A legelső
Írta: Nagy Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 350
A legelső (regény részlet).
1.
A kalózhajó lassan körpályára állt egy sárgás-vöröses bolygó felett. A kapitány idegesen felállt székéből, és a radarkezelő mögé lépett.
- Mondj valami biztatót Füles! Mondd, hogy a bolygó lakott, és fosztogatásra alkalmas! – A Fülesnek hívott humanoid vakargatni kezdette a névadó testrészt, majd így szólt:
- Bárcsak tehetném uram! A gép szerint ez a világ teljesen lakatlan és kihalt. Bár az érzékelők a légkörben jeleznek némi oxigént is, de ez vagy az életfolyamatok maradéka vagy valami vegyi reakció. – A kapitány kitaszította a Fülest a székéből, s a helyébe ült. A bolygó képét holografikus formába ültette át, majd tanulmányozni kezdte. Még régen, a Földön, amikor szülei akaratának eleget téve egyetemre járt, a fejébe verték a planetológia alapjait. Tudta mit kell keresnie. Két kézzel forgatta a holografikus képet, s a bolygó felszínén vízfolyások és tengerek nyomaira bukkant, emellett nagy hasadékokra a hegyekben, amik akár felszíni fejtések nyomai is lehettek. A bolygón valaha élet volt, és ha az értelem is kifejlődött, akkor az, valamiképpen nyomot hagyhatott a bolygón. Parancsot adott a gépnek, hogy vizsgáljon meg minden olyan geológiai képződményt, ami valaha akár egy épület része vagy maradványa is lehetett. Miután a gép megjelölt ötven lehetséges célpontot, a kapitány az egészet a csukló modulra mentette, majd így szólt az első tisztjéhez.
- Gyűjtsd össze a hordát, lemegyünk a felszínre!
- Minek? – kérdezett vissza az hanyagul. – Lassan lejár az első vizsga ideje, és vele a tiéd is! Két rozzant teherhajó, tíz szegényes kolónia és néhány nyeszlett rabszolga a ketrecben! Ezzel nem fogsz nagyot virítani a herceg előtt! Nem lesz belőled teljes jogú kapitány!
- Te most lázadsz?
- Ez nem lázadás. Gyenge kapitány ellen lázadni nem lehet csak simán félreállítani. Ha azonban a szolgálatomba állsz, akkor megkímélem az életedet, és első tisztemként talán némi sikerben is részed lehet! Na, mi a válaszod?
- Szép szavak egy örök vesztestől. Hetven éve kalózkodsz, több mint harminc kapitány alatt szolgáltál, és mégis a mai napig csak elsőtiszt vagy! Lásd be Vigyorgó te egy régiség vagy. Ha volt valaha is esélyed a továbbjutásra azt már rég elveszítetted. Ellenem is csak azért kelsz fel, mert én a szemedben csak gyönge ember vagyok. – A kapitány elővonta rövid kardját. – Ha most engedelmes leszel, akkor még további harminc évig mellettem lehetsz, mint a távoli múlt élő példánya, ha azonban úgy gondolod, hogy a fejed kitömve jobban mutatna egy vitrinben, hát nekem így is jó. – Vigyorgó üvöltve rontott neki miközben hatalmas pallosával csapásra készült. Bár kétszer nagyobb volt a kapitánynál és testét kitinpáncél borította mozgása lomha volt és kiszámítható. A kapitány elugrott a csapás elől, majd egy gyors mozdulattal oldalról a halántékába szúrt ahol a páncél a legvékonyabb volt. Vigyorgó hörögve omlott padlóra, és gyorsan kiszenvedett. A kapitány a híd legénységgel elhagyta vezérlőtermet, a testet a fedélzeten mászkáló dögevő óriásgyíkoknak hagyva, legyen egy jó vacsorájuk. Odalent a hordát gatyarohasztó hőség fogadta. Egy napégette kősivatagban szálltak le. Csapatokra váltak szét, majd mindenki elindult a számára kijelölt cél felé. Nyolc óra múlva gyűltek össze újra, de egyikük sem tudott eredményt felmutatni, ráadásul az egyik terepjáró is eltűnt négy martalóccal a fedélzetén. A kapitányt ez izgatta a legkevésbé. Az annál inkább, hogy már majdnem átvizsgálták az összes lehetséges célpontot a legkisebb eredmény nélkül. A radarkezelőhöz fordult, aki izzadt, mint hóember a szaunában.
- Mi a következő célpont?
- Egy sziklacsoport egy puszta közepén nem messze innen a dombon túl.
- Mozgás! – a parancsra mindenki nekiindult, és húsz perc alatt ott voltak. A célpont, enyhén szólva, lelombozó látványt nyújtott. Formátlan kőhalom, ami hófehéren ragyogott az örök napsütésben. A kapitány dühösen toppantott, de a puha homok helyett kemény felületet ért csizmája sarka. Óvatosan félresöpörte a törmeléket, ami alatt egy fekete kőlap feküdt. Fohászkodni kezdett, majd magához intette az egyik harcosát, akinek hosszú, bunkós végű farka volt.
- Buldózer! Ez alatt kőlap alatt lehet, hogy lejárat van! Nyisd ki nekem!
- Igenis főnök! - Buldózer néhány jól irányzott csapással széttörte a kőtáblát, ami alatt egy lépcső vált láthatóvá. A kapitány boldogan vágtatott le úgy gondolván, hogy megfordul a szerencséje, de ismét pofára esett. Sírkamrának ugyan sírkamra volt, de a köveken és széttört szarkofág-maradványokon kívül nem igen talált semmit. Semmi ékszert vagy drágakövet csak egy csontvázat az egyik fali fülke tövében. Nyílván szegény öreg pára évmilliók alatt megunta a fülke plafonját bámulni, s inkább elterült a földön, hogy új perspektívából szemlélje örök nyughelyét. A kapitány úgy döntött, hogy rajta fogja kitölteni a mérgét, amikor is új ötlete támadt. A nagy uralkodók ugyan látványos sírokat emeltek, de nem mindig a legdíszesebb teremben nyugodtak. Centiről centire megütögette a falat, és talált egy helyett, ahol gyanúsan vékony volt. Egy jól irányzott lövéssel ajtót nyitott a rejtett sírkamrába, de az is üres volt. Már éppen ki akart volna menni, amikor is a falnál egy tenyérnyi méretű faragott szobrot talált. A szobor feketés kőből volt kifaragva, és egy csúcsos fejű humanoidot ábrázolt. Kezdetnek nem volt rossz, de ennél több kellett. Hirtelen az egyik harcosa jelent meg az ajtóban.
- Uram nagy baj van!
- Valakinek újfent sikerült meghalnia?
- Nem! A herceg itt van! – ez nagyon rossz hír volt. A hordával visszasietett hajójára, majd ínaktivált fegyverzettel bevárta a kalóz herceg bárkáját, ami komótosan föléjük úszott, majd a sugár csáklyával bevontatta őket a hangárba. Odabent a herceg kamarása fogadta őt, és rögtön a trónterembe kísérte. A terem akkora volt, mint egy kisebb fajta csarnok, és egy magaslaton felállított trónuson ott ült maga, a kalózherceg. Úgy nézett ki, mint egy apró gnóm, de ez a külső halálosan megtévesztő volt. A herceg faja volt a kalózok feje, és akkora hatalommal bírtak, hogy még az erősebb fajok is tartottak tőlük. S ez a herceg most rosszkedvű volt. A kapitány szertartásosan fél térdre ereszkedett előtte, de ő nem rá figyelt, hanem a szegényes zsákmányra, amit a trónterem közepén halmoztak fel. Hatalmához és hangulatához képest igen finom hangon szólalt meg.
- Ez elég gyatra eredmény ahhoz képest, hogy te is ugyan annyi eséllyel indultál, mint többiek nem gondolod?
- Igen felség, nincs mentségem.
- Kaptál egy saját hajót, saját legénységet és csak ennyit tudsz felmutatni? Mert ha igen, akkor lefokozlak egyszerű harcossá. Ott is szerezhetsz kellő hírnevet magadnak, de azt a kiváltságot, hogy saját hajód legyen, mindörökre el fogod veszíteni!
- Öné a végső szó felség.
- Ez csak természetes! Van még valami mondani valód számomra, mielőtt meghozom a döntést? – a kapitány elővette a szobrot, és a herceg felé nyújtotta.
- Felség fogadja el tőlem ezt a csekély ajándékot. Egy halott bolygón találtuk, egy üres sírkamrában. Több millió éves lehet.
- Azt mondod? – a herceg utasította szolgáját, hogy vegye el a kapitány kezéből a szobrot, majd kézbe vette, megvizsgálta és így szólt:
- Ez a szobor annyira szép, mint a haszonállat farából hulló potyadék, de a lehetséges kora miatt eszköz lehet a kezemben egy kényes ügy megoldásában. Úgy döntöttem, kapsz még egy esélyt a bizonyításra. Most távozhatsz!
- Igenis felség! – a kapitány távoztával a herceg a szolgálójához fordult.
- Kérj találkozót a Gyűjtögetők hetedik bárójától, és kínáld föl neki ezt a szobrot megvételre, nagyon magas áron.
- Értem felség, de ettől nem lesz túl boldog.
- Boldog nem, de kíváncsi igen. Közel fog engedni minket magához, és amikor kimutatja a foga fehérjét, mi akkor fogunk akcióba lendülni.
- Értem felség. – azzal szolga elhagyta a tróntermet.
2.
A kalózok és a Gyűjtögetők évszázadok óta rivalizáltak egymással. Az előbbiek barbár önkényurak voltak, míg az utóbbiak notórius régiséggyűjtők. Erő tekintetében ugyan a kalózok felé billent a mérleg, de a Gyűjtögetők kiterjedt szövetségi hálójuk révén, méltó ellenfélnek számítottak. A két faj között jelenleg béke volt, de ez egyik felet sem akadályozta abban, hogy időnként egymás sarkára lépjenek. A herceg hatalma az utóbbi időben egy kissé megingott s, hogy pótolja veszteségeit, új nyersanyagforrásra volt szüksége. A hetedik báró világa pont megfelelt erre a célra. Hajójával benavigált a véd gyűrű mögé, és bolygó körüli pályára állt. A fiatal báró ékes bizonyítékát adta óvatlanságának és túlzott önhittségének és az irreálisan magas ár gondoskodni fog róla, hogy a maradék józan eszét is elveszítse. A báró varangyszerű képe megjelent a kivetítőn. A herceg mosolyogva így szólt:
- Nos, megfontolta az ajánlatom? Egy ilyen öreg szoborért egy ilyen ár nem is olyan elképesztő.
- Én most is túl magasnak találom, inkább ajánlanék egy kompromisszumos megoldást. – a kalózhajót a báró teljes hadereje tüzelésre készen bekerítette. – adja ide szobrot és élve távozhat. A herceg számítása ismét bejött. Mosolyogva felállt, majd botját a padlón található lyukba szúrta. A bot fényleni kezdett és a fényt átvette a hajó burkolata is. A herceg néma parancsára a fény zöldes gömbként tágulni kezdett és beborítva a báró hajóit, halálos sugárzással bombázta a legénységet. A herceg kivette a botot padlóból, egy kört rajzolt vele a levegőbe és a körön keresztül egyenesen a palotába ment. A báró ott ült a trónján remegve, miközben testőrei már elszeleltek. A herceg láttán térdre esett.
- A szolgád leszek, csak ne ölj meg!
- Nekem csak a bolygód kell, te viszont annál kevésbé. – mielőtt a báró mozdulni tudott volna a herceg egyetlen ütéssel lefejezte. A herceg ezután visszatért a saját hajójára és a szobrot, mint felesleges kacatot, az űrbe hajította.
3.
A szobor nem sokáig volt gazdátlan. Amikor a hírek torzítva is ugyan, de eljutottak más bűnözők fülébe ők rögtön a nyomába eredtek. A szobor hat évig utazott űrben, és ötvennél is többször cserélt gazdát, míg végül Föld közelbe került. Egy Seftes névre hallgató tróger gyűjtöttbe be a Plútó közelében, majd megkereste az első nevesebb régiségkereskedőt, hogy nyélbe üsse élete legnagyobb üzletét. Hangosan kuncogva rontott be az üzletbe, majd a szobrot levágta a pultra. Az eladó ferde szemmel nézett rá.
- Esetleg segíthetek valamiben?
- Szobor! - mutatott Seftes a pultra.
- Látom fiam volt eredménye annak, hogy az általánosban vizuális szakkörre járt, de hallani akarom a szobor eredetét.
- Tessék?
- Honnan van a szobor! A nagyi padlásáról, a kínai piacról vagy esetleg egy romvárosból?
- Honét tudnám én azt? Az űrben találtam, de tutira régi cucc, nézze má’ milyen kopott. – az eladó lemondóan felsóhajtott „mindig nekem jutnak a bolondok”.
- Tud mutatni esetleg valamiféle papírt? – seftes vigyorogva egy befizetetlen villanyszámla csekkjét kezdte el lobogtatni az eladó ellőtt, aki azonnal. rájött, hogy itt meg áll az ész, csődöt mond a tudomány.
- Nézd, pajtikám kapsz ötven rongyot ezért a műremekért, ott van szemközt a holland kávéház, igyon egy jó feketét és szívjon, sokat az majd helyre teszi. – Seftes boldogan tette zsebre a pénzt, az eladó pedig fejét csóválva ment hátra a kormeghatározó géphez. Nem remélt semmi jót, de legalább megszabadult ettől a flúgostól. A kormeghatározó gép tíz perc alatt végzett, és amikor az eladó megtekintette az eredményt, majdnem padlót fogott. A szoborral a kezében remegve rohant ki a telefonhoz, hogy a tulajt hívja. Annyira sietett, hogy észre se vette, hogy az üzletet gyanús ablakot lepték el. Voltak ott kopaszok bőrdzsekiben, öltönyös figurák napszemüvegben és kétajtós szekrények változatos kiszerelésben. Ők is mind a szoborra utaztak. Először az eladóra néztek utána egymásra és lassan a zsebükhöz nyúltak. Az eladó tudta, hogy vesztésre áll. Egy „szerva itt!” Felkiáltással, odadobta szobrot az egyik öltönyösnek, majd gyorsan lebukott a pult alá. A csetepaté azonnal kitört. Minden felé energia fegyverek sisteregtek, de az utcán sem volt jobb a helyzet. Mivel minden nagyobb bűnszövetkezet fülest kapott, egymást váltogatták a fegyveres csoportok néhány lövés erejéig. Először az oroszok vonultak át az utcán kocsiból lövöldözve, őket a balkáni bűnbandák követték nyomukban a kelet-európaiakkal, majd befordulva az egyik mellékutcába tovább folytatták a harcot a gyalogosan érkező helyi bűnszövetkezetekkel. Jakuzák és Triádok inkább egymást lőtték, ahogy egymással párhuzamosan száguldoztak, majd a sort az angolok zárták, akik el sem érték az üzletet, mert harc hevében az út rossz oldalán haladtak és frontálisan ütköztek egy parkoló furgonnal. Mindenki menekült, kivéve Seftest, aki tövig beszívva ünnepelte a sikeres üzletét, és vigyorogva nézte végig az egészet. A rendőrök végül mindenkit helyre tettek, kiszabadították az eladót rommá lőtt munkahelyéről és a szobrot is magukkal vitték bizonyítékként. Csak egyetlen tárgy maradt érintetlen az üzletben még pedig a kormeghatározó gép és a kijelzőjén ez állt: A vizsgált tárgy kora 3 milliárd év, plusz-mínusz négy millió év.