A haditerv

A kis szobában félhomály uralkodott. A behúzott sötétítő függöny sűrű szövetén keresztül csak némi bátortalan fénycsíkocska szűrődött be a délutáni nap sugaraiból. Azokban a fénycsíkokban is porszemek tömkelege táncolt. Fürdőköpenyben ült a régi, süppedős fotelben, és idegesen markolászta a kopott karfát. Már napok óta nem bírt aludni. Pontosabban két napja, amikor ott járt a postás. Tudta, hogy ébernek kell maradnia, ha nem akar mindent elveszíteni. Elvégre sosem lehet tudni. Tele a világ mindenféle emberekkel. Voltak rossz tapasztalatai. Unta magát. Muszáj volt valakihez szólnia.
Jól vagy, Mirci?
A szemben lévő kanapén elnyújtózó nagy, fekete macska lustán fölemelte a fejét, és sárga szemével érdeklődéssel nézett rá. Egy ideig bámulta, aztán megrázta a fülét és visszafeküdt. Tudom, tudom, de nincs mit tenni. Én vagyok a hibás. Elszaladt velem a ló. Persze, nem csak magam miatt, miattad is. Meg kell tanulnunk, hogy mindennek megvan a maga ideje. – Odament hozzá és megsimogatta a fejét. – Minden rendben lesz, hidd el! Már csak holnapig kell kibírni. Tudtuk, hogy a tervtől nem térhetünk el, mert akkor felborul minden, mégis megtettük. Aludj, úgy gyorsabban telik az idő. Bárcsak én is tudnék! Mindegy, már csak megleszek valahogy.
A macska pislogott egy hosszút, nyikkantott egy rövidet, aztán behunyta a szemét. Leült mellé, és gépiesen simogatta. Hosszú lesz még ez a nap, és még hosszabb az éjszaka, motyogta maga elé. Egyszer majdnem elszunnyadt, de azonnal fel is riadt a mozdulatra, ahogy előrenyaklott a feje. Ez így nem mehet tovább! Muszáj valamivel elfoglalnia magát. Szomjas lett. Kiment a konyhába. Sötét volt ott is. Meggyújtotta az asztalon lévő félig leégett gyertyát, majd poharat vett elő a szekrényből. Alighogy megnyitotta a vízcsapot, Mirci ott termett.
Ez csak víz – mondta a vádlón rámeredő macskának, és töltött az ő tálkájába is. – Tessék! Neked is adok frisset.
Az állat belemártotta az egyik lábát a vízbe, aztán lerázta, és csalódottan visszament a szobába.
Nem kell? Na nem baj, én még iszom egy pohárral – dünnyögte rosszkedvűen. – Ez is több mint a semmi.
A hideg víz jól esett. Megmosta az arcát is. Ettől egészen felélénkült. Formába kell jönnöm, határozta el, és elvégzett néhány tornagyakorlatot. A nyaka ropogott, mint a géppuska, de utána sokkal jobban érezte magát. Karjait előre-hátra lóbálva, lendületesen járkált fel-alá a konyhában, majd a szoba felé vette az irányt. A komód fiókjából papírlapokat és ceruzákat vett elő. A lapok egyik oldala sűrűn tele írva, de a hátoldaluk sima volt. Visszament a konyhába, és leült az asztalhoz.
No, akkor kezdjünk hozzá! – biztatta magát.
Rajzolt, radírozott, megint rajzolt, és ez így ment egész este és egész éjjel. Egy szemhunyásnyit sem aludt, de megérte. Tűpontos, percre kidolgozott útvonaltervet készített, térképet rajzolt. Tudta, hogy mindennek tökéletesen egyeznie kell: időnek, helynek, eszközöknek. Észre sem vette az idő múlását a nagy összpontosításban. A gyertya leégett, de a hajnali nap sugarai már ostromolták a függönyt, némi világosságot keltve. A padlót gombóccá gyűrt papírok lepték el, de végre megszületett a terv. A biztonság kedvéért még egyszer az asztalon fekvő telefirkált papírlapok fölé hajolt. Szemüvege mögött megdörzsölte fáradt szemét, hogy jobban lásson. Félig elrágcsált grafitceruzáját remegő ujjai közt forgatta.
Minden rendben lesz, sóhajtotta fáradtan. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd fájdalomtól sziszegve összeszedte a papírgalacsinokat.
Amíg szürcsölte az előző napról maradt híg kávét, még egyszer végiggondolta, mi mindenre lesz szüksége. Bólintott, aztán a kamrába ment. Felállt a kissámlira, és előhalászta a szilvalekváros üvegek mögül a konyharuhába csavart kis fémkazettát. Levette a nyakába akasztott zsinórt, melyen egy apró kulcs lógott. Felnyitotta a kis doboz ajtaját. Pontosan kiszámolta az összeget, amire szüksége volt. Éppen annyit vett ki, egy fillérrel sem többet. A pénzt kis tarisznyába tette, utána nagy gonddal visszahelyezett mindent a helyére, ügyelve arra is, hogy ugyanúgy álljon, ahogy előtte.
Amikor visszament a szobába, már sokkal jobban érezte magát. Ujjnyira elhúzta a függönyt és felmérte a kinti helyzetet. Az utca üres volt. A faliórára pillantott. Öt óra ötven perc, időben vagyok, állapította meg elégedetten. A macska fáradtan felnézett. Mintha valami halvány remény csillant volna meg a szemében. Gyengéden megsimogatta.
Ma jó napunk lesz, Mirci! Meglátod nemsokára.
Ledobta magáról a fürdőköpenyt, kitárta a ruhásszekrény ajtaját és gyakorlott mozdulatokkal öltözködni kezdett: atléta, golyóálló mellény, térdvédő, könyökvédő. Lábát magas szárú, szöges bakancsba bújtatta, a tarisznyát pénzestől betuszkolta a szárába. Vállára vette a táskát, melybe tömény sós vízzel teli spriccelős flakon és kettéfűrészelt sodrófa került, végül fejébe húzta az előszobafogason lógó rohamsisakot.
Pár percig hallgatózott az ajtónál. Csend volt odakint. Kikémlelt az ajtó kis kukucskáló ablakán, de senkit sem látott a lépcsőházban. Halkan kisurrant az ajtón. Sikerült nesztelenül bezárnia maga után. A következő akadály a lépcsőház kapuja volt. Résnyire kinyitotta és óvatosan kilesett. Lélegzetvisszafojtva figyelt egy ideig. Semmi gyanúsat nem észlelt. Özvegy Kozma Jenőné kisnyugdíjas nagy levegőt vett, kilépett az utcára, és halált megvető bátorsággal, de végtelenül boldogan elindult a két saroknyira lévő élelmiszerboltba, hogy a napi kosztpénzt elköltse.