A halál záróakkordja
Írta: Nagy Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 298
A halál záróakkordja
1
„Undok egy idő”- gondolta Sulen az idős tiszti szolga, miközben visszahúzta függönyt kizárva ezzel a hideg őszi eső látványát, ami már napok óta verte a fővárost, és azzal együtt a hadügyi minisztérium több ezer éves épületét. A kandallóhoz lépett, s néhány lapát szenet rakott a lobogó tűz torkába. Visszaült az asztalához, elővette a fényező készletet, s egyenként kieresztve hosszú karmait fényezni kezdte azokat. Régi katonadalokat dúdolt, miután végzett a védőlakk után nyúlt, amikor is a kommunikációs tükör teteje villogni kezdett jelezvén, hogy felettesének Lorim tábornoknak újabb üzenete jött. Morogva felállt, levetette a kristálytűt a nyakából. A tükörhöz érintette, mire az megjelenítette a szöveges üzenetet, ami nem volt más, mint egy kérvény egy bizonyos tárgy használatához, amit a hadügyi minisztérium széfjében őriztek. A kérelmet egy ismert művész fogalmazta meg és a tükör szerint ez már a többedik alkalom volt. Minden kérelmét egy visszautasítás követte. Sulen elővett egy ovális, füstszürke üveglapot, a tükörhöz szorította, s mire elvette onnan az üzenetet már a tenyerébe fektetett tárgyon volt. Úgy döntött, hogy nem él a ráruházott hatalommal és a döntést a tábornokra bízza, aki e pillanatban lépett be azt iroda ajtaján. Levette tábornoki talárját, és öreg szolgálójára nézett, aki tisztelegve üdvözölte.
- A jogar fényeskedjen önnek, uram!
- És önnek is Sulen. Jött valami lényeges üzenet számomra?
- Csak ez – mondta Sulen, azzal átnyújtotta az ovális üveglapot rajta az üzenettel. Lorim hümmögve átolvasta, s egy laza kézmozdulattal a kommunikációs tükörhöz vágta mire az szilánkokra tört és darabok beleolvadtak a nagytükörbe. A kérvényt ezennel újra elutasítva. Sulen közelebb lépett hozzá és kérdő pillantást vetett a tábornokra.
- Ha nem illetlenség részemről megkérdeném ő lordságát ki ez az illető, aki kérvényeivel folyamatosan bombázza önt?
- Ez az illető nem más, mint lord Ophalan a híres zeneszerző. Egyébként egy kötözni való bolond, aki már régen a diliházban lenne, ha őfelsége nem karolta volna föl annak idején.
- S mit akar öntől?
- Játszani akar a győzelem sípján, ami a császár nyakában függött, amikor az győztesként tért vissza a szomszédos országgal való háborúból.
- Értem én uram. Egy ilyen becses hangszer nem való közönséges kezekbe, csakis a hatalmasok tenyerébe. – A tábornok elmosolyodott
- Ez csak a kerettörténet. Az igazság olyan horderejű, hogy azt el sem tudná képzelni. Olyan titkos, hogy csak hatan tudunk róla őfelségén kívül.
- Akkor ne is próbálkozzak felesleges kérdésekkel?
- Ahogy mondja. –A tábornok a zsebébe nyúlt és egy obszidián lapkát vett elő, s szolgája kezébe nyomta – Ön lesz a titkok új szolgája azonban abban az esetben, amikor én már nem élek. Ha ez bekövetkezne, a lapka azonnal működni kezd és ellátja önt a szükséges információkkal.
- Köszönöm a végtelen bizalmát őlordsága – válaszolta Sulen, s zsebre tette a lapkát.
- Rászolgált az évek alatt! És most kérem, hagyjon magamra! Az új gyarmati helytartóval lesz fontos találkozóm.
- Értettem uram. Hozassak önöknek valamit?
- Nem szükséges.
- Értettem uram. – Sulen kilépett az irodából és bezárta maga után az ajtót. Végig sietett a folyosón gondosan elterelve pillantását az ablakon túli pocsék időről.
2
A sokadik visszautasítást hozta el a kommunikációs tükör Ophalan számára s ráadásul már indoklást sem kapott. Törvényesen járt el a kérvény tekintetében. Leírta, hogy hol és meddig akarja használni a hangszert, és még új zeneművének kottáját is elküldte az üzenettel együtt. Mégis visszautasították. Annyira a padlón volt, hogy még a hideg őszi idő sem taszította. Amikor könnyes szemmel kinézett az ablakon olybá tűnt, hogy az eső erre a pár percre – épp’ amíg Ophalan bús ábrázata el nem tűnt az ablakból- visszavonult a birtokon túlra. Lement kúriája második emeletére ahol a nagy teremben ki volt állítva világa összes hangszere. Ő már mindegyikre csodálatos műveket komponált. Már csak egy hiányzott a sorból, mégpedig a győzelem sípja. Ha legalább pár órára kezébe vehetné, azt betetőzné sikeres karrierjét, és további sorokkal gazdagíthatná a zene nagy történelmi lexikonját. Testileg és lelkileg is összeomlott. Estig hevert a földön, felkelt, s hátrahagyva az önsajnálatot a cselekvés útjára lépett egy lerobbant külvárosi mulatóig meg sem állva. Tudta, hogy kit kell keresnie. Odabent hömpölygő dohányfüst, éktelen lárma és fülsértően hamis zene fogadta. Átvágott a részeg kocsmahuszárokon, valamint az olcsó lányok tömegén, és egy piros ajtóhoz lépett. Rosszarcú őrök tartották fel.
- Ez magánterület! Húzz innen! – szólt az egyik, miközben megvetően a földre köpött.
- A settenkedőhöz jöttem! – szólt a zeneszerző. A két őr egymásra nézett, az egyik karon ragadta a művész urat és bevonszolta az ajtón túlra. Egy lefüggönyözött ajtajú raktár előtt álltak meg. Ophalan egy ezüst vingárt gurított be a függöny alatt, mire az odabent tartózkodó személy megszólalt.
- Mi akarsz? Miért rabolod Gundo drága idejét?
- Azt akarom, hogy szerezd meg ezt a tárgyat nekem! A határidő hat nap – mondta, miközben egy képüveget tolt be a függöny mellett. Gundo elvette és így szólt:
- Hmm. A győzelem sípja. Ez sokba fog kerülni neked.
- Az ár nem számít. Hat nap múlva újra a rivaldafényben fogok állni.
- Csak miután fizettél nekem. Most távozz!
3
Gundo a tolvajok királya újabb megbízást kapott, mely ráadásul élete legnehezebb kihívását jelentette. Betörni a hadügyi minisztérium épületébe és azon belül is a széfbe ez olyan feladatnak ígérkezett, ami mesésen gazdaggá és hírhedtté fogja tenni őt, méltóvá nagyapja hírnevéhez, aki harminc éves dicső pályafutását a hóhér kezei között fejezete be. Három napos előkészület után lépett akcióba. Az épület helyén álló egykori hercegi vár elfeledett katakombáin keresztül könnyedén átjutott az őrség alatt, elérte azt a megerősített vasbeton alapot, ami az elkerített pincét zárta körül. Egy kristály hengert vett elő a zsebéből, a falhoz szorította. A henger lyukat olvasztott a falba miközben egyre mélyebbre süllyedt, és miután átért a túloldalra világítva tágulni kezdett kristályfallá formálódva. Gundo egy gyémánttűt vett elő és a falhoz érintette, mire az finoman porrá omlott össze szabad utat biztosítva a lezárt területre. Az őrökkel nem volt sok gondja. Díszegyenruhába bújtatott kóklerek voltak csupán minimális harci tapasztalattal. Miután megölte őket a rangidős őrhöz lépett és a zsebéből egy zöldes kristálygolyót vett elő. A markába szorította, s a golyó izzani kezdett. A szájához emelte és addig fújta rá a levegőt, amíg az labda méretűvé nem nőtt. A széfhez lépett és határozott mozdulattal belenyomta a zöldes labdát, mire az belesüppedt és három perc után hófehéren tért vissza benne a céltárggyal. Gundo újra elővette a gyémánttűt, a labdához érintette, mire az apró golyókká esett szét. Tenyerében ott hevert egy matt fekete hangszer a győzelem sípja. Zsebre tette és csöndben távozott.
4.
Lorim tábornok az irodájában pipázgatott. A folyosóról sietős léptek zaja hallatszott, nyílt az ajtó és Sulen lépett be rajta maga elé engedve egy vendéget. Kotarim kancellár volt az őfelsége első számú küldönce. Lorim felállt, hogy a protokoll szerint üdvözölhesse a fontos személyt, de az udvariaskodás helyett rögtön a lényegre tért.
- Egy ismeretlen behatoló betört a széfbe s magával vitte a győzelem sípját pontosan egy órával ezelőtt! – Lorim a döbbenettől majdnem elájult.
- Mi van a biztonsági rendszerekkel, az őrséggel, hogy-hogy nem kaptam azonnali riasztást? –
Sulen közelebb lépett hozzá:
- Valójában uram nem volt riasztás, mert a tolvaj nem a főkapun át érkezett. Az eretnek dinasztia által építtetett katakombákon keresztül hatolt be miután kristályosította az egyik válaszfalat.
- Katakombák a hadügyi minisztérium alatt? Erről én miért nem tudok? –
Sulen lopva a kancellárra nézett.
- Őfelsége dinasztiájának nemes ősapja úgy határozott, hogy az eretnek királyok minden nyomát el kell tüntetni a legapróbb feljegyzésig. Nem kizárt azonban, hogy egyes fennmaradt eretnek-csoportosulások, vagy a szegény réteg egyes tagjai rátaláltak a bejáratokra, és saját céljaikra kezdték használni azokat.
- Ki lehet a tettes?
- A nyomokból és az akció hibamentes végrehajtásából ítélve csak is Gundo lehetett az.
- Gundo a tolvajok királya tehát újra visszatért közénk.
- Ön ismeri ezt az alakot? – kérdezte az eddig csendesen álldogáló Kotarim.
- Hallomásból. Annak idején császári deszantos volt és a harmadik ingoványi háborúban több sikeres akciót hajtott végre, de azután belekeveredett egy ékszerrablási ügybe és a tárgyalása után nyomtalanul eltűnt. Sokkal fontosabb azonban az, hogy kinek dolgozik.
- Nyilván őfelsége egyik ellenlábasának. – Kotarim kabátja alá nyúlt és egy páholyjegyet nyújtott át a tábornoknak
- Őfelsége személyesen akar erről önnel beszélni a nagy Ophalan esti előadása után a saját páholyában.
- Azt hittem az csak három nap múlva lesz.
- Valami új darabot akar bemutatni nekünk. Az előadás után még látjuk egymást. – Azzal a császári követ meghajolt és távozott. Lorim Sulen-re nézett és így szólt:
- Hamarosan találkozom a császárral és akkor a nyomozás tényleg kezdetét veszi. Mire visszaérek, szeretném, ha iderendelné a legjobb nyomozókat és katonákat.
- Igenis uram. Próbálja meg élvezni a kedvemért az előadást! A nagy munka előtt nem árt kikapcsolódni.
- Legyen úgy, ahogy akarja öreg barátom! – Kezet fogtak, s Lorim tábornok elhagyta az irodát.
5.
Végre a kezében volt! A matt fekete hangszer az övé! Bár minden vagyonát odaadta érte a tolvajok királyának mégis boldog volt. Mosolyogva kilépett a színpadra, meghajolt és vezényelni kezdett. Előadta a legjobb darabjait, ritka hangszereket vonultatott fel, s a zenekar óramű pontossággal követte őt. Eljött az est fénypontja. Letette a karmesteri pálcát, felmutatta a hangszert, üdvözölte a császárt és a hallgatókat, feltekerte a hangerő szabályzót a hangközvetítő hártyán, s belekezdett a játékába. A sípból azonban zene helyett csak zizegés tört elő, és körülötte mindenki és minden rohamosan öregedni kezdett, végül porrá omlott össze. Mielőtt még Ophalan is meghalt volna látta, hogy Lorim, a magas rangú tábornok felemelkedik a páholyából és riadt tekintettel rászegezi fegyverét. Már elkésett.
6.
Sulen éppen az esti fényeket nézte az ablakon át, amikor is a zsebében fényleni kezdett az obszidián lapocska. Arca elsápadt, teste remegett. Barátja és felettese halott volt. Előkapta a lapocskát és a kommunikációs tükörhöz szorította mire az szétfolyt a felszínén, és Lorim fejének alakját vette föl. „Ha ezt az üzenet látod, akkor már egy ideje nem élek. Itt az idő, hogy megtudd a titkot, ami a győzelem sípját övezi. Magát a tárgyat egy furcsa ismeretlen fémből készült templomban találták egy kihalt civilizáció szigetén. Az egyik tudós kíváncsiságból röviden megfújta mire a fahíd alattuk hirtelen elkorhadt és ők a mélybe zuhantak. A síp nem más, mint egy ismeretlen eredetű fegyver, ami valahogyan meggyorsítja a tárgyak és az élőlények öregedését. Sok háborúban bevetettük már. A katonákat titoktartásra köteleztük. A használók mindig jól láthatóan viselték a nyakukon, így terjedt el a szóbeszéd, hogy a hangszer mindenhol ott volt, hogy a győzelmet hirdesse hangjával. Óvintézkedéseket is tettünk arra az esetre, hogyha kikerülne a kezünkből. A fegyver rezgése lassú hullámokban terjed a használó körül, akit egy ellenrezgést keltő géppel védünk meg a fegyver hatásától. Ennek a gépnek a nagyobb változatai megtalálhatóak az összes nagyváros, köztük a főváros imatornyaiba beleépítve. Az összest egyszerre kell aktiválni a siker érdekében. Van azonban egy sajnálatos mellékhatása az ellenrezgésnek. Aki hallja valószínűleg el fogja veszíteni a hallását, úgyhogy tegyen föl egy zenekristályt, mert könnyen előfordulhat, hogy ez lehet az utolsó dolog, amit valaha is hallani fog.” Sulen kikapcsolta az üzenetet, s a kommunikációs tükröt az asztalra fektette. Hozzáérintett egy kékszínű kristálytűt, mire megjelent a főváros holografikus képe rajta a halál lassan terjedő gyűrűjével. Egy másik tűvel aktiválta a gépeket, s mielőtt azok egyszerre működésbe léptek volna berakott a lejátszóba egy zenekristályt. Hangosan fütyülte a felhangzó régi katonai indulót. Másnapra, a városra néma csend borult. Sokan meghaltak, köztük az uralkodó és az elit is, de még többen voltak, akik részlegesen vagy teljesen elveszítették a hallásukat az ellenrezgést követően. Ophalan neve ezután úgy került a történelem lapjaira, mint a zenész, aki játékával megölte a császárt és elvette a zenét a főváros lakóitól.