A hangya
Írta: Köves József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 317
A hangya
Nem akarta eltaposni, de rálépett a kerti cipőjével. Előfordult már persze (de mennyiszer!), hogy szándékosan nyomott-tiport el hangyát. Arról nem is beszélve, hogy amikor rettenetesen elszaporodtak a kerti teraszon, porral-fúvóval, sokféle hangyairtóval próbálta irtó dühödten és nekivadulva megtizedelni a bolyt.
A szorgos kis dögök nyavalyás bolyát.
Néha meg kéjjel nyomta szét őket, bosszúból, mert rápofátlankodtak a vajas kenyerére.
De ez most véletlen volt. Leült a hintaszékbe, és lenézett. A félig taposott hangya még élt. Vergődött. A balesetig hurcolt parányi morzsát (kenyér? kifli?) még megpróbálta maga előtt tolni, de aztán elengedte.
Kicsit elgondolkodva, zenhangulatba süllyedve nézegette a hangyák vonulását-mozgását. A letiport teremtés vergődve próbált tovább mozdulni, de nem sikerült neki. Egy másik hangya (rokon talán? – tűnődött el) odasietett, és láthatóan odébb akarta taszigálni a sérültet. Szinte látszott, hogy erőlködik, de semmire nem megy egyedül. Akkor hirtelen elsietett, mint aki segítségért rohan.
S lám: több hangya szaladt oda. Körbe- körbefutották a sérültet, összevissza – valami zavar, pánik törhetett ki közöttük. Egy részük balra nyargalt, a másik előre. Majd mind visszatántorogtak.
Valószínűleg ugyanazok.
Aztán megint el tőle, s megint össze meg vissza. Most már nem a vergődő, láthatóan szenvedő hangyával törődtek, hanem a hangyamorzsányi morzsával. Ketten láttak neki a tovább cipelésnek.
Feltehetően a szenvedő hangya lehetett erősebb egészséges korában a többinél, mert ezek most ketten is alig bírták a morzsát tovább mozdítani.
A hintaszék magasából (s még följebb, fejmagasságból) zavaros küzdelemnek látszott az egész. Megérintették a zsákmányt, elengedték, majd újra nekirohantak.
Közben az eltaposott hangya – úgy tetszik – jobblétre szenderült. A hangyatömeg egy része otthagyta a morzsácskát, és – így látszott fentről – dühödten rárontott a hangyatetemre. Tuszkolták, gyömöszölték, egyik-másik még vonszolta is. Már nem a morzsa volt az érdekes, hanem a nagyobb falat. Néhányan megbökték, elszaladtak – talán, hogy lendületet vegyenek, és felgyorsulva újra nekimentek néhai társuknak.
Elgondolkodva nézte a lenti világot, akár Isten odafentről…
És sóhajtva azt gondolta: szegény hazám.
(Ez az írás a Ki hallgat meg egy villamost című kötetemből való)