A hó

Írta: Balogh Arthur


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 359



A hó

Reggel öt óta hullt a hó. Az északi szél úgy tolta a kövér, fekete felhőket, mint egy puli a csordát. A teraszajtót kinyitva látta, hogy minden fehér volt. Tíz centis hó takarta a kertet. Annyira esett, hogy nem látta az út menti fákat sem.
Ébredéskor – szokása szerint – bekapcsolta az ágy mellett a rádiót, a híreket és az időjárásjelentést hallgatta. Megállás nélkül havazott az egész országban.
Északtól délig, ami szokatlan volt, de másutt is; egész Európában. Észak- Európában ez normális volt, de itt? És az utolsó, kilencórás hírek szerint a felhők mentek délnek, az Ibériai-félsziget felé.
Az idős hölgy – a felesége – felhúzta a villanyredőnyt. Egy teherautó sót hintett az úton a ház előtt, mert a hó lassította a forgalmat.
– Kevés a kenyér, hozni kellene – jegyezte meg az asszony reggeli készítés közben.
– Elkísérlek, ha akarod. Régen nem sétáltunk a hóban – mosolygott.
– Nem gondolod komolyan – felelte az öregúr, miközben letette csészéjét.
Valóban nem volt messze a pékség. Alig hat házzal távolabb. De előtte lapátolni kellett a havat az ajtó elől. A hideg és a szél ellenére izzadt, amikor végzett a terasz tisztításával, néhány percre a konyhában megpihent egy csésze kávé mellett.
– Ne menj, mert kifáradtál! Van kenyerünk holnapig.
Egy törölközővel szárította férje verejtékes homlokát. Kicsi, vékony asszony volt, megőrizve régi szépségének visszfényét, nem úgy, mint férje, akit az évek járása elnehezített. A karcsú fiatalember megvastagodott hasban. Az asszony szerette a haját, de most az idő okozta kárt, a kopaszodást nem tudta rejteni a hosszúra nőtt haj.
– Nem vagyok fáradt, kicsim – és útra készült, sapkáját a fülére húzta.
Szűzies volt a hó a ház körül. Lelket sem látott. Az utca néhány háza lakatlan volt télen, csak nyáron éltek nyaralók bennük. A harmadikban lakott egy család a függönyök mögé rejtőzve, de nem látott életjeleket. Az élet egyetlen jele a kémény vékony füstje volt.
A háta mögött támadó szélrohamok ellenére nehezen járt a hóban. A sűrű pelyhektől az utat alig látta. Egy meztelen fa alatt megállt, amikor egy teherautó bömbölését hallotta. Világító reflektorokkal, lépésben haladt. Félelemmel töltötte el a kísérteties gép, mielőtt eltűnt a fehér semmiben.
Még nehezebb volt a visszaút. A pékség melege megnyugtatta, de most lábujjai és arca fázott a maszkként orrát takaró sál ellenére. Nehezére esett a szél ellen haladni.
Két kenyér a szatyorban, a szatyor füleit szorongatva fájtak ujjai. Cipői a hóba süppedtek, úgy érezte, lúdtollal töltött pehelydunyhán jár. Háza körvonala a hóviharban a boldogság kikötőjének tűnt.

A teraszon egyhelyben toporogva, vállait veregetve tisztította magát.
Felesége nyugtalanul leste az ablakból.
– Itt vagyok, látod, a kenyérrel – és borzongva próbált mosolyogni.

Másnap reggel félméteres hó zárta el a ház két ajtaját. Előző este hihetetlen képeket láttak a televízió képernyőjén. Az oroszoknál és Kínában katonák próbálták az utakat és vasútvonalakat megtisztítani, hogy biztosítsák a lakosság ellátását. Náluk is a katonaság segített mindenütt, de láthatóan nem nagy sikerrel, mert a másodrendű út a ház előtt járhatatlan és néptelen volt.
Megállás nélkül szakadt a hó, a meteorológia – tudományos magyarázatokkal fűszerezve – továbbra is nagyon rossz időt jósolt.
Az asszony megtiltotta, hogy ismét a pékhez menjen ebben az időben.
– Nincs kenyérre szükség, majd beosztjuk, és kétszersültünk is van – magyarázta.
Az öregúr testessége ellenére kimászott az egyik ablakon, hogy ellapátolja a havat a hátsó ajtó elől. Amikor végzett, győzelmes mosollyal lépett be a küszöbön. Felesége jó meleg lábvízzel és forralt borral várta, hogy felmelegedjen.
Elzárta őket a hó a külvilágtól. Próbáltak telefonálni rokonnak és barátoknak, de süket volt a hallgató.
– A hó súlya alatt biztosan elszakadtak a kábelek – motyogta az asszonyhoz fordulva, – így meglehet, hogy… – tétovázva nézte az ablakot, ahonnan reménytelen szürkeség nézett a szobába.
– Mire gondolsz? Ne félj megmondani! – bátorította felesége.
– Meglehet, hogy villany sem lesz, elszakadnak a légvezetékek is a hó súlya alatt.
– Gondolom, hogy igazad van – volt a válasz, a szobából kitotyogott a kamrába.
Egy doboz gyufával és féltucat gyertyával jött vissza. Távolléte alatt az öregúr egy fiókban kotorászott, ahol régóta elfelejtett, ezerféle haszontalanságot rejtegetett, mint használt ceruzacsonkokat, spárgadarabokat, megsárgult levélpapírt néhány kiszáradt golyóstoll szomszédságában. Ebben a lomtárban talált két működőképes zseblámpát.
Az ebédlőasztal előtt, helyükön ülve egymást nézték.
– És a fűtés? – Feleségét már régóta kínozta a kérdés, mert a központi fűtésük villannyal működött.
– Van egy kis petróleumkályhánk.
Rajta volt a sor keresgélni a kamrában, ahol megtalálta eredeti dobozában a kicsi fűtőtestet. Üres volt a tartály, nem volt petróleum a házban. A közeli benzinkútnál, ahol kocsiját tankolta, volt petróleum is, de a járhatatlan úton nagy távolságnak tűnt az egy kilométer.
Üres kézzel jött vissza, leült szótlanul.
– Nem találtad?
– Üzemanyag nélkül hasznavehetetlen. De ne félj – próbálta nyugtatni saját nyugtalansága ellenére feleségét.
Délután ötkor leszállt az éj, felkapcsolta a lámpát. Szerencsére a konyhai tűzhely gázzal működött, két palack gáz volt tartalékban.
– Gondolni kell a vízre is!
Felesége újra a konyhába csoszogott, néhány üres borosüveget vízzel töltött meg. Az öregúr elgondolkozva tartotta kezében a távirányítót.
– Van elég hó, ha felmelegítjük, lesz ivóvizünk – és bekapcsolta a televíziót, de a képernyőn is „havazott”.
– Ez sem működik.
– Az adónak is problémája van – mondta, hogy mondjon valamit és felbátorítsa az asszonyt.
– De a rádió működik még – felesége a hálóban kereste a tranzisztort.
Zenével tarkított hírek jöttek az űrből. Több ezer teherautó állt mozdulatlanul az utakon, a nagyvárosokban az élelmiszerboltokat ostromolta a lakosság. Egyes országokban a rendőrség a tömegbe lőtt. Az utolsó időjárásjelentés szerint hóvihar érkezett Mexikóba, hó borította Észak-Afrikát és a piramisokat.
Rossz hírek. Amíg hallgatta, az asszony fokhagymalevest készített. Illata elárasztotta a házat, mert nem volt szellőztetés, de kivételesen egyikük sem panaszkodott. Úgy érezték, a közelmúltban vannak, amikor még ajtót, ablakot nyithattak szellőztetni. Boldog, biztonságosnak tűnő múlt, ahol minden a helyén volt, életük megszokott mederben folyt egy nyugodt jövő felé.
A szpíker monoton hangja, a konyhából áradó illatok, a szoba kellemes melege elálmosította a fotelében kényelmesen elnyúló öregurat. Szemei lecsukódtak, álla a mellére esett, amikor a lámpa kihunyt.
A ház koromsötétjében riadt fel, ahol a megvakult ablakokon semmi fény nem szivárgott át. Lázasan keresgélte az asztalra tett zseblámpát, amikor az asszony egy gyertyával jött be. A kis láng tánca mozgatta árnyát a falon. Az asztal közepére, a hamutartóba tette a gyertyát.
– Ma este gyertyafénynél vacsorázunk – mondta vidáman, de hangja nem volt meggyőző.
– Oltsd el a lámpát, az elemmel spórolni kell.
A konyhában is égett egy gyertya, de fénye elégtelen volt felvidítani az éjt.
A rádióból szólt a hírekkel megszakított zene, de nem volt semmi újság a havazáson kívül. Amikor az öregasszony a levest az asztalra tette, az adás egy szó közepén hirtelen félbeszakadt.
– Nincs több villany sehol – motyogta férje. Tekintetük összeforrt a mozdulatlan gyertyafény fölött.
A villany eltűnése után még kellemes volt az első éjszaka. Lassan hűlt le a víz a csövekben, reggel kellemes langyban ébredtek fel. Különösen a világítást hiányolták. Mozdulatlan villanyredőnyök takarták az ablakokat, csak a konyha ablakain át derengett a sápadt nappali fény. Megállás nélkül havazott. Több mint egy méter hó halmozódott a falak körül.
A ház foglyai voltak.
A hűtőben maradt kevés élelem lassan felmelegedett, de kint sarki hideg volt, így az egyik konyhaablakot kinyitva mindent a hóba raktak.
Az öregúr sikertelenül keresgélt egy állomást a rádióban. Csak fütyülés és recsegés jött az űrből. Rádió és televízió nélkül lassan teltek az órák. Olvasni nem volt elég világosság, így csak várakoztak.
Az asszony a konyhában ügyeskedett tésztát főzve, de este, a nappali szürkeség után ő is tétlenségre volt ítélve.
A lehűlt szobában, a nyomorult gyertya fényében cigarettafüstként látták leheletüket.
– Hideg van! – felesége vastag pulóvert adott neki és egy sálba burkolózott.
Éjjel a pehelydunyha melegében hallgatták a lehűlő csövek zaját.
Egy jégbarlangban ébredtek. A zseblámpa fénye visszaverődött a falakat takaró jégpárnán.
– Hideg van, kicsim, ne mozdulj az ágyból.
Szerencse volt, hogy nem kellett öltözködni, mert nem vetkőztek le előző este, gondolta, meggyújtotta a gyertyát az éjjeliszekrényen.
– Egy kis meleg – motyogta magának. Feleségére pillantott, Szemei feketének tűntek a gyertya fényében.
A konyhában még hidegebb volt, jégvirágok borították az ablakokat. Vizet akart melegíteni a gázon, de nem gyullad meg, semmi nem sziszegett a csőből.
Botorkálva visszatért a hálóba, leült az ágy szélére.
– Ne mozdulj, kicsim – remegő hangjától az asszony felriadt.
– Mi van?
– Nincs gáz – volt a válasz. – Megfagyott. Gondolom, hogy nem havazik, mert nagyon hideg van. A konyhai hőmérő mínusz tizenöt fokot mutat!
– Gyere mellém az ágyba!
– Igen, nagyon hideg van.
Teste és hangja remegett. Együtt voltak, mint mindig. Ruháin magával hozta a hideget. Dermedt lábait próbálta melegíteni az asszony.
– Emlékszel? Mindig én melegítettem fel a lábaid – suttogta a félhomályban.
– Igen, igen – karjaiban szorongatta az asszonyt, visszatartva lélegzetét, hogy ne remegjen. – És te, emlékszel még, amikor a tóparton először találkoztunk?
A távoli emléktől a jelent elfelejtette, a szobát, a házat, az egész világot elborító jeget.
Együtt álmodták emlékeiket. Felejthetetlen, elfelejtett pillanatokat, egy végleg eltűnt múltat. Nem fáztak már. A hideget nem érezték. A táncoló gyertyafény a bútorokat életre keltette, de ők nem láttak semmit.
– Érzed, hogy milyen meleg van? – mormolta az asszonyt ölelve, aki nem remegett.

– Igen, meleg van. Meleg. Meleg.