A kések csontig érnek
Írta: Kereder Márk
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 612
Kereder Márk: A kések csontig érnek
A középkorú férfi leült az ósdi krimó legnagyobb terített asztalához. Már előzőleg ezt kérte a telefonban, hisz sok vendégre számított. Ő volt az első természetesen, hisz ezúttal ő volt reflektorfényben. A bejáratnál feltartotta még a pincér, hogy mit kér, ameddig a többiek megérkeznek, de a férfi határozottan elutasította az egyedül történő italfogyasztást. Aztán mégis felállt, illendőségből meggyújtotta a pár szál gyertyát az asztal közepén, s visszahuppant a székébe. Így azért ünnepélyesebb. Majd ugyanazzal a gyufaszállal, a rajta még agonizáló fényéletkével a pipájában lapuló erős dohányt is parázslásra kényszerítette. Ezután ünnepélyesen – bár kissé modorosan – elsimította az előtte lévő hófehér abrosz minden gyűrődését: készen állt a vacsorára és a kivételes estére. Még csak alig múlt hat óra, egyedül volt a tágas helyiségben. Nem is várt túl sokat, mire megérkezett az első vendége: egy mindenben azonos kinézetű és öltözetű egyén lépett az asztalhoz és illedelmesen meghajolt. Még a pipa is ugyanaz volt, amit a kezében szorongatott. A viselkedése volt más: feltűnően modoros, dühítően kényeskedő.
– Áááá, a kékvérű iker! Hát te vagy az első? – kérdezte az ülő férfi feldobódva.
– Persze. Hiszen tudod te is. Én zavarlak téged a legjobban – mondta flegmán a hasonmás, s helyet foglalt. A szavakat úgy ejtette ki arisztokrata-ívű száján, mintha azok örökké lekötelezettjei lennének, amiért ki óhajtotta őket ejteni.
– Te zavarsz a legjobban? – hüledezett a férfi. – Nem tudtam. De ha te mondod!
– Dehogynem tudtad. Előttem nincsenek titkaid. Nem vagy különleges. Átlagos vagy. Sőt, egészen egyszerű. Szinte már proletár – törölte meg a zakója díszkendőjével ápolt száját, melyet a hétköznapi, profán szavak beszennyeztek. A korábban érkezett férfi maga elé révedt.
– Hát erre nem tudok mit mondani – szólalt meg aztán.
– Nem is kell. Tudjuk – s az iker elővette zakója belső zsebéből a fahéj illatú bagót.
– Ha én proli vagyok, akkor te is! – vágott vissza ellenfelének a férfi. – Hisz egyek vagyunk!
– Persze! Egyek vagyunk! – pöffentette a pipát. – De te mégis azt gondolod, hogy mindenki fölött állsz! Morálban, intellektusban, egyébben!
– Dehogyis! – ellenkezett a férfi. Őszintén nem gondolta, hogy így lenne.
– Dehogynem! – tromfolt a másik. – Ezért is jó ez az összejövetel. Vagy mondjam inkább szembesítésnek? Egy igazi expérience miroir! – kérkedett az iker a franciatudásával.
– Á, francia! Már majdnem elfelejtettem… Mit is jelent? „Tükörélmény?” Ugye?
– Hát… én sosem felejtek. Mi igazából sosem felejtünk semmit. Csak lefedünk. Valamivel. Szerelemmel, intellektussal, ideológiával, bármivel. Mindegy mivel. Csak fedjük el! Ugye? – pillantott igen élesen a férfi szemébe a szemben ülő fele.
– Csak fedjük el önmagunk nem kívánatos részét ugye? – kegyetlenkedett tovább a fickó.
– Oké! Ne folytasd! Hiszen pont ezért vagyunk itt! Hogy most kiengedjük végre! Hogy kibeszéljük az igazat! – jött idegbe a férfi.
A francia rokon nem válaszolt, sem szóban, sem a viselkedésével, továbbra is nyugodtan ült, keresztbe tett lábakkal, egyenes derékkal. Felszegett álla fölül fölényesen pislogott alá a férfire. Az meg csak nézte, bámulta a jelenséget.
– Kurva idegesítő gyerek vagy te! – fakadt ki aztán a férfi, amikor az ellenfele szemébe nézett, majd elgondolkodott: – Hogy is hívnak téged? Hogy is hívhatnak? Hogy is… Megvan!
– kiáltott fel. – Te vagy a Fölényesség!
– Hát mon ami, nevezhetsz így, de nevezhetsz Arrogance, hogy mondják… Kevélységnek is!
A férfi bólintott, majd lehajtotta fejét.
– És valóban… igazad van. Tényleg te zavarsz a legjobban – ismerte be.
– Ugye, ugye, c'est exact, mon ami!
Ez volt az első kés. És rohadtul fájt neki. De megnyugodott, amikor arra gondolt, hogy talán ez volt a legfájdalmasabb. Innen már könnyebb lesz. Talán. Ekkor hirtelen, nagy hévvel betoppant a második vendég: egy szintén jóvágású fiatalúr, akit mintha egy meetingről, projektorosan kivetített megtérülési kimutatások mellől szalajtottak volna. Amolyan hanyag eleganciában vergődő, fiatal, pimasz üzletembernek tűnt. Az arca szintén a férfi arca volt.
Nem törődve az illemmel, jókedélyűen a beszélgetésbe tolakodott:
– Sziasztok! Nem késtem el? Basszus! A forgalom… plusz a parkoló! Már megint tilosban vagyok, itt nincs is víájpí parkoló? Szóval gyor…
– Ülj le baszdmeg! – vágott ingerülten közbe a férfi. Tudta ki ő. Aki most jött. Ő…
– Te vagy a „Másik oldal”! Ugye? – folytatta a férfi, s még a macskakörmöket is kirakta a levegőbe, majd kedvetlenül hozzátette:
– Ülj le! Meg se szólalj! Téged jól ismerlek.
– Igen, igazad van, az vagyok. A Mindenkori Másik Oldal. A Másképp Gondolkodás. – hagyta figyelmen kívül az ifjú a csöndben maradásra és a leülésre vonatkozó kérést – Szeretnéd, ha sosem szólalnék meg, ugye? Ha nem lennék soha benned! Ugye? De pont ezért kell nekünk is beszélnünk! Pont ezért!
A férfi újra lehajtotta fejét. Úgy szorította össze a fogait, mintha pillanatragasztóval ragasztották volna össze az állkapcsait. Türtőztetnie kellett magát. Nem rakhatja ki a francba ezt a ficsúrt. Hisz akkor semmit sem érne ez a szeánsz. Vele is szembe kell néznie. És talán nekik kettejüknek van a legtöbb megbeszélni valójuk. Megemberelte hát magát és mutatott a következő üres székre az asztalnál:
– Itt a helyed. Elnézést. Igazad van. Foglalj kérlek helyet.
– Rendben, köszönöm – ült le az, s láthatóan átvette gazdájától az engedékenyebb hangnemet. – Én csak annyit szeretnék mondani, hogy tök mindegy szerintem, melyik oldalra gondolod magad. A hiba talán ott van, hogy valahova gondolod magad. Békélj meg a szituval: vannak máshogy gondolkodó emberek is. Nem rossz állandóan epét hányni? Nem kaparja a torkod? – A férfinak kénytelen-kelletlen igazat kellett adnia ennek a ficsúrnak is. De eszébe ötlött egy gondolat, melytől felvidult:
– Ha mi megbékélünk, az azt jelenti, hogy eltűnsz! Tudod? Barátom! Megszűnsz létezni!
A fiatalember reakciójának nyugtázására a férfinak nem volt érkezése, mert ebben a pillanatban betoppant egy újabb iker, aki szintén mindenben azonos volt vele. A férfi ebből sejtette, hogy ez valószínűleg megint egy éles kés lesz. A valóban létező férfi félve szólalt meg:
– Te melyik démon vagy? – kérdezte, majd bátortalanul biccentett egy üres szék felé.
– Hát nem ismersz meg? – ült le ez az iker is. – Én vagyok a figyelmetlenség, a nemtörődömség. Az vagyok, amikor a feleséged rád szól, hogy mondd vissza, miről is
beszélt! Hogy miről szövegel neked percek óta! Én vagyok a „Jólvan-jólvan-jólvan, maj’ meglesz!”-mondatod. Amit annyira szeretsz.
Az elsőszülött férfi nem bírt a legfrissebb vendég szemébe nézni. Jól gondolta: ez is hosszú kés volt.
– Így azért egyszerűbb neked ugye? Hogy én is létezem? – kegyetlenkedett tovább a mostérkezett.
– Ne kínozz! Értettem! Jó ez neked? Mit akarsz még? – fakadt ki aztán minden iker forrása.
– Cseszd meg! Te hívtál ide! Én is kellek! Ha már mindenki jön! Ne akadj ki, már most az elején! Ilyen gyenge vagy? Pedig itt sokkal többen leszünk a hét főbűnnél!
Az iker azt hitte, hogy a bántásával csak egy apró kavicsot dob a mély vízbe. De nem tudta, hogy az a kis kavics milyen mélyre süllyed a lélek tavában. Tehát: fájdalom, de ennek is helyet kellett adnia az asztalnál a férfinak. Így volt. Minden igaz volt, amit az iker mondott.
Amit minden iker mondott.
Ekkor hatalmas, férfias lendülettel betoppant igen furcsa, megdöbbentő figura: valami Chippendale-fiú lehetett, napbarnított, izmos teste anyaszült meztelenül botránkoztatott.
Férfiassága döfésre kész álló kardként meredt elő lágyékából. A manus csak egy fekete csokornyakkendőt viselt. Arcának természetesen forrásarc-vonásai voltak, csak éppen pajkos szemében huncut tűz is égett; érzéki ajkaival köszönés nélkül intézte a társasághoz:
– Nem rendeltetek még semmit? Gyerekek! Milyen buli ez? Én kérek egy…
– Ülj le baszki! – vágott közbe a férfi. – Nem látnak minket. És ne mutatkozz így még előttünk se! Normális vagy?
– Ééééén?! – kérte ki magának a sztriptízboy. – Nem inkább: te? Ha? Komám! Te varrnál le minden szukát! Te nem bírtad türtőztetni magad azon a céges bulin sem!
– Ez igaz! De annak az árát már megfizettem! – fakadt újra ki az igazságtalanságon a férfi.
– Dehogy fizetted! És ha igen? Ha igaz is, amit állítasz, attól még én itt vagyok! Nem
nyomtál el rendesen engem sem! Ahogy a kollegákat sem! – mutatott végig a megjelenteken.
A férfinak nem volt ideje reagálni, hisz jött is a következő vendég:
– Ön kicsoda? – kérdezte a férfi az imént megjelent sajátarcút.
– Én vagyok a hiúság – pukedlizett a rizsporos-parókát viselő márki.
Kint eleredt az eső, s itt bent is életre lebbent egy-egy kósza szellőfi. Valaki becsukta az ablakot, miközben sorban jöttek a személyiségdarabok. Még azok közül is eljöttek páran, akikre senki nem volt kíváncsi. A legdurvábbak a részegek és a drogosok voltak, akik sosem maradtak nyugton. Még akkor sem, amikor a férfi azzal fenyegetőzött, hogy kipenderíti őket.
– Nem olyan könnyű az, haver! – szajkózták kánonban. – Nem tudsz minket pótolni!
– Na majd meglátjuk! – tromfolt az eredeti. – Mondjuk… mondjuk kiírom magamból!
– Na és haverkám? És ki fogja olvasni? Kutya se! És mi lesz a címe? Talán „A kések csontig érnek”? Vagy mi a fasz! – röhögtek, röfögtek.
A díszes társaság sokáig vitatkozott, egyesek durván, gyakran egymás szavába vágva, mások szelídebben beszélték ki a dolgokat. Már nagyon sokan ültek az asztal körül, amikor egy tündéri, hatéves-forma kisfiú is megérkezett. Ő volt a múlt. A férfi vele beszélgetett a legtöbbet. Órákat. A kisfiú nem adta egykönnyen.
Mindenki elmondta, amit akart, de akárkiben is maradt valami szilánk, vagy sérelem, az magával kényszerült azt vinni, mert záróra közeledett.
Végül a gyertyák is csonkig égtek, a férfi is hazaindult. Úgy érezte pár tonna teher fakult köddé. De azért még nehézkes volt a lépés, még roskadozott a válla. Majd legközelebb is eljön. Akkor újra elhívja őket. Hiszen már név szerint ismerte a legtöbbet. Most mennie kell.
Az első lépés megvolt. Most folytatni kell. Tovább az úton. Hiszen olyan ez, mint egy GPS-navigációs app: ahhoz, hogy elérjük a célt, tudni kell persze a cél koordinátát, de azt is elengedhetetlen tudni, hogy most hol vagyunk. Egy korrekt helyzet-meghatározás, egy felismerés.
Amikor a férfi már elment, közvetlenül az ajtózárás előtt egy csinos, dekoratív nő lépett be a kocsmába. Megrázta esernyőjét, majd letörölte az eső néhány cseppjét, amit a tündérszép arcán kintről hozott magával a helyiségbe.
– Uram! – szólította meg a csapost. – Volt itt egy férfi ma este? – s leírta a manus kinézetét.
– Volt itt a fazon, öt órát ült egy asztalnál egyedül, nem rendelt semmit. Vagy hatszor újratömte a pipáját, majd elment.
A nő már fordult volna ki, amikor a csapos utána szólt:
– Apropó! Azt mondta, lehet, hogy majd valamikor még visszajön. Hiszen mi mindig itt vagyunk. Bárki számára. Mindenki csinálhat bármikor egy olyan estét, mint az a férfi. Akár. Mit mondjunk neki, ha újra eljön? Ki kereste?
– Hát… mondjon csak annyit…, hogy… volt itt… a jobbik fele. … De elkerülte.
Türelmetlen volt.
Visszajön még hölgyem? – kérdezte az öreg csapos a nőt, miközben megszokásból egy ronggyal törölgetett egy amúgy is tiszta poharat.
– Az nem rajtam múlik – mondta a nő, félmosolyra húzta gyönyörű, érzéki száját, majd sarkon fordult és elegáns tűsarkújában kitopogott a zuhogó esőbe.