A gazda vasárnapja
Írta: T. Ágoston László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 334
A Gazda vasárnapja
Lassú, nyugodt léptekkel sétált végig a falu főutcáján, és betért a templommal szemben lévő kocsmába. Sarkig tárta az ajtót, nehogy elkerülje a vendégek figyelmét, hogy megérkezett. Vendégek… No, igen, ott támasztotta az állát a sarokasztalnál két ritkán borotválkozó, színehagyott, kopott kötött sapkát és sáros gumicsizmát viselő, kortalan férfi. Amikor meglátták, fölugrottak a székről, úgy köszöntötték. „Jó reggelt, főnök úr!” A csapos is kiegyenesedett a söntéspult mögött, gondosan megtörölte a kezét a fél lábszárig érő kötényében, és szolgálatkészen, mosolyogva bólogatott. „Adhatom a szokásosat, Gazda?”
‒ Miért, találtál valami jobbat? ‒ kérdezett vissza mogorván a másik, és belehuppant a kedvenc bőrfoteljába, amit rajta kívül senki más nem használhatott.
‒ Jól van, leülhettek, szarháziak ‒ fordult a másik kettőhöz gúnyos mosollyal. ‒ Úgy álltok ott, mint két rakás szerencsétlenség. ‒ és fölrakta a lábát a csak általa használt dohányzóasztalra, ahogy azt abban a bizonyos amerikai cowboy filmben látta. A címe nem fontos, egy kaptafára készül valamennyi, de ahogy azok földobják a csizmájukat az asztalra, azt érdemes megfigyelni. Megfigyelni? Megtanulni, mert abban a mozdulatban benne van a felsőbbrendű erő, a rendíthetetlen akarat, az ellentmondást nem tűrő indulat, meg minden, ami ahhoz kell, hogy ezek az élhetetlen, éhenkórász, buta parasztok a földig hajoljanak előtte, és ha kell, akár a sáros csizmája tyúkszaros talpát is megcsókolják egyetlen falat kenyérért. A csicskák. A pesti sógor nevezte így őket, aki egyszer ellátogatott hozzájuk a disznótorba. Ő magyarázta el, hogyan kell meggazdagodni a semmiből, vagyis ezekből a senkikből úgy, hogy még hálásak is legyenek érte a csicskák. De hát ehhez Gazdának kell lenni, mint annak idején az a bizonyos Rúzsa Sándor volt a szegedi határban, akiről még több mint százötven év után is beszélnek az emberek. Le is másoltatta az internetről az életrajzát és felolvastatta a körzeti jegyzővel. Ő nem szívesen bíbelődik a betűkkel. Inkább meghallgatja a rádióban, meg a tévében a híreket, meg amire kíváncsi. Amit nem ért, azt meg megkérdezi az ügyvédtől. Végtére is azért fizeti őket…
Közben a csapos kitöltötte a metszett üvegpohárba a whiskyt, aztán meg külön pohárba a jégkockát, és mindezt fényesre szidolozott, csillogó tálcán tette elé egy mívesen hímzett szalvéta társaságában.
‒ Úgy mozogsz te is, mint az anyatetű ‒ kortyolt bele az italba a gazda. ‒ Nem ártana már egy kicsit fölturbózni benneteket. Ti meg elég korán kezditek a züllést ‒ fordult a két kötött sapkás felé. ‒ Az állatok meg biztosan bőgnek az éhségtől.
‒ Nem, főnök ‒ ugrott talpra az egyik. ‒ Mielőtt eljöttünk megetettük őket. Még a kutyákat is jóllakattuk.
‒ Igen, és még meg is itattuk őket ‒ kontrázott rá a másik. ‒Csak egy felesre ugrottunk be, meg egy kisfröccsre, de már megyünk is.
‒ Az állatok meg ott maradtak felügyelet nélkül a tanyán…
‒ Nem, főnök, a Fekete Gabi vigyáz rájuk. Úgy ismersz bennünket, hogy otthagytuk volna őket őrizetlenül? Bennünk igazán megbízhatsz, főnök. Mi becsületesen dolgozunk, és az adósságunkat is mindig megadjuk.
‒ Vagy ledolgozzuk ‒ tárta szét a karját a másik.
‒ Így van, főnök. Mi…
‒ Hányszor mondjam még, hogy nem főnök, hanem Gazda? Olyan buták vagytok, hogy még ezt is képtelenek vagytok megjegyezni? A főnök az a gyárban van, meg a közmunkán, ahol söprögettetek, de hát nektek magyarázhat az ember… No, igyátok meg a borotokat, aztán sipirc, mert szétrúgom a seggeteket!
‒ De előbb fizessetek! ‒ kottyant közbe a csapos.
‒ Hagyd őket, Jóska! Majd levonom a napszámjukból.
A két férfi gyorsan felhörpintette a maradék borát, és puha léptekkel kisomfordált az ivóból. Az ajtót is óvatosan csukták be maguk után, nehogy megnyikkanjon a sarokvas.
Vasárnap volt, hideg, téli vasárnap. Délelőtt tíz óra. A templomtoronyban csilingelő harang misére hívta a falusiakat.
Az istentisztelet végén az idős pap az ajtónál állva kézfogással búcsúzott a hívektől. Mindenkihez volt néhány jó szava.
‒ Mostanában elég ritkán látlak a templomban ‒ mondta a Gazdának. ‒ Azt mondják az emberek, inkább a kocsmába jársz.
‒ Ugyan, tisztelendő úr, ne hallgasson rájuk! Ezek csak fröcsögnek, mint a hurkazsír. Az irigység beszél belőlük, mert nekik már arra se telik, hogy jól berúgjanak. Belőlem él valamennyi. Ha én nem adnék nekik munkát, már régen éhen haltak volna. Fél áron kapják tőlem a tejet. Három faluban nyitottam boltot, ahol elég, ha havonta fizetnek. Mi kéne még?
‒ Istennek tetsző cselekedet a jótékonykodás, Rudi fiam, de azt mondják, hogy te magas kamatra adod a kölcsönt, és megvereted azt, aki nem tud időben fizetni.
‒ Én, tisztelendő úr? Én? ‒ álmélkodott a másik. ‒ Én, aki a saját terepjárómon vittem be a kórházba a Nagy Józsit, amikor az istállóban a falhoz nyomta a bika? Én, aki személyesen csaptam az asztalra a polgármesternél, amikor nem akarták időben kifizetni a segélyeket? Én, aki…
‒ Te, aki személyesen küldted oda a községháza elé a segélyosztáskor az embereidet, hogy behajtsák az adósságot. Te, aki addig jártál az öreg Kaba nyakára, míg alá nem írta a végrendeletet, amelyikben a fiadra hagyta a házát. Két hét múlva meg tisztázatlan körülmények között elesett az udvaron és meghalt. Nem a fiad, hanem az öreg.
‒ Arról én nem tehetek. Itthon se voltam akkor. A kőművessel alkudoztam a városban, hogy minél előbb gatyába rázza azt a rozzant házat, hiszen már kidűlő félben volt az oldala. Egyébként erre a templomra is ráférne egy kis tatarozás.
‒ Bizony, már vagy harminc éve nem nyúlt hozzá mesteremben. Tudod, mire ideér az a semmire se elég állami támogatás…
‒ Tudom. Én is kaptam olyat a tanyára. Tudja mit? Beszélek a könyvelőmmel, nézzen szét az aktái között, mit tehetnénk ez ügyben. Azokkal a locsi-fecsi parasztokkal meg ne törődjön, tisztelendő úr! Azoktól akár össze is dőlhet a templom.
‒ Legalább a tetőt meg kellene javítani, mert beázik. Nézz szét, édes fiam! Tudod, a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten.
Közben Rudi Gazda zsebében muzsikálni kezdett a telefon. Gyorsan beleszólt, hogy „várj egy kicsit!” aztán elbúcsúzott és elindult hazafelé.
Na, látod, pesti sógor, így kell ezt csinálni ‒ gondolta magában. ‒ Kíváncsi lennék, hogy a te csicskáid képesek-e így vigyázzba vágni magukat, ha belépsz a kocsmába. Pofáznak a hátam mögött?
Igen, egymás között, és az kit érdekel? Nekem egyik se mer visszaszólni. Látod? Még a pap sem. Igaz, hogy ez már nem az a régi egyházközség, ami régen volt, csak egy fília, vagy minek mondják. Hetenként egyszer jön ide misézni a pap. Én meg minden nap itt vagyok.
*
‒ No, most már mondhatod! ‒ vette a füléhez az okos telefont. ‒ A pappal beszélgettem. Meg kellene csináltatni a templom tetejét. A suta Balog, meg a félfülű Kis elintézhetné. Mostanában úgy sincs más dolguk… Mi van? A Dani Hollandiából? Mit akar már megint?
‒ Mit akar, mit akar? ‒ kérdezett vissza indulatosan az asszony. ‒ Két lány megszökött tőlük. Azt mondja, sürgősen küldjünk nekik legalább öt táncos lábú balerinát, mert nagy rájuk a kereslet.
‒ És küldtél?
‒ Honnét a francból küldtem volna? Mi vagyok én, tánctanárnő?
‒ Nem, édes, kedves párom, te egy nagyseggű, vén madám vagy ebben a világ végére szorult kuplerájban. Nem árt, ha tudod a helyedet, mielőtt megmutatom. Ezek a csipás szemű, repedtsarkú, két ballábas balerinák meg a küszöbhöz verhetik a seggüket örömükben, hogy némi ellenszolgáltatás fejében elmehettek világot látni.
‒ Hú, de szépen mondtad. Kitől tanultad?
‒ Attól a strici öcsédtől, aki piacra dobja őket. Aztán ókor-ókor le is meózza az elejét, nem romlott-e idő közben a minőségük.
‒ Te csak ne bántsd az én öcsémet, mert kikaparom a szemedet! Tudván tudom, hogy te is megkóstolgatod őket, mielőtt elindulnak a tanyáról.
‒ Hápogás befejezve! ‒ váltott ridegre a férfi. ‒ Különben is, mit tudsz te? Merjed a levest, mert öt perec múlva ott ülök az asztalnál és kidobom a fazekat, ha száraz lesz benne a kanál! A táncosnőkkel meg ne foglalkozzál! Majd én elintézem.
Nem elég ez a sok ostoba csicska, még ez az asszony is! Nem tud különbséget tenni az üzlet meg a szerelem között. Nem érti, az istennek se képes megérteni, mekkora üzlet ez, hogy innét, a világ végéről viszik a lányokat Európába. Az olcsó lányokat a drága Európába! Ha nem az öccse intézné a kinti ügyeket, talán már föl is dobta volna őket a rendőrségen a féltékeny marhája… Még a vasárnapi ebéd se múlhat el a dohogása nélkül.
*
Ebéd után nyújtózott egyet a kanapén. Talán el is aludt egy kicsit, mert egyszer rászólt az asszony mosogatás közben, hogy „legalább ne horkolnál olyan randán!” Aztán jött a Pista gyerek, és kérte a fizetségét. Valahol Belgiumban dolgozik a kőművesek mellett, de olyan szerződése van, hogy ha odaszólnak a sógorék, hogy mehet, akkor összepakolja a cuccát, elmegy arra a használtautó telepre, amit mondanak neki, és haza hoz egy olcsó Mercedest, vagy Audit. Amit éppen mutatnak neki. Ez se azért van, hogy kérdezzen, hanem vezessen és annyi. Neki is jó, mert ingyen utazik, meg nekik is, mert lábon jön az autó. Itt aztán kezelésbe veszik a roncsot a szakemberek, és vadonatúj kocsivá varázsolják néhány száz futott kilométerrel az órában. Ki? Hol? Hogyan? Nem mindegy? Mindenki megkapja a maga dohányát, és kussol. A vevő meg villoghat a vadonatúj autójával.
‒ Simán haza értél, Pista fiam? ‒ kérdezte a pénzt számolgatva.
‒ Hát persze, Rudi bácsi, be van járatva az út. Az unión belül meg se állítják az embert a határon. Illedelmesen köszönsz a fináncnak a sorompónál, aztán tűz haza. A többi a maguk dolga. Nem is azokkal van a baj…
‒ Hanem kivel?
‒ A Ferkó, a zsernyák szokott néha szívózni velem. Tudja, aki iskolatársam volt a városban. A múltkor is megállít. Azt mondja, közúti ellenőrzés, jogosítvány, személyi, műszaki. No, de mondom, hát ismersz, haver! Különben meg itt van, gyakorold rajta az olvasást! Azt mondja erre, hogy jó lesz vigyázni, mert két nap múlva lejár az ideiglenes rendszám. Tudom, mondom, holnapután le lesz váltva. Miért engem izélgetsz? Büntesd meg a Váli Jóskát, aki két hónapja lejárt műszakival furikázik az orrod előtt. Azt mondja, egyszer már megbüntette, de másnap elkapták a feleségét a piacon, és megígérték neki, hogy fölgyújtják a házát, ha sokat ugrándozik.
‒ Aztán? Fölgyújtották?
‒ Á, nem. Az a helyzet, hogy az asszony éppen terhes. Addig siránkozott a Ferkó nyakán, még vissza nem vonta a följelentést. Azóta kussol. Ha meglát egy gyanús autót az utcán, inkább elfordul, vagy keres valakit, aki a tilosban parkol, hogy mégis meglegyen a följelentés száma.
‒ No, jól van ‒ bólintott rá sokatmondóan a Gazda. ‒ Itt a pénzed, akár mehetsz is a következő fuvarért. Tegnap üzentek. Az a Ferkó meg a városi kapitányságon szolgál?
‒ Ott. Már őrmesteri rangban van.
‒ Rendben van, majd gondom lesz rá. Nem fog többet háborgatni.
A sofőr elment, boldogan vitte a pénzét egészen a városszéli kocsmáig. Ott már hangos örömmel várták a kártyás haverok. Osztásra készülve keverték a lapokat. Már a korsó sör is ki volt készítve benne a fél rummal.
Ez a Pista gyerek se sokáig furikázik már ‒ morfondírozott magában. ‒ Köszönő viszonyban van a finánccal, meg haverja az őrmester? Még jó, hogy nem veszi őket maga mellé kalauznak… Vagy tán meg is mutathatná nekik a műhelyt, ahol átalakítják a kocsikat. No, ennek vége! Megy vissza a kőművesek mellé maltert keverni. És még kártyázik is! Más se hiányzik, mint hogy két osztás közben elmesélje nekik, mivel foglalkozik odakint. Majd holnap ezt is elintézi. Ma vasárnap van, ilyenkor még az Isten is pihen.
*
Korpás Rudi ásított egy nagyot, és azon gondolkozott, hogy visszadűl a kanapéra, amikor elsuhant az orra előtt az asszony szoknyája. Volt idő, amikor ezért a szoknyalibbenésért, meg az azt kísérő illatért a világból is kiszaladt volna. Mint a bika, ha meglengetik előtte a torreádor piros köpenyét… No, de hát ennek már lassacskán harminc éve. Közben megkopott az illat, meg az indulat is. Négy gyerek, meg húsz kiló fölösleg… No, meg az a randa szája… Pont olyan lepcses szájú, házsártos vénasszony lett, mint az öreganyja. Mert azért időnként csak fölhajtaná a férfiember azt a szoknyát, még ha erősen közelíti is az ötödik ikszet, de ez a Zsófi még a kősziklát is képes meglágyítani a kedvességével. „Mert már megint azt a rohadt whiskyt vedelted egész este, aztán moshatom föl utánad a vécét, mert képtelen vagy beletalálni a kagylóba.” De az a szöveg se jobb, hogy „egész este azt a szőke kurvát bámultad. A szilikon dudáit, meg a diótörő seggét. Ocsmány stricivé lettél, Korpás Rudi! Én meg csak főzök, mosok rád, fölneveltem a négy kölyködet. Ez a hála mindenért. Talán az én hibám, hogy így megnőtt a seggem, és nem olyan lapos a hasam, mint az Irmáé?”
Itt szokott befejeződni a diskurzus, mert vagy elfordul, ha éppen ágyban vannak, vagy beül a terepjárójába és kimegy a tanyára. Ott legalább csönd van. Különben se ő mossa föl a rötyit, mert tíz éve a Kisné takarít, a konyhát meg az anyja viszi. De hát hadd mondja, ha ettől jobb neki…
Az a csaj meg nem is szőke, hanem barna. Gesztenyebarna. Az a természetes hajszíne. Leellenőrizte ott is, ahol nem szokták festeni. No, hát akkor most mi legyen? Szóljon neki, hogy most éppen ráérne egy kicsit elbogarászni a málnásban, vagy hagyja futni a csikót?
‒ Rudi, Rudi, te nem változol! ‒ állt meg előtte az asszony. ‒ Miért bántod állandóan az én aranyos Dani öcsémet? Ő még soha nem bántott téged. Zsákszámra hozza haza az eurót, te meg csak simfeled. Tehet ő arról, hogy az a két ribanc megszökött tőle? Miért nem te mész ki Hollandiába, ha jobban tudod, hogyan kell csinálni? Azért, mert ahhoz is buta vagy. Pont olyan buta, mint a hátsó felem.
Ezzel véget is ért a Gazda dilemmája. Szó nélkül vette a kabátját, és elindult az ajtó felé. Ezen a vasárnapon még amúgy se járt a városban. Épp ideje volt fölkeresni a szálloda éttermét. No, meg azt a diótörő seggű kis barnát. Húsz kilométer nem távolság. Mármint annak, aki megteheti, mert a vasút messzire elkerüli ezt a völgyet, a busz meg mindössze kétszer kanyarodik erre naponta. Reggel, meg este. Marad a bicikli. Akinek van…
Ez a Zsófi se jobb, mint a többi falusi pletykafészek. Pont olyan buta is. Fogalma sincs, hogy melyik az a Belgium, meg melyik a Hollandia. Csak azt szajkózza, hogy a Dani öccse hozza az eurót. De vajon mi lenne akkor, ha nem a Dani hozná, hanem mondjuk az ő öccse, a Tóni? Ezeket meg elküldeni a sunyiba a Zsófival együtt? Jó ötlet, nem véletlen, hogy neki jutott eszébe, csak még egyszer át kell gondolni, nehogy légy kerüljön a palacsintába.
*
Alig múlt el három óra, amikor leparkolt a szálloda előtt. A déli vendégek már elmentek, a vacsorához meg még korai volt ez az időpont. Néhány elkésett vendég kevergette a kávéját.
‒ Hozhatom a szokásos whiskyjét jéggel? ‒ hajolt meg előtte a pincér.
‒ Várj még egy kicsit, Pista! ‒ nézett szét kutató szemmel Korpás. ‒ Az Irma még nincs itt?
‒ Itt volt, Korpás Úr kérem, de már el is távozott egy úrral. Gondolom, dolgozik…
‒ Ismered az úriembert?
‒ Nem láttam még erre. Az Irmácska ott ült a bárpultnál, a szokott helyén, ez meg bejött, és egyenesen odament hozzá. Sutyorogtak valamit, aztán elvonultak. Lehet, hogy tévedek, de mintha láttam volna a megyei hivatalos csoporttal. Valami hétvégi banzájt tartottak a Fehér-kastélyban és utána ide jöttek ebédelni. Általában ott tartják ezeket a fejtágítókat. Voltak vagy húszan. Mintha azok között láttam volna.
‒ Politikus?
‒ Mit tudom én, nem volt ráírva.
‒ Dehogynem! Én már szél ellen három kilométerről fölismerem őket. No, jól van, egyelőre hozz egy fél barackot, de valódi kecskeméti legyen! Tudod, engem nem lehet átverni.
Még ki se ért a pincér a valódi barackpálinkával, amikor megállt az asztala mellett egy negyven év körüli, kopaszodó, öltönyös, nyakkendős férfi. Látásból ismerték egymást, de Korpásnak ha agyonütik se jutott volna eszébe a neve. Különben meg kit érdekel? Ha akar valamit, majd bemutatkozik.
‒ Leülhetek? ‒ kérdezte, de már húzta is maga alá a széket. ‒ Varga vagyok a megyei hivataltól. Gondolom, a pincér már leadta a drótot, hogy itt ebédeltünk.
‒ Ühüm ‒ bólintott rá kedvetlenül a Gazda. ‒ Aztán a haverja le is csapott az egyetlen valamire való nőre.
‒ Haverom? Ja, a minisztériumi emberre gondol? Ő tartotta a tájékoztatót az idén várható uniós támogatásokról. Éppen erről szeretnék beszélni magával.
‒ Velem? Mi közöm nekem az unióhoz?
‒ Lehet, hogy most még semmi, de ha rám hallgat, és megpályázunk egy-két milliárdot a vidékfejlesztési alapból, akár még lehet is. Az ügyvéd, a doktor Szalai azt mondja, hogy ebben a kistérségben maga a legígéretesebb vállalkozó.
‒ Félrebeszél az ügyvéd úr. Nekem van egy tanyám az Isten háta mögött néhány marhával, meg egy kis hizlaldával…
‒ Tudom ‒ bólogatott a megyei ember. ‒ Meg egy kis vágóhíd, meg három faluban a boltok, meg a piaci standok…
‒ Az nem az enyém. A feleségem küszködik velük. Több abban a ráfizetés, mint a haszon.
‒ Meg a hulladékhasznosító.
‒ Az se az enyém. A sógorom próbálkozik vele, de az se hoz több hasznot, mint amit az embereinek kifizet. Ha abbahagyná, azon a környéken se maradna más, csak a közmunka.
‒ Oké ‒ rázta meg az üstökét Varga. ‒ Állapodjunk meg abban, hogy nem én vagyok az adóhivatal. Nem érdekelnek se a pénzügyei, se az, hogy melyik vállalkozása kinek a nevén fut. Arról van szó, hogy egy hónapon belül kiírják a tendert több milliárd forint fejlesztési támogatásra. Ha addigra össze tudunk hozni egy jól megalapozott pályázatot, miénk lesz az a pénz. Ha nem, elviszi más. Tudja, mennyi az a két milliárd forint?
‒ Hát… ‒ vakarta meg a feje búbját Korpás ‒ annyival még soha nem tartoztak nekem.
‒ Nem is fognak. Csupán annyit kérek magától, hogy a Szalainál csináltasson egy meghatalmazást, amivel megbízza a városi fejlesztési káeftét a pályázat elkészítésével.
‒ Ennyi?
‒ Ennyi.
‒ Nincs apró betűs záradék?
‒ Nincs.
‒ És mit kapok én cserébe?
‒ Egy vadonatúj marhatelepet vágóhíddal, és maga lesz a falu következő polgármestere. Minden ember a maga szavát fogja lesni.
‒ Gondolja? Most meg három falu lesi polgármesterestül. De tudja mit? Beszélek a könyvelőmmel, mit szól hozzá. Ha neki tetszik az ötlet, akár alá is írhatom azt a megbízást.
‒ Na látja, nem buta ember maga. Az egész kistérség hálás lesz magának ezért a fejlesztésért. És ráadásul még mi is.
Közben megérkezett a kecskeméti barack, meg széles mosolyával és diótörő fenekével Irmácska. A Gazda a mellette álló székre mutatott, és szólt a pincérnek, hogy hozhatja a következő rundót.
‒ A kisasszony is velünk tart? ‒ kérdezte a megyei ember.
‒ Magával, ameddig én gondolkozok ‒ állt föl az asztaltól Korpás, és kiballagott az étteremből.
Nem tetszett, nagyon nem tetszett neki, ahogy ez a Varga nézegette az Irmát. Pont úgy, mint ahogy a vásárban nézegetik az eladó üszőt. Jó, hát azért van, meg minden, de hát azért ne keverjük össze a bizniszet a születésnapi virágcsokorral! Majd ha a zsebében lesz a dohány, akkor lehet rá alkudni, de előre nem adunk kóstolót! És akkor is ő határozza majd meg, hogy az Irmát adja-e, vagy másik kettőt. Nagyon rossz üzlet lenne, ha most odaadná előlegként, aztán
az első utcasarkon följelentené a rendőr ittas vezetésért. Végtére is, ki itt a Gazda?