A hetedik év végén

Írta: Ferenczfi János


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 489



Kedves Barátaink!

 

Bátran kezdem ezzel a megszólítással, mert nyilvánvaló, hogy e sorokat a barátaink olvassák. Igaz, az sem rettent vissza semmitől, ha lesz kivétel.

Azzal, hogy a 2022-es év lapjai is kiperegnek a naptárból, lezárul A Hetedik hetedik éve. Kezdettől mérföldkőnek tekintettük ezt, és bár sokáig távolinak tűnt, elérkezett.

A jó, a jelentős esemény, amire várunk, gyakran távolinak, elérhetetlennek tűnik, de egyszer arra ébredünk, hogy bekövetkezett. „Nem harsonával”, de elérkezett ez a nap, életünknek ez az állomása. Alig van időnk, rácsodálkozni, átélni, már rohan is tovább az életünk. Ezért kérem azt, hogy álljunk meg, és nézzünk szét útunk e pontján.

„És tóvá lesz a délibáb, és a szomjú föld vizek forrásivá” (Ézsaiás)

Azt hiszem, két módja van annak, hogy felnőtté váljon az ember; vagy úgy, hogy lemond az álmairól, vagy úgy, hogy küzd azok megvalósulásáért. Mindannyian sok álmunkról mondtunk már le, de van egy maréknyi, tényleg csak néhány, amiért érdemes, szükséges küzdenünk, mert ezek nélkül önmagunkról, az önazonosságunkról mondanánk le. Miért él az ember? Hogy legyen ereje dolgozni mások gazdagságáért és sikeréért? Közgazdasági szempontból a társadalmak a legtöbb embernek ezt a sorsot szánják. De az álmok álmodói ennél emberibb, élhetőbb világra vágynak.

Az én álmom az, hogy megtaláljuk, megmutassuk azokat az értékes alkotókat, akiket irodalmi életünk évszázados szokásai miatt pazarlóan mellőznek, ismeretlenségben hagynak. Unásig ismétlem, hogy mellőzték József Attilát, életében elfelejtették Radnótit, és nem létezőnek tekintették Faludyt, Petrit. Sorolhatnánk napestig. Az okokat ismerjük.

Az okokat ismerjük? Nem mondhatta volna azt az olvasó, hogy én kíváncsi vagyok a műveikre? Nem mondhatták volna azt a kortárs szerzők, hogy nekünk is helyük van a pályán?

Az olvasót fel tudom menteni, hiszen messze nem önmagától volt tájékozatlan, s nem önmagától az ma sem. De a pályatársak közömbössége, gyávasága, irigysége és kapzsisága botrány. Botrány a múltban, és botrány a jelenben is.

Az én álmom az, hogy igazságot, és némi elégtételt adjunk azoknak, akik e botrány kárvallottjai. A Hetedik ezért jött létre, ezért működtetjük önerőből, és ezért dolgozott és dolgozik számos szerkesztőnk önzetlenül sok éve. Vannak, akik a kezdetektől. Mivel hozzánk nem jut el az egyetlen nagy mecénás, az állam pénze, legtöbbször csak annyit adhatok fizetségül, hogy őszinte hálával megköszönöm. Ennyire futja, mert az én adóforintjaimból is azoknak jut több lehetőség, akiknek mindig is jutott, olykor talán több is az indokoltnál. Mi azokért dolgozunk, akiknek viszont sokkal kevesebb jut, vagy éppen semmi, noha megérdemelnék.

Senkinek ne legyen illúziója! Nem arról van szó csupán, hogy néhány tucat „amatőr” író és költő méltánytalannak érzi mellőzöttségét. Ezek a viszonyok valójában meglopják az olvasót, mert sok értékes alkotást nem találhatnak meg a folyóiratokban és a könyvesboltok polcain, és szegényebbé teszi a kultúránkat, mert olybá tűnik, mintha évről évre értékes művek százai meg sem születnének.

Nem csupán embermentő misszió a miénk, amikor a mellőzöttségtől magukat alul értékelő szerzőtársaknak adunk pozitív visszajelzést, de a kortárs kultúra elvesző értékeinek a mentése, megtartása is a feladatunk.

Természetes, hogy ez szükségszerűen a fennálló, évszázados viszonyrendszerek és szokások megkérdőjelezése és tagadása. Természetes, hogy ez nem ébreszt szimpátiát azokban, akik támadva érzik magukat. De természetes az is, hogy az érdekes, új irodalmi közösségekhez hasonlóan mi is kiváltottunk a részükről érdeklődést.

Pénz, hatalom, önigazolás. A mai irodalomban, mint sok más területén az életünknek, ez a fennálló szentháromság. Megpróbáltak hát minket, hogy ezekből több juthat-e nekik, ha minket az erőterükbe vonnak. Sokszor a barátságos kezdet durva szembefordulásba, vagy süket hallgatásba futott ki, mikor kiderült, mert ki kellett derülnie, hogy mi nem beállni akarunk a sorba, hanem megkérdőjelezni, hogy a sornak léteznie kell-e úgy, ahogy van. Voltak, akik mellénk álltak, majd ellenünk fordultak. Voltak, akik lehajoltak hozzánk, majd elfelejtettek minket.

Látva azt, hogy kik kapnak lehetőségeket a „hivatalos” irodalom előszobáiban, azt kell mondjuk, a mi alkotóink semmivel sem kevesebbek. Igaz, más-más mértékkel adatott kinek-kinek a tehetség, és más-más erőfeszítéssel hasznosítjuk azt, de sokan vannak közöttünk, akik legalább oly maradandót írnak újra és újra, mint a fénybe emeltek. Így működött ez mindig.

Nekünk pedig végig kellett járnunk egy szükségszerűen konfliktusokkal és csalódásokkal teli utat, amikor is azt ajánlottuk a „nagyoknak”, hogy legyenek jók, mi a hidakat megépítjük, csak engedjék átkelni rajta alkotóinkat.

Szükségszerűen eredménytelen volt ez a befektetett munkához és bizalomhoz mérten. Nem azt nyújtottuk, mert nem is nyújthattuk, amit vártak. Ahogy azoknak sem, akik szerzőként, vagy akár szerkesztőként tesztelték, hogy lehetünk-e hasznos lépcső a karrierjükben.

Mondhatnánk, hogy széllel szemben nem lehet. Mondhatnánk, hogy benőhetne már a fejünk lágya. Adhatnánk A Hetediket olyan vezetők kezébe, akik rövid idő alatt beállítanák a megfelelő sorba. Feladhatnánk az álmainkat. De közben észre kell vennünk, hogy amit hét év alatt elvégeztünk, az nem volt hiábavaló. Tíz-tizenötezer elbírált mű, melyből online és nyomtatott lapszámok, és számos rendezvény műsora összeállt, az erre fordított sokezer munkaóra nem volt hiábavaló. Szerzőink reménye és bizalma, szerkesztőink emberi tisztességből fakadó, lelkiismeretes munkája nem volt hiábavaló. Noha eretneknek tekintenek minket, de a legkonokabbul hallgatók sem tagadhatják le, hogy létezünk, és számolni kell velünk.

A Hetedik nem egy az amatőr irodalmi műhelyek közül. A Hetedik jelenség, amely letagadhatatlan, s egyre gyakrabban megkerülhetetlen. Tudnak rólunk. Véleményük van rólunk, noha érdekből és hivatalból ez gyakran negatív, ellenséges. Az ilyen kritika pedig mindig megtisztelő. Szerzőink és szerkesztőink művei egyre gyakrabban köszönnek vissza más, olykor igazán nívós folyóiratok oldalain. Igaz, ma még „illik” megfeledkezni arról, hogy a nálunk vállalt szerepükről említést tegyenek. De azon túl, hogy pár tucat ember komfortosabban érezné magát a világban, ha mi nem lennénk, az azt is bizonyítja, hogy sokszor jól szűrtük ki az értéket. Jól mostuk az aranyat.

Nálunk alapvető szempont, hogy soha sem a szerzőt, mindig csak a művet értékeljük. nem zárunk ki mást, csak az embertelen, aljas eszméket. Minden műfajban és stílusban nyitottak vagyunk arra, ami értékes, és azt a lehetőségeink szerint közzé is tesszük. Ez így is marad.

Továbbra is vannak, lesznek, akiket szeretünk, mint embert, de ettől nem jelentejük meg a megítélésünk szerint félig sikerült műveiket. Továbbra is lesznek, akiket vagy kedvelünk, vagy nem, de a műveik értékét elismerjük azzal is, hogy azok, ha eljutnak hozzánk, nálunk meg is jellennek. Mert nekünk elsősorban mindig a művet kell értékelnünk.

A következő hét évre pedig új célokat tűzünk ki.

Amit eddig elértünk, azt saját erőből tettük. magunk finanszíroztuk a működésünket, így azt is, hogy a mögöttünk lévő évben igen rövid idő alatt új honlapot kellett létrehoznunk a régit ért sorozatos támadások miatt. Szerzőinkkel együtt magunk finanszíroztuk kiadványainkat, rendezvényeinket. Nincs Ignotusunk. Mivel pedig öntudatos polgárság nélkül nincs polgári mecenatúra sem, egy-két nagy támogató megjelenésében nem reménykedhetünk, habár nagyszerű lenne. Így viszont magunknak kell a mecenatúránkat létrehozni. Dolgozunk azon, hogy szerzőink és olvasóink módot találjanak, és érdemesnek lássák e mecenatúra működtetését, támogatását. Az antológiáink létrehozása során bizonyossá vált, hogy szerény összegekből is nagy lehetőségek kumulálódnak, ha azzal jól bánunk.

Nincs kellő nyilvánosságunk. Tovább kell dolgoznunk, sokszor bátrabban, céltudatosabban, határozottabban, hogy megismertessük az értékeinket, ha már létrehoztuk és összegyűjtöttük őket. Hiszem, hogy szerzőink, és a kisebb-nagyobb kulturális közösségek, melyeknek sokan tagjai, számos lehetőséget jelentenek rendezvények, közös irodalmi projektek megvalósítására. Hiszem, hogy több nyomtatott megjelenésre lesz lehetőségünk, és a kiadványainkat egyre szélesebb körben leszünk képesek ismertté tenni és terjeszteni.

Nincs kellő súlyú elismerés mögöttünk. Ezt is magunknak kell megteremtenünk. Ha önmagunk mecénásaként megengedhetjük majd magunknak, hogy jelentőséggel bíró támogatást, jutalmat adjunk rendszeres szerzőink és szerkesztőink legjobbjainak, annak ereje lesz. Hiszem, hogy önmagunk mecénásaként ezt is meg tudjuk teremteni, és hiszem, hogy előbb-utóbb mégiscsak lesz polgári mecénásunk is, aki, akik megtöbbszörözhetik lehetőségeinket.

Nincs elegendő fiatal közöttünk. Mi, „ős hetedikesek” folyton fontolgatjuk, hogy fokozatosan átadjuk feladatainkat, helyünket. Szerencsére ezt nem tettük meg túl korán, habár nem is oly rég úgy tűnt, eljött az alkalom. Súlyos tévedés volt, aminek drasztikus irányváltás lett volna a következménye. Nem következett be. De hiszem azt, hogy újabb hét év múlva már nem mi végezzük A Hetedik mindennapos működtetését. Új álmodók jönnek, új álmokkal, akár merészebbekkel, mint amit mi álmodni mertünk. Mikor Lindberg átrepült az óceánon, nem tudhatta, hogy mára minden egyes percben gépek százai szállnak a nagy víz felett. Ő emberfeletti erőfeszítéssel egy rettenetes tákolmányt irányított, amely bármely pillanatban odaveszhetett volna. Ma kényelemben és biztonságban szállnak ott, de mesze magasabban nagyon sokan.

Mi Lindberg repülésére vállalkoztunk. Voltak tévedéseink, hibáink, kudarcaink. De voltak sikerink, felemelő élményeink, elvitathatatlan eredményeink. Befektettünk ebbe az útba pár tízezer munkaórát, és a lehetőségeinkhez mérten jelentős összeget. Úton vagyunk, és nem kételkedünk abban, hogy célba érünk újra és újra. Nem kételkedünk abban, hogy egyre erősebbek leszünk, és akik utánunk szállnak majd e nagy víz felett, azok egyre jobban, egyre magasabban repülhetnek.

Hét év. Szép idő egy zord világban. Mérföldkő. Innen már nem lehet jelentéktelennek, érdektelennek hazudni azt az utat, amit megtettünk. Innen már bátran tervezhetünk újabb hétéveket. És tesszük is, mert az értékek, amiket elvesztene a magyar irodalom az ilyen kezdeményezések nélkül, köteleznek minket, lelkesítenek minket arra, hogy tegyük.