltak meg. Bouber nézte a kisfiú szobrát mesélve történetét.
Mikor visszafordult, senki nem állt mellette. A nő eltűnt, elpárolgott csendben, nyomtalanul. Mint érkezése, távozása is váratlan volt.
Megállított egy utasra vadászó taxit, és hazament. Az álom órákig elkerülte.
Hat hónapig folytatta zűrzavaros életét, két végén égetve a gyertyát. Evett, ivott és szeretkezett megállás nélkül, és egy szép napon szívszélhűdést kapott.
Egy kórházi ágyon tért magához, látása furcsán zavaros volt. Lassan ismerte csak fel a nagy fekete alakot az ágy lábánál.
– Kicsoda maga? – motyogta.
– Nem ismersz meg?
– A halál?
– Mindig hülye maradsz – volt a válasz. – Gondoltam, hogy egy feketébe öltözött férfi sokkal komolyabb kórházi látvány, mint egy kifestett pin-up és rövid szoknyája.
– Beteg vagyok.
– Ezért jöttem.
– Nem akarok beteg lenni és újra élni egy beteg ember sorsát, és szenvedni életem végéig. – Kezdetben suttogó, remegő hangja magabiztossá vált.
– Mit akarsz?
– Segítséget.
– Tudom, persze. Segítséget akarsz, de mit?
Bouber a plafonra szegezte tekintetét. Látta, ahogy a férfi arca közeledik felé. Ez lehetetlen.
Képtelenség az ágy fölé repülni!
– Visszatérni hozzám. Segítsen, kérem! - suttogta.
– Ismét öreg akarsz lenni?
– Igen. Emlékeim az öregségemről soha nem hagytak el. Új emlékeim vannak a fiatalságomról – motyogta, mert érezte az elgyengülést. Még volt annyi ereje, hogy hozzátegye:
– Kérem szépen!

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat, a házfelügyelőt, aki kiosztja a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau ott voltak már: Beaulieu asszonyság szokása szerint ötperces késéssel érkezett.
Semmi nem változott. Betegségeikről beszéltek és az orvosságokról. Leplezetlen kíváncsisággal mustrálták Bouber-t, de nem merték kikérdezni hosszú útjáról. Postáját lesték, hátha látnak egy külföldi bélyeget egy borítékon.
Hipnotizálva nézték Rossi úr kezét. Kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Ritkán kaptak levelet, inkább csak reklámokat és néhány számlát. Elfelejtették őket.
Bouber semmit nem kapott, de nem is várt. Az indulás pillanatában vette észre, hogy Cazenave egy borítékot forgat nyomtatott címmel. Elfáradt szíve gyorsabban dobogott. A boríték és a címzés ismerős volt, de hallgatott. Reklámjait szorongatva lassan elindult a felvonó felé.

*

Kép forrása :
ieltsteam.com