A LÉT PEREMÉN
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 192
A LÉT PEREMÉN
Nem én vagyok már, akiért virágok egzotikus szirma sóhajtó szélben táncra kelt. Elhullatva gazdag termését egy-egy terebélyesebb birsalmafa. Nem én vagyok, kiért a Nap is felkel s Mennyország-kacagó, szent mosolyt villant a puha ágyból, akár a Kedves.
A szép, tűnt idők tán örökre, végképp leperegtek mert e mostani velejéig hazug, Janus-arcú világ mostan olyan csalogató fondorlatokra nyílik, hol a koldus-szegény engedelmes balek-ostoba nem rúghat labdába, s mert sohasem volt bizalmi protekciója hát magától értetődik, hogy állást sem szerezhet soha.
Az én álmomat már nem röpítik vászonra, filmre soha s nincsen olyan tarifa miben meszesedő ereim kibírnák a tömeg-súlyt s az agymosott vadbunkóság totál-kínját.
Nem juthatok el oda – ma már tudom -, hol angyalok holdarcába nézve sóhajtó romantikák oltárain áldozhasson a Mindenség. S vajon kedvelnének-e, ha megemlíteném még most is féltve őrzöm gyermekkori avítt-kopott játékaim.
Egyszer tán majd mint komisz gyerek, ha előrehaladott öregségem ész helyett inkább folyton felejtett, majd régi barátaimat faggatom szorgalmasan, vagy éppen diadalmasan felkiáltok: ,,Na és? Mondd csak? Te mire is vitted?!” – kik irányítják elhasznált szerveimet ők döntik el, hogy meddig élhetek?
Angyalok kórus-dallama – félő -, már aligha dédelget odaát engemet. Most még halni nem is – de méltóbb lehetőségekre készülök. Még érzem harminchét évem nevet rajtam, torz fintort vág, ha nem figyelek rá, s mélabús szomorú szemem, melyből patakzó krokodil-könnyek szántották hajdanán sebzett lelkek kapuját, tán még hódítani is képes, perzselő szíveket.
Kibújok lassan a történelem szövetéből is, mert nem tudhatom lesz-e vajon biztosított megérkezés?!