A kísértő
Írta: Markovics Anita
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 238
A kísértő
( Szeitl Mártinak )
Nyers-zöld ég, villan a Nap csíkja,
bennem a vitt Afrikát gyékényen viszik,
Európa apró hajónyi súlya nyom,
albatroszok a taton, le Port Vieux, Marseilles,
csukjátok lelkiismeretek tenyerembe.
Derék ifjú volt, jóságtól izzadt egész életében,
csavargó sál nyakában a kunkor nyári hírnév,
lámpafény olt bölcs éjszakát,
hova mennél-e falatnyi földi kocsmában?
abszint fényű alagút-magad postarendszerek.
Drótok holdfényen citeráznak,
árnyas neglizsében egy őrszem az ablakon,
bólogató gázláng, szövet a bokán,
torz lépcsők, bomló konty,
arany árnyékszékek állammanók tomporához nőve.
Sosem változó derengő hajók
áttetsző-kék, fürtős ködfoltokban,
a Verandán harsogó televény,
szőlőkacsok megkeményedett törzse:
Apa, Anya, mind civilizáltan komor,
a törzsi gyermek, aki előbb hal meg benned magadnál.
Lapulevél és jércek ábrándozása, illékony kertkapuk,
állni cseresznyefa-virágzásban,
halott szájára rátenni a kinyitott riglit,
napfénytől szaporodó szivárvány van,
gyöngéd harcú gyömbér erőszak,
tükrön karcsú kanalak, porok.
Kánkán lányok kicsípve, nagy vonalakban csak,
mert mást nem vesz fel a vidék,
a Vogézek mentén az ősi nem ártalmas,
nem keveredik a múlt és a miért
alkoholtól sem a koszlott alkonyatban.
Derűs, párállt gyerekbűzben születtem, heten
voltunk, szőkék, tetvesek, pimaszok,
hatan, - csendben ahogyan a többiek,- felzabálták a tegnapot,
én a jövőbe vájtam fogam,
azt nem eresztve hallgatok.
Hülyék és nyavajatörősek körülöttünk,
hogy lehet kibírni e szellemtelen rendet?
A bárgyú és a pap bólogat, ostyán át nézik a Napot,
alig van, ki szkarabeusz, égi permet,
túrjuk magunk az egyre kövéredő ganajt
s nem vigasz hogy ott leszünk
álomittaskék, megfejtendő hieroglifáknak
koporsókon, intésnek az Új Civilizáció felé egy jel,
megfejtendőek és beszédesen hallgatagok,
mint Jézus lebogyózott istállójában a szalma reinkarnációja.
Bitangok tatja, fekete zászló, halálfej!
Bacchus és bitófa! Szegény-szegény tat-szívem!
Az emberiség öblös, üres hajója
csillagokban, embertelen a vázrendszer
szervek nélkül, de szervekkel.
Halált böfögő kéksapkás motorok!
Pulpitus-bolondok, csörgős vérebek!
Vérbajos Ludditák, kurtizán-papok,
a kapzsiság mindent beterítő, felrobbant feje
a mindent benyelő zúg-éjszakákban!
Félhalott, sok-fájdalmú városokra mi lehet a balzsam?
Honnan jöhet az egyetlen gyökér?
Hova virágozhat, ha a törzse szégyen?
Mi az, ahova elérni ér, ha el nem ér
kiokádott, vidám, sápadt színe?
"Hajadban fríz" -mondta valaki. Titkos, kapott versek.
Mit jelent a bársony selyemzsinór a nyakon?
A hús rettenete szép husokkal?
Megsimogatott bitófák? Rizsporban fürdő
letépett paróka-konty?
Mitévő az Egyedüli Ábránd?
A semmi fokán ül tevékeny szívem.
Onnan veszi az irányt, hogy pontos legyen tűje,
magnetikus északot nem felejt.
Smaragd város smaragd kikötője,
magas és szűk smaragd katedrálisok!
Időtlenül állnak, bebocsátattják
a nyüzsgő dimenzió-lakót.
A Haladás lábnyoma mögöttem, s büszke,
eget tartó kariatidák
stabil földi fészerében
kelő Napba fordított bross-álmok.
Fekélyből kihajtó élet a Vivát!
A bűzös városok mind mögöttünk.
A táj öle szétnyitott térkép.
Mi a valódiak vagyunk, a gyógyírek.
Virágok között haladunk végképp.
Csodaszép vagy, csodaszép.