A kis bakos
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 309
A kis bakos
Az a kőkerítés a határ. A határ, amit tízévesen megközelíteni is alig mertünk. Takács Jóska szerint alatta nagy szakadék van. Még a Tóthék macskája is megdöglött, mikor leesett róla, pedig talpra érkezett, csak hát túl nagy magasságból. Persze, Varga Béla szerint azt a macskát éppen a Takács Jóska dobta át a kerítésen. Réti Géza meg azt kérdezte: jó, jó, de hol van a dög?
A következő nyáron jött közénk a Feri. Vékonydongájú gyerek. Valami nagy betegségen esett át, mert olyan, mint aki egy évvel fiatalabb saját magánál. Még júliusban is sápadt volt, szinte fehér. Vékony és gyenge. A libikókán mindig felül maradt, mert nem volt elég nehéz ahhoz, hogy a súlyával lenyomja a hintát, hiába rugaszkodott nagyokat az, aki a másik végén ült. Persze, Takács Jóska ezt nem is bánta, mert a szomszéd mérleghintán a Zsuzsi, meg a Kati ült, mindketten szoknyában. Amikor felrepült velük a hinta, s a lendülettel kis fuvallat kapott a szoknya alá, hát a Takács Jóska olyat látott, hogy csuda! Legalábbis ezt mondta. De az biztos, hogy a Zsuzsi, meg a Kati nagy pajkosan, nevetgélve és lendülettel szálltak le és föl, a Jóska meg ült a mérleghinta végén, a földön, akár egy órán át, a Feri szegény meg fent, a magasban, ha tetszett neki, ha nem. De a Jóska megmondta: te vagy az én népem, és én felemelem a népemet.
A következő tanévben a Zsuzsi, meg a Kati egyre több helyen lett gömbölyű. A Feri is megerősödött. A tornasorban is előrébb került. Tavaszra már magasabb volt, mint a Varga Béla.
A Béla valójában sunyi kiskrapek. Egyszer volt valami balhé: a lányöltöző ablaka betört. Béla valahogy megúszta, mert amikor elfutottak, a tesi tanárnő csak a Jóskát ismerte fel. De állította, hogy volt ott egy alacsonyabb fiú is. Jóska apja ki is fizette az ablakot. Csak azért adott egy taslit a fiának, mert az elárulta, hogy igazán nem is sikerült belesniük. „Ha már belemegy a csínybe, akkor annak legyen haszna!”
A következő nyáron is együtt lógott a banda. Béla csupa pattanás lett, és énekórán Mozart életrajzából vizsgázott, mert a Süss fel napot sem tudta kiénekelni a röhejes mutálás miatt. Hol dörmögött, hol meg sípolt. – Jobbára meg sem szólalt.
Hanem aztán egyszer, amikor rúgtuk a bőrt a játszótér végében, ahol a libikókák törötten álltak, hát kitört belőle a szó, hogy az anyja a strandot takarítja, hogy tegnap este el kellett kísérnie, hogy zárás után voltak a női napozóban, hogy a nők ott teljesen pucéran, hogy a kőkerítést onnan pont látni, hogy akkor a kőkerítésről biztos odalátni.
Béla sípolt és zihált, izzadt és remegett. – Jóska fogta meg a vállát, mert tán el is esett volna. „Fel kell mászni!” – adta ki a parancsot. Márpedig, ha a Takács Jóska azt mondta, akkor az meg volt mondva. Voltunk a bandában vagy hatan. Hát mind tudtuk, hogy most az a dolgunk, hogy a felmászást valahogy kitaláljuk. De hát az a kerítés vagy négy méter magas. A meredély miatt építették, mert egyszer valamelyik tanácstagnak a gyereke leesett biciklivel. Előbb egy kisebbet építettek, de arra meg felmásztak, aztán úgy is leesett valaki. Egyik sánta lett egy életre, ő most pénztáros a strandon, a másik meg nem lett futballista. Állítólag e miatt elfordult a lányoktól, és most egy kopasz énekes női ruhában valami mocskos pesti bárban. – A Béla mondta, vagy a Jóska. A lényeg az, hogy ez jó régen történt. Akkor mi még meg se voltunk. De a tanácselnök - mert akkor még úgy hívták a polgit -, szóval megépíttette a megye legmagasabb kerítését. – Erre még nem mászott fel senki! A strand meg utána épült, amikor már polgi volt az elnök. Aztán épp kapóra jött, hogy a meredek felől nem láthat oda senki. Állítólag egy órát is hajlandóak buszozni a nők, hogy mindenütt lebarnulhassanak. – Lebarnulni meg csak úgy lehet, ha napoztatják magukat ott is, meg ott is… - Fel kell mászni!
Az egyik srác létrát akart hozni otthonról. De az anyja elkapta, meg is abriktolta, hogy te is a lányöltöző ablakához akarsz mászni, haszontalan? – A létra le lett láncolva, a lánc le lett lakatolva. Az apja lakatolta, közben kedvesen elbeszélgetett a fiával, nyomott is a fejére vagy hét barackot, hogy puklis volt még vagy három napig.
Egy másik azt gondolta, mászókát ácsol. Tüzépes volt az apja. Ki is nézett egy szelemennek való gerendát. Azt gondolta, majd léceket szegez rá harminc centinként, s ha a falnak támasztják, hát szépen fel lehet majd mászni rajta. Igen ám, de egyedül nem bírta el. Mikor az apja átnézett a kocsmába, hogy valami fontosat megbeszéljen, hát hívta a fiúkat, akik már a szemközti járdán bandáztak, de négyen is nehezen vitték. Viszont az a megbeszélés nem csak sörszagú volt, hanem rövid is. A kapuban érte őket, aztán mindjárt kezdődött egy másik beszélgetés. A nagy eszmecsere elől persze hárman elfutottak, de a fiát a jó tüzépes mégiscsak bemutatta a nadrágszíjának. Sokat álldogált a következő héten.
Találgattuk, hogy talán el kellene lopni a buszt, a kerítés mellé parkolni vele, s annak a tetejéről felmászni. Vagy építeni egy katapultot, s fellőni magunkat. Így telt el két hét. Már augusztust írt a naptár. Éreztük, hogy a szünidő végén már ott az iskolai csengő. Az alkonyat egyre hamarabb jött. Jóska mondta is, hogy ha ennyit tökölünk, hát minden nő lebarnul a megyében, aztán nem lesz mit néznünk.
Egyik nap a Feri biciklivel jött. Egy vadonatúj biciklivel. Teleszkópos villa, tizennyolc sebesség, túra gumik. Az anyja! Az apjának jó állása lett, úgyhogy neki az idén már volt szülinapja.
Nézegettük, nézegettük. A Béla persze rögtön ki akarta próbálni. Feltétlenül le akart vele menni a bolt utcájának a lépcsősorán. Meg át akart ugratni vele az árkon. De a Takács Jóska leintette. Hanem volt köztünk egy Pisti nevű srác. Nem értett az semmihez, csak a fizikához. Azt mondja neki a Jóska: ezzel lehetne valahogy? Az meg elgondolkodik: lehetne!
El is indultunk mindjárt. A Jóska ment a biciklin. A Feri futott mellette. A többiek meg utánuk. Mikor odaértünk, bizony zihálva törölgettük a verejtéket a homlokunkról, mert folyt mindjárt a szemünkbe. Pedig éppen látni akartunk. Olyat, hogy csuda!
Na, akkor támasszad oda a biciklit a falhoz, de stabilan, adta ki a fizikus Pisti. Na, akkor álljál rá a vázra, a két kezeddel meg támaszkodjál meg a falon! Te leszel a bakos. Aki bakot tart, érted! - utasította Ferit. Feri Jóskára nézett kérdőn. Igen, igen! A te biciklid! Te állj rá! Tudod: a nép te vagy!
A bicikli kerekeit kövekkel ki is ékelték, hogy el ne guruljon. A Pisti mondta, hogy így szokták. A Feri ráállt a vázra, arccal a fal felé, s két kézzel, szélesen nekitámaszkodott. Mi meg sorban felmásztunk. Előbb a biciklire, a csomagtartó felől, majd a Ferire kapaszkodtunk fel. A vállára álltunk, onnan már fel bírtuk húzni magunkat a fal tetejére.
Szédítő volt! Csak egy rövid szakaszon volt elég széles, hogy ülhessünk rajta. A lábunkat a meredek felé lógattuk, a hátunk mögött, lent állt a Feri.
Na, húzzatok már fel! Hadd másszak fel én is!
De nem húztuk fel. Kezünkből napellenzőt csináltunk, s a strandot kémleltük, mert látni akartuk a női napozót, ahol lebarnul minden.
Húzzatok fel! – kérlelt újra. – Nem lehet! Nincs már több hely! – szólt le Jóska!
A Béla mellé még odaférnék!
Azt már nem! – vágta rá Béla. – Még a végén elveszi a kilátást!
Te majd megnézed holnap! – összegezte a helyzetet Jóska.
Ott ültünk, és igyekeztünk meglátni a nőket, ahogy barnulnak. A hátunk mögül sütött a nap. Az árnyékunk még rövid volt a fal árnyékával együtt. Úgy rajzolódott ki az alakunk a lábunk alatt, mint valami folt: egy sötét sáv, rajta kis emberforma alakok.
Senki nem nézett a fal felé, mert senki nem nézett a napba.
Olyat láttunk! Volt egy nagyon kövér nő. Hú, de csúnya! – szakadt ki a fizikusból. – Jóska úgy vágta nyakon, hogy majdnem leesett. – Hogy beszélsz az anyámról, köcsög!
Béla egyre vörösebb arccal zihált. Jóska ránézett, az meg igyekezett nem remegni, nem zihálni, nem sípolni.
Nem mertünk nevetni. Csak ültünk ott, néztük a nőket és nem szóltunk többet, míg a fizikus még egyszer megszólalt: egyre hosszabb az árnyék. Lassan a napozóig ér. Ha ott valaki a lába elé néz, máris kiderül, hogy itt vagyunk.
Akkor lefelé! – Mondta Jóska, azzal megfordult, de meg is torpant.
Hol van a nép? Hol van a Feri? Ki engedte meg, hogy elmenjen innen? Hogy mászunk most le?
Béla sírva fakadt. A többiek hallgattak. Jóska káromkodott, mint az apja. Szidta a népet. Az árnyékok meg egyre hosszabbak lettek.
Első közlés: Aposztróf kiadó, Dimenziók 9.
antológia, 2018.