A humor a teljes igazság
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 370
„A humor - a teljes igazság.”
Beszélgetés Jahoda Sándorral a vidámságról és a szomorúságról.
A mű a legfontosabb, vallom néhány józan irodalmárral együtt, de nem szabad elfeledkeznünk az olvasókról, a befogadókról sem, akiknek többsége elveszetten, tájékozódás, tájékoztatás nélkül bolyong a könyvrengetegben. Ezt az elveszettséget kompenzálják az okos kiadók, az országszerte működő irodalmi körök, mert közhely ugyan, de olvasó nélkül fabatkát sem ér a könyv. Szerző és olvasó egymásra vannak utalva még akkor is, ha az irodalomtörténetek elsősorban a szerzőről tudósítanak. Ezt az aránytalanságot igyekszik ellensúlyozni a Hungarovox Kiadó vezetője, Kaiser László könyvbemutatók szervezésével, és mert sok a szerző, kevés az idő egyszerre hármat mutat be könyveikkel együtt. Nemrégiben, 2021. június 29-én 18 órára a Radnóti utca 11-be könyvbemutatóra invitált Kaiser László költő, a Hungarovox Kiadó vezetője. Az író-olvasó találkozón a szerzők, Lukáts János: Mesterek közt, Ballai László: Odüsszeusz a történetben és Jahoda Sándor: Drámai etűdök című könyveit mutatták be. A műsor végén, borozgatás közben Kaiser barátomat rávettem, hogy megajándékozzon a szerzők műveivel. A tiszteletpéldányok csapdája az, hogy el kell olvasni. Én ezügyben kötelességtudó vagyok, és már hazafelé a BKK viszonylatokon el kezdtem olvasni Jahoda Sándor vékony kis könyvecskéjét és mert a postásra, a villamosra és a buszra mindig várni kell, mire hazaértem elolvastam a vékony kis kötetet, jókat kacagtam, röhögtem, jól szórakoztam. Furcsán néztek rám az utasok, azt hihették, hogy az elmegyógyintézetből szalasztottak. Mikor hazaértem, felhívtam a fiaim korosztályába tartozó, 11 könyves írót, adjon távinterjút a még itt ólálkodó koronavírusokra való tekintettel. Elküldtem kérdéseimet és ő hamarosan, mint egy szorgalmas diák, visszaküldte a válaszait. Íme az interjúnk:
- Kérlek, először mutasd be magad: ki vagy, honnan jöttél, hová tartasz, mikor és hol születtél, de a legfontosabb, miért születtél? Ugyanis ez utóbbira sokan nem tudnak válaszolni, mert nem is gondolkodnak ezen és az élet komoly kérdésein sem. Elnézést kérek, de mivel egy humorban pácolt szerzőnek teszek fel kérdéseket, magam is humorba pácoltam számítógépemet, és mint egyes modortalan humoristák humort mímelve talán udvariatlanul kérdezek. Meg mered mondani az őszintét?
- Igen, mert én egy nagyon bátor ember vagyok és meg merem válaszolni azt, hogy jelen állás szerint sem tudok erre a híres, gauguini hármas kérdésre válaszolni. Vagyis: nem tudom, ki vagyok, nem tudom, honnan jöttem, és hova tartok. Hogy miért születtem? Na, ez már valamivel könnyebb. A szüleimnek feltehetően egy boldog pillanatában fogantam. Itt kezdődött, ha emlékezetem nem csal, az életem. Egyébként 1976. február 19-én születtem Kőbányán, a Bajcsy-kórházban. Arra sajnos már nem emlékszem, milyen idő volt aznap.
- Jó helyre születtél? Kik voltak, rendes emberek voltak, vannak a szüleid? Foglalkozásuk, műveltségük? Neveltek, vagy nevelődtél? Pontosabban: neveletlen vagy jólnevelt vagy? Mi a véleményed, ki a művelt ember?
- Nem volt gyerekszobám. Ezt szó szerint kell érteni. A szüleim betegek voltak. Anyámat 13 évesen, mint szépreményű csellóművész-tanoncot, megcsípte egy kullancs valami úttörőtáborban. Nem halt bele, de nem sok hiányzott hozzá. A tehetsége viszont elment. Jeles tanulósága is. Sőt. Pszichiátriára járt ezt követően szinte egész életében. Apám mániás-depressziós volt. Sokadik öngyilkossági kísérlete után az utolsóba bele is halt ’91-ben. Anyám egy idősek otthonában hunyt el 2011-ben. Négyen vagyunk testvérek, és mind megjártuk az intézetet. A húgom szerencsére csak kiskoráig volt intézetis, nevelőszülők nevelték fel tisztességgel. Én voltam egyébként legtovább zacis (mi, „államiak” így definiáltuk magunkat, szerintem találóan). 9 hónapos koromtól, kisebb-nagyobb megszakításokkal, 25 éves koromig zaciban voltam, illetve „nevelkedtem”.
A jó könyvekben sors van
Az iskolában elég hamar megtanultam írni és olvasni. Nagyon szerettem A kis bice-bócát, a Csoszogi, az öreg susztert, de a Galagonya meg a Száncsengő című Weöres Sándor verseket is. Ezek megmaradtak nekem. Első könyvem, talán másodikos koromból, a Doktor Dolittle és az állatok című kötet volt. Azt nem tudom, kitől kaptam, de nagyon tetszett, arra emlékszem. Azóta folyamatosan olvasok. Nem tudom, hogy „jól nevelt” vagyok-e. Ha felbosszantanak, ami elég könnyen megy sajnos, akkor nem vagyok jólnevelt viselkedésű. Ez a tantárgy valahogy kimaradt az intézetben. A műveltségről azt gondolom, hogy nem az a művelt ember, aki sokat olvas, és netán meg is jegyzi az olvasottakat, hanem az, akin látszik, érződik is. Lehet valaki óriási idézetröptető művész. Mindegy. Ha nem hatja át a sorsát, ha nem forgatja ki a lényéből egy emeltebb állapotba a könyv, a kultúra, az irodalom, ha nem válik sorssá, akkor tőlem lehet akármilyen tanult vagy olvasott az illető. Szóval mennyit hasznosít a gyakorlatban, ez a lényeges. A jó könyvekben sors van. Út, akár.
- Ahogy Karinthy kérdezné: milyen iskolák jártak beléd? Tanult, esetleg tanulatlan vagy? Mit köszönhetsz az iskolának? Mi a végzettséged, foglalkozásod, szereted vagy nem?
- Nem mondhatnám tanult embernek magam. Belekezdtem sok mindenbe, semmit nem fejeztem be. A gimnázium 3. osztályig járt belém. Matematikából megbuktam. Igazából egy másik matematika-tanárnőm lett, mert az előző, mivel a többiből tantárgyból viszonylag jó jegyeim voltak, át- meg átengedett fél-évente. A pótvizsgán viszont csak engem buktattak meg. Megsértődött rám a tanárnő. Azt már nem árulom el, hogy miért. Lényeg, hogy ezzel zárult a tanulmányi időszakom. Az biztos, hogy a matematika nekem soha nem volt erősségem. Két mérnök is korrepetált nagyon jól, de másnapra minden kiment a fejemből. Ez van.
- Nahát, én már sejtettem az előzetes beszélgetéseink során, hogy egy kultúrkörbe tartozunk, de mi rokon sorsúak is vagyunk, meg rokonlelkűek, mert – igaz, én csak hat évet voltam intézetben-, matematikából hatszor buktam. Humán tárgyakból jó voltam. És te? És bár voltak szüleim, szülő nélkül nőttem fel.
Azzal foglalkozom, amihez állítólag értek...
- No, ez már jó kiindulás a következő beszélgetésünkhöz. Az irodalomtanáraim mind kedveltek. Sőt – hogy lássuk, milyen mókákra képes a sors! – kiderült, hogy a gimis irodalomtanárom itt lakik tőlem két perc sétára, aki egyébként már évtizedek óta mesterem, mentorom. Barna Róbertnek hívják és író. Az egyik költő barátom, Türjei Zoltán is ott, nála tanult a gimiben, csak kettővel lejjebb, mint én. És ő is hozzájárt a verseivel! De ez csak évekkel később derült ki. Hál’ istennek, kapok támogatásokat innen-onnan, meg az irodalomból is azért csurran-cseppen valami, úgyhogy azzal foglalkozom, amihez állítólag értek és amit szeretek, vagyis az irodalommal. Ha szegényesen is, de élek.
Mire olyan szerény ez a fiatalember?
- Remélem, nem tévedtem. Szemedben az értelem fényét láttam felragyogni az író-olvasó találkozón, és megint Karinthy kérdése jutott eszembe: Maga mire olyan szerény?
- Ha jól tudom, ezt Osvát Ernő kérdezte egy fiatal írótól, aki szerénykedett a Nyugat szerkesztőségében. Én a szerénykedőktől mindig dühbe gurulok. Kell, hogy tudja az ember, hol a helye. De önérzetesnek is kell lenni természetesen. Azt mondják, hogy az íráshoz nagy arc szükségeltetik. Ez így van. Ám ha valaki egy-két verset már publikált, máris zseninek képzeli magát. Ez egész egyszerűen nevetséges és szánalmas. Ha én két nevet említek, Mozartot és Karinthyt – már úgy értem, a Nagy Frigyest –, akkor én tisztában vagyok azzal, hogy mennyire sehol sem vagyok hozzájuk képest. És ez mégsem tör össze engem, nem megalázó, hogy ilyen gigászokhoz mérem magamat. Amúgy az önhit és az önhittség között fényév a távolság. Lehet büszkének lenni, de a „lezsenizés” olyan személyiségtorzító hatású, hogy csak néz az ember; egyik nap barátian elbeszélgetsz valakivel, évek óta ismered, másnap már nem köszön neked, a szemedbe sem néz… és te csak nézel. Mondhatni, hirtelen úgy megnőtt az ember, hogy a szánalmas kis teremtményt – aki te lettél az ő szemében – már észre sem veszi… Ez körülbelül olyan, mint Kafka Az átváltozás-a. Csak itt nem testben történik, hanem lélekben és nem szimbolikusan.
- No én megígérem, hogy nemcsak észreveszlek, hanem jókat is beszélgethetünk, és a koronavírus-járvány csitultával sörözgethetünk, és talán barátok is lehetünk, habár erre manapság sokan sajnálják az időt. Talán tiszteletlenségnek tűnnek a kérdéseim, de a könyvedből kiderül, hogy neked van humorérzéked. Tudsz olvasni? Értően olvasni? Olvasott ember vagy? Mikor kezdtél könyveket bújni? Kiket olvastál, kik a kedvenc íróid? Mit jelentenek neked a könyvek?
- Olvasni – mármint értékes, jó könyveket – igazából azóta olvasok, mióta 13 évesen megnéztem moziban az Amadeus c. filmet. Ettől kezdve érdekelt a művészet, mint olyan. Persze sok olyat is olvastam, ami nem nevezhető „komoly” irodalomnak, dehát ezek csak afféle ifjúkori csínytevések voltak. Istenem, mindenki volt fiatal és bohó! Értően olvasni azóta tudok (vagy legalábbis azt hiszem, hogy tudok), mióta írok. Rengeteg szerző hatott rám, sokakat szeretek, többeket már nem.
Az írással és a sok olvasással megnő a kritikai érzék.
Hát még, ha rendszeresen kritikákat ír az ember.
- Mert a kritika, az esszé vagy tanulmányírás nagy felelősség, ezért többször el kell olvasni egy-egy könyvet, jegyzetelni…
A jó könyv a legnagyobb csoda. Olyan a csukott könyv, mint egy alvó varázslat. Ha nem nyitják ki, nem történik semmi, ám ha kinyitják, akkor történhet ez-az… Sokat olvasok, kell is, mert kortárs írók köteteiről írok, de nem tudom, hogy elég olvasottnak számítok-e. Végül is kifog az emberen az, ha átgondolja: a világ legjobb könyvei töredékének is csak a töredékét tudjuk elolvasni, ilyen kevés az időnk. Szeretek azonban felfedező lenni a könyvek hatalmas univerzumában.
- Mivel beszélgetésünk folyamán Karinthyt említettük, légy szíves mondd el, miért kedveled őt?
Karinthy Frigyes a legnagyobb.
Azt hiszem, Móricz írta róla, Karinthy halála után, hogy: „Elvileg megírhatta volna az egész világirodalmat.” Ami ugye elég abszurd, hiszen ez kivitelezhetetlen, de tényleg benne volt. Mindannyian az ő köpönyegéből bújtunk ki. Kár tagadni, ő valóban lángelme volt. Ő maga írta, hogy „A humor - a teljes igazság.” Minden Karinthyt érdemes olvasni kezdve az Így írtok ti-től az Utazás a koponyám körül-ig, mert nemcsak szórakoztatóak, hanem emellett mély filozófiai gondolatokat is tartalmaznak. És a verseit is, mert jó költő is volt. Amellett, hogy azért minden humoristánál valamennyi gonoszság is tapasztalható - őnála is -, őnála jó adag szeretet is található.
- Az ő humora nem gyalázkodó, nem gyűlölködő, dühös humor, mint a tévé celebeké. Nem utálja kiírt áldozatait, például az Így írtok ti íróit, költőit, szereti őket. És ha már itt tartunk. Moldovát megkérdeztem, mi a humor? Azt válaszolta: „Hogyha egy alsóerkélyen álló ember „lehamuzza” a felette lévő erkélyen állót”. És még számtalan meghatározása van a humornak. Kérlek világosíts fel, szerinted mi a humor, mi a véleményed a tévében szereplő, magukat humoristáknak mondó celebekről? Kik közülük Karinthy méltó utódai, ki ma a Humorista?
A humor a valóság.
Csak egy kicsit másképp. Már úgy értem, hogy a valóságon egy kis csavarás, tekerés ide-oda, máris megmosolyogtató, vagy megnevettető. Mint a jó karikatúra. Szóval egy halvány, egyszerű elmozdítás, és máris egy más világban vagyunk. Hihetetlenül megváltozik az egész, mintha egy másik dimenzióba kerültek volna a személyek, dolgok, pedig csak egy kis csűrés… Nagyjából követem a mai humoristákat. Nekem két név ugrik elő: Kőhalmi Zoltán és Bödőcs Tibor. Nagyon szellemesek. A könyveiket ugyan még nem olvastam, de ha hozzájuk jutok, biztosan elolvasom őket. Azt nem tudom, hogy Karinthy örökösei lehetnének-e, ezt végül is lehetetlen megállapítani. Szóval szerintem, ők ketten Humoristák. De ki tudja, ki lesz Karinthy földi helytartója?...
- Említetted, hogy gyakran olvasol humoros szerzőket.
- Igen. Sokat. Ezek az én antidepresszánsaim, kedélyjavítóim, szorongásoldóim, és még sorolhatnám. Nekem ők azok: Karinthy, Heine, főleg a versei, Dickens, Hašek, Gerald Durreltől a korfui kötetei, Ráth-Végh István, néhány Rejtő regény, Moliére, Gogol… A művészetben az a legszebb, hogy soha meg nem unható. Egy örökkévalóságig lehet élvezni. Nem évülnek el és nem tűnnek el kozmikus sebességgel a süllyesztőben, mint holmi „sláger”.
Az írás öngyógyítás
- Miért kezdtél írni? Mi értelme? Milyen műfajban?
- Írni azért kezdtem – eleinte csak verseket –, mert „traumatikailag” kényszert éreztem az írásra. Értelme is ez volt: öngyógyítás. Aztán jött mások szórakoztatásának igénye. Csak húszéves koromtól – tehát viszonylag későn -kezdtem el úgy írni, hogy az a közönség számára is elérhető legyen. Buzgott bennem a becsvágy, meg hasonlók. Igaz, hogy az első versem csak 2003-ban jelent meg egy gagyi antológiában, tele rossz elütéssel. De hát valahonnan el kellett kezdeni. Később aztán megjelentek verses-, majd prózaköteteim is. Kipróbáltam magam a drámaírásban is, megjelent azóta néhány kisebb-nagyobb vígjátékom, dramolettem, bohózatom. Sajnos a színházakhoz ez idáig még nem sikerült közelebb férkőznöm.
- Írtál rengeteg recenziót is.
- Ezzel kapcsolatban annyit jegyeznék meg, hogy rólam nem sokat írtak, de a sértődöttség már lassan kezd eltünedezni belőlem… Írom az írnivalókat. És van értelme, mert sorsot kaptam ezzel.
Álarc a humor?
- És ez a gyógyszered, Sándor! Az a gyanúm, te azért humorizálsz, mert ellensúlyozni akarod világvégi hangulataidat? El akarod takarni igazi énedet?
- Igen, ellensúlyozás ez valóban. Véleményem szerint a humoristák, a humoros szövegeket író írók a legboldogtalanabb, legreménytelenebb, a legkomolyabb, és egyúttal a leginkább félreismert emberek. Egy Baudelaire idézet jut erről eszembe: „(…) éhes bohóc gyanánt, / új kacajt csikarni a tömegnek.”
- Miért adtad a Drámai etűdök címet a könyvednek? Amikor nem drámai témákat, legfeljebb tragikomédiákat írsz. És a kevésbé műveltek, mint például én, nem értik az etűd szót. Ne haragudj, könyved címe nem tetszik, mert az átlagolvasó nem érti, milyen címet adnál, ha újra kiadnád?
- Nem biztos, hogy új címet adnék, ha újra kiadhatnám. Az etűd a lexikon szerint: „Zenei tanulmány, adott hangszerre írt, főleg a technikai készség fejlesztésére alkalmas zenedarab.”
- De jó, most már tudom, mi az etűd.
- Tehát én arra gondoltam, hogy majd, ha nagyobb ívű drámai műveket írnék, mint ahogy írtam, meg fogok is, akkor ez az „előtanulmány” jobban megalapozza majd nekem a drámai sűrítést, valamint a pergő dialógusokat, amiket szeretek.
- A humor veszélyes műfaj. Moldova azt állítja, hogy a hatalom nem szereti, féli a humoristákat, legfeljebb elviseli. De ha a tyúkszemére lépnek, bosszút állnak. Nem félsz?
- A világ mai állását, folyamatait nézve mindenkinek van oka félni. Az íróknak meg különösképpen. És azért tegyük hozzá, hogy az író és az ő alkotása sem ártatlan. Flaubert írja, hogy: „A művészet erkölcstelen.” Mészöly Miklós ezt úgy értelmezte, hogy a boldog tudatlanságban lévőket felébreszteni, ez a művész feladata. Ez pedig támadás a fennálló, a mindenkori aktuális rendszer ellen. És azok számára, akiknek érdekük, hogy minél több ember éljen boldog tudatlanságban, azok számára a művészet felforgató, sőt kárhozatos. Dehát mit tegyen az ember, azt írja, ami belülről jön. Ha nem élhet, alkothat a művész szabadon, akkor mi értelme az egésznek?
- Milyen terveid vannak az elkövetkezendő 50 évre? Akarsz-e újabb könyveket kiadni? Akarsz-e a Kultúra Lovagja, József Attila-díjas, Kossuth-díjas, Nobel- díjas és mindenféle díjas lenni? Akarsz-e a hatalom és a nagyközönség bohóca lenni?
- Szeretnék még kiadni köteteket, igen. Most jön ki nemsokára egy verseskötetem, ez a 11. kötetem lesz. Hogy mikor és mi lesz az ezután következő, erről fogalmam sincs. Nem hinném, hogy még élek 50 évet, mert az még gombócból is sok, ahogy mondják. Nem, nem akarok semmilyen bohóca lenni sem a hatalomnak, sem senkinek. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Írok, ez a dolgom. Ha pedig ez kellően nevetséges, akkor annak természetesen örülni fogok. Díjak? Életem legnagyobb sikerét soha semmilyen díj nem fogja tudni überelni. Jó pár éve tartottunk a barátaimmal egy jóhangulatú kötetbemutató-felolvasó estet. Erre valaki még aznap este följelentett az ARTISJUS-nál mondván, hogy én nem vagyok én, és hogy galád módon elloptam magamtól, vagyis Jahoda Sándortól a verseimet. Sok e-mailbe és telefonba került, mire végre tisztázhattam magam. A másik, hogy 2017-ben tartottunk a MERSZ klubban egy sikeres díjátadó ünnepséget a már említett Barna Róberttel, barátommal és mentorommal. Arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha egymást ajándékoznánk meg díjjal, hiszen úgyis így megy ez mindig… Ez meg is történt. Gravírozott, szép érméket csináltattunk. Én átadtam Barna Róbertnek a 2017. évi Jahoda Sándor-díjat, mire ő átadta nekem a 2017. évi Barna Róbert-díjat. Mindannyian meg voltunk hatódva, és nagyon büszkék voltunk és vagyunk mindmáig erre a díjra, elvégre megérdemeltük…
- Kedves Sándor! Engedd meg, hogy átnyújtsam a 2021. évi Udvarhelyi András- díjat!
Megtisztelsz! Köszönöm!
(Jahoda Sándor: Drámai etűdök. Hungarovox Könyvkiadó, 2021.)