A könyvtáros
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 378
A könyvtáros
A hatalmas olvasóterem már esti arcát mutatta. Az asztali lámpák célzott fénye csak a könyvek fölé hajlók vonásait világította meg, köröttük a tárgyak színe és kontúrja árnyékba burkolódzott. A kötelező csend neszei, a könyvek lapjának halk zizegése, apró sóhajok, óvatos motozások a táskákban, elfojtott köhögések, könnyű, az asztalok fölött szálló beszédfoszlányok, finom alapzajjá sűrűsödtek.
A könyvtáros elégedetten dőlt hátra székén, ez itt a nyugalom szigete, a tudományé, melynek súlyos szavai ott szunnyadnak a könyvtár testében lévő polcokon, meghitt barátságban az irodalom és a költészet olykor acélos, de mindig gyönyörű szavaival.
Aki ide belépett, azonnal megcsapta a régi könyvek titokzatos, kicsit poros illata, és az újak nyers, friss nyomdaszaga. Szerette volna az olvasókkal megosztani mindazt, amit neki a könyvtár jelentett.
Szerette volna, ha őket is elvarázsolja, megérinti még a falakból is áradó szellemiség.
Ha kilépnek a kapun, azt remélte, magukkal visznek valamit ebből a termékeny csendből pajzsként a zajos, kinti világ ellen.
Amikor fürkésző szeme és az évtizedes gyakorlat jelezte, hogy szükség van rá, mozgásba lendült. Törékenyen, zajtalanul suhant végig a termen. Szürke szoknyája, cipője, az utcák megtiport havára emlékeztető haja talán beleolvad a környezetbe, akár árnyék az árnyékok közé, ha ragyogó, fehér blúzának sietős villanásai nem teszik láthatóvá.
Az olvasók tudták, ha ő közeleg, az fehér lobogás a napsütésben, derítő, szelíd fény a borongós napokon. A makulátlan, fehér blúz megkülönböztette a többiektől.
A nevére nem emlékezett már senki, a Váradi Ilona lassan, észrevétlenül kopott le róla,
kinőtte, mint a gyerekruhát. Fiatalkorában sem lehetett társítani hozzá szerelmeket,
csalódásokat, később férjet, gyereket, családi házat kerttel, jóízű vasárnapi ebédeket.
Ő a Fehérblúzos volt, hivatásának megtestesült esszenciája.
Fogalom lett a könyvtárban, a kollégái eleinte furcsállták, majd elfogadták, később tisztelni kezdték. A könyvtár látogatói, idősek és fiatalok rajongtak érte. Különös megérzés kötötte össze az olvasókkal, mintha valami megmagyarázhatatlan tudás birtokában lenne, azonnal megérezte, ha valakinek szüksége volt rá. Hangtalanul és váratlanul, mint szívben a kívánság, ott termett. Ráncokkal körbehurkolt, okos szeme figyelmesen, kérdőn csillogott, majd apró kezével sebesen motozott a megfelelő könyvben.
A bajbajutott csak arra eszmélt, hogy minden rendben.
A Fehérblúzos boldog volt egészen addig a percig, amíg az olvasóterem kiürült és a könyvtár bezárt. Akkor átöltözött, a szürkéhez szürkét vagy feketét, jobb napokon kedvetlen barnát vett fel, a fehér blúzt gyengéden becsomagolta, táskájába tette. A kapun túli világ, a város, az utca, a ház, ahol lakott, nem érdemelte meg a ragyogást.
Félve lépett ki a zajba, idegen volt ebben a felgyorsult, ingerült világban. Gondolatai ott időztek továbbra is a csendes, tágas teremben, visszapergette a nap eseményeit, közben ment, ahogy a lába vitte. Figyelmetlenségét a város azonnal megtorolta, autók dudáltak rá, ismeretlen kifejezések repültek felé, sokszor nem is értette őket, csak a hangerőből sejtette, nem hízelgőek.
A vásárlás külön megpróbáltatás volt. Eleinte a szupermarketekben szerezte be vacsoráját, szeretett elvegyülni, eltűnni az emberek között, de a hatalmas léptékű áruházak útvesztőiben a millió ismeretlen áru megrémítette. Egy lakásához közeli kisboltra váltott. A boltos nagyhangú volt és bizalmaskodó, ha nem volt elég gyors, cinkosan a mögötte várakozók türelmetlenségére játszott. Mire hazaért, az apró, fájdalmas megaláztatások egész csokrát gyűjtötte össze.
Nem szerette a panelt sem, ahol lakott, de mégis megkönnyebbült, mikor becsukta maga
mögött az ajtót. A legtöbb, amit az apró lakás adhatott, a biztonság volt. Evett, aztán kimosta a blúzát, megnézte postáját, számláit, otthoni léte csak a másnapra való felkészülésből állt.
A reggeli visszautat mindig gyorsabban tette meg, hiszen a végén ott volt az oázis, ahová legyűrhetetlen intellektuális szomjúság hajtotta.
Korán érkezett, átöltözött, fehér blúza tartást adott, eltűnt a félénk, esetlen öregasszony, ezen a helyen, ebben a közegben csodálnivaló, szerethető valaki volt.
Mikor az íróasztalán megszólalt a telefon, otthonosan nyúlt érte.
A Főigazgató titkárnője kérte, jöjjön fel az irodába. Kedvesen betessékelte a „szentélybe”, ahol az igazgató széles mosollyal az arcán sietett elé. A dohányzóasztal melletti fotelhoz vezette. A titkárnő tudta a dolgát, már hozta is a forró feketét.
Várakozóan, kicsit értetlenül ült le, ha jutalmat kapott, sose volt ekkora felhajtás.
A barátságos szemek figyelmesen néztek rá.
- Elszaladt az idő, mióta is dolgozik nálunk, Ilona, negyven éve? - Az ijedtségtől nem jött ki hang a torkán, csak bólintott.
- Elérkezett a megérdemelt pihenés ideje. - Az igazgató hangja megértő volt, készséges, mintha az asszony rejtett kívánságát teljesítené. Hosszan ecsetelte, mennyire elégedettek voltak a munkájával, és a becenév, amit ráragasztottak, felér bármilyen kitüntetéssel.
A méltató szavak nem értek el hozzá, csak a számára rettenetes mondat kalapált az agyában, nyugdíjba küldenek. Elűznek az egyetlen helyről, ahol otthon vagyok, megfosztanak mindentől, ami fontos nekem, ahol én is fontos vagyok.
Kilöknek az életemből.
Vékony alakja hirtelen összeesett, a ragyogás elhalványult, blúza tompán fehérlett, eltűnt mögüle, kialudt a lényéből áradó fény. Kétségbeesetten kuporgott az óriás fotel ölén, rémülten, mint akit most megfenyítenek, és nem tudja, miért.
Szájában egymást tiporták a könyörgő szavak, de dermedt ajka nem tudta megformálni, világra segíteni őket.
Az igazgatót elragadta saját beszédének nagyszerűsége, szinte tobzódott a dicsérő mondatokban, csak éppen arra nem figyelt, akit illettek. Nem vette észre a változást, hogy a remek szónoklat alatt megroskadtak a gyönge vállak, nem olvasott a kitárulkozó, meztelen arcban, foglya volt a maga teremtette ünnepi pillanatnak. Végül a remegő kezek fölé hajolt leheletnyi kézcsókra, ami csak jelzés volt, és a mozdulattal egyidőben kiemelte a karosszék öléből a könnyű testet.
A telefon megszólalt, bocsánatkérő gesztussal búcsúzott, és utánaszólt, kéri, tanítsa be az utódját.
Az olvasóteremben egy fiatal, frissen diplomázott lány várta. Beszédes és kedves volt, így nem tűnt fel szótlansága.
Megkérdezte, hogy a fehér blúz kötelező-e?
A nemleges válaszra megkönnyebbült.
Egy hét alatt megmutatott mindent, amit lehetett, csak a lehetetlennel nem próbálkozott.
Keserédes időszak volt. Az édes az volt, hogy még ott lehetett, a keserű pedig az elodázhatatlan távozás és a rá váró értelmetlen, semmibe hulló, magányos napok sokasága.
Az utcákon a szokásosnál is figyelmetlenebbül közlekedett, a kis boltot nagy ívben elkerülte, nem volt éhes, gyomra egyedül a teát fogadta be. Egy hét alatt annyit fogyott, hogy a leggyengébb szellő is eljátszott vele. Az egyetlen dolog, amit változatlan buzgalommal mindennap elvégzett, a blúz mosása, vasalása volt.
Elérkezett az utolsó nap.
Szótlanul üldögélt régi íróasztala mellett, már nem fürkészte az olvasókat, akinek gondja volt, az új drill szerint az asztalhoz járult. Nem nézett senkire, nem vadászott hálás, szomorú, búcsúzó pillantásokra, befelé figyelt, önmagába. Olyan csendes volt, hogy fiatal kolléganője aggódva leste. Alakja a széken könnyű kézzel odavetett tusrajznak tűnt, ruháján átütött a finom csontozat.
Zárás után meghitt búcsúztatót tartottak és megajándékozták „A világ legszebb könyvtárai” című gyönyörű albummal.
Mikor ketten maradtak, boldogan szorította magához a könyvet, és kérte kolléganőjét, hogy menjen el nyugodtan, szeretne pár percig egyedül maradni.
A lány megértően bólintott, kilépett az alkonyodó utcára, ahol azonnal beszippantotta az izgatottan zsibongó város, mely zajosan készülődött az éjszakára. Fehérblúzosra gondolt, lehet, hogy a könyvtár csendes falai között, millió alvó csoda rejtőzik, és megismerésükhöz több emberöltő is kevés, de az igazi élet a könyvtár falain kívül van, és Fehérblúzossal ellentétben, neki csak a kettő együtt adhatja a teljességet. Az élet nem mindig boldog, olykor kudarcokkal, csalódásokkal tarkított, de tele van vágyakkal, tervekkel, szenvedéllyel.
A könyvtár kicsi jelen és hatalmas múlt, az élet percenként bekövetkező jövő.
Másnap észrevette, hogy Ilona ott felejtette a táskáját. Gondolta, bejön érte a nap folyamán.
Nyitás előtt végigsétált az asztalok között, és az egyiken egy nyitott albumot talált.
- Ejnye, Fehérblúzos - nevette el magát - ezt te hagytad elöl. – A könyv fölé hajolt, hogy megnézze mi volt, ami utolsó napján így elvarázsolta.
A képen egy szép belső teret látott, a keszthelyi Helikont ismerte fel.
Ahogy nézte, valami oda nem illő foltot észlelt a díszes tölgyfalépcsőkön. Ráfújt, majd kezének könnyed rebbenésével végigsimított a lapon. Azt hitte, apró pille vagy rovar tévedt oda. A parányi látogató azonban nem ijedt meg, makacsul ragaszkodott pozíciójához. A lány megigazította szemüvegét és egészen közel hajolt. A lencse megnagyította és odakínálta az apró, fekete-fehér vibrálást.
Lekapta a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, és újra a kép fölé hajolt.
Kezében megremegett a könyv, olyan ismerős volt ez a leheletkönnyű árnyékfigura.
Szokatlan játékot űz vele képzelete.
Megrázta a fejét, mintha a látványt egy mozdulattal elűzhetné, és ettől a következő pillanatban helyreáll a rend. Az ő világába nem fért bele, amire nem talált magyarázatot, aminek nem tudta az okát. Az általa ismert valóságot akarta látni.
Közben a káprázat, mert csak az lehetett, megmutatta az arcát.
A lány egy szívdobbanásnyi ideig szembenézett vele, majd óvatosan behajtotta a könyvet, és lassan letette maga elé az asztalra.
Az ajándék album címének betűi ott táncoltak szédítő gyorsasággal a szemei előtt.
Egy darabig tehetetlenül állt fölötte, érezte, ahogy megkísérti egy számára elfogadhatatlan összefüggés. Elhessegette, józan elméje bizonyosságra vágyott, cáfolatra.
Arra készült, hogy ismét fellapozza a könyvet, de megjelentek az első olvasók.
Elhatározta, hogy délután elviszi a táskát és a könyvet Ilona lakására, pontot tesz a dolog végére.
Nem lapozta fel újra, mert az azt jelentené, hogy elhiszi, amit látott.
Sokáig csengetett, de senki nem nyitott ajtót. Kérésére a gondnok beengedte, hátha baj történt.
A lakás üres volt, a szemben lakó állította, sötét volt egész este.
Ha holnapra sem kerül elő, értesítik a rendőrséget.
A táskát a lakásban hagyta, de a könyvet – maga sem tudta miért – elhozta.
Hazavitte és feltette a polcra társai közé. A napok hetekké sűrűsödtek, de Váradi Ilona nem került elő. A könyvtárban sokáig találgatták, hol lehet, sajnálkoztak eltűnésén.
Fiatal utódja mélyen hallgatott.
Esténként álmodozva nézte a könyvet, mint egy különleges, tárgyiasult titkot, és erős kísértést érzett, hogy belelapozzon, leleplezze, megfossza attól a varázstól, amit talán meg sem érdemel, de ellenállt, valami mindig visszatartotta. Egy idő után úgy érezte, amit őriz, az egy gyönyörű illúzió, törékeny ábránd, ami eltűnik, szertefoszlik, ha megzavarja azzal, hogy kinyitja a könyvet.
Már nem akart bizonyosságot, cáfolatot, csak otthont akart adni, menedéket, nyugalmat ennek a hihetetlen, gyönyörű ideának, aminek véletlenül birtokosa lett.