A forradalom elkezdődött
Írta: Vozáry Viktória
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 260
A forradalom elkezdődött
Olga csendesen álldogál egy darabig, majd feltalálja magát. Kikerülve a kibelezett falióra- házat, lassan szedegeti fel a nemkívánatos alkatrészeket. Nem szól. Helyre rakja az ágyhuzatot is néha Artemisziára pillantva. Figyel. De mire? Tekintete nekiszalad a papírnak, a rajta sercenő ecsetnek, a festő kezeknek; keresi a témát. Nem látja, így egyszerűen port törölve közelebb lép - "a tálakat a helyére, gondosan áttörölgetve".
Otthonuk szegényes, sötét, komor, és kicsi. Cselédlakás - állapította meg Olga, amikor beköltöztették őket. A földön ülő lány meghitten alkot - elmerülve. Nem hallja a kíváncsiskodó Olga lépteit. Nem törődik a homállyal, ami beeszi magát a bútorok, edények és a közeledő alak közé, nem törődik semmivel. Számára nem létezik most ez a nyomor, ez a megalázottság, ami kipárolog a szoba falaiból és kikényszeríti belőle ezeket a furcsa szerkezeteket a papírra. Fest, színek nélkül. A kép éppen olyan monokróm, amilyen a poros kisszoba.
Olga már-már pipiskedik, lesi a technikát, amihez nem ért. Artemiszia megérzi, feléje emeli tekintetét egy percre, mosolyogva. "Mi ez? Nem mérges rá?" Mert soha nem szerette, ha valaki belép alkotói magányába. Mintha csak a gondolataiba törnének utat, amit igyekszik kivetíteni a világ felé. Biztatás ez a mosoly Olga felé, aki abbahagyja a dolgát, és nesztelenül a rajzoló mögé lép.
Már látni tisztán a körvonalakat: csupa henger: fogaskerekek tánca a gépek egyszínű világában. Fekete-fehér. Csupán két szín a palettán, ám a lapon keveredve, egységbe rendeződnek és kiemelik a fém csillogó tervezetét.
Mi ez? Ide is eljutott már a lázongó eszmék szelleme? Olga meglepődve lép hátra: a mozdonyok sebesen forgó kerekei jutnak eszébe. A sínek, amik végigszelik a hazát. Emberek; munkások sarlóval, kemény, hatalmas kalapáccsal egy percig sem pihenő gépeik mellett.
Emberek, akik éheznek és fáznak a „tüzes fogaskerekeknél”- éhbérért. Szimbólum? Nem érti. Zavartan keres valamit a kicsiny szobában, de csak a térképet találja kapaszkodónak.
A megviselt kartuson hatalmas területeken folyik végig, narancssárga színben a birodalom, mely ide űzte őket. Ebbe az elesett lakásba. A rang, ami volt, a rongyos térkép csücskében pihen. Alig kivehető. Egy hónapja még saját szobája volt, tágas, hárman is alhattak volna benne. Egy hónapja még egyhangúan teltek a napok; inasok, a család, a megszokott fogadások; a térképen kikopó családi címer biztos állást biztosított számára. Artemiszia vásznain még emberek, alakok, tavak, hegyek díszelegtek. Aztán az a félreértett kijelentés, amit a ház ura tett, a katonák, akik bilincsben vitték el, az anya kiborulása… Mi történhetett a kastély és a cselédlakás között, ami csikorgó gépek festésére kényszerítette úrnőjét?
Olga végigment az apró konyha-folyosón és azon töprengett végig, hogy mentse meg a festő lelkét; mert az ő szemében ez a festmény maga a hatalom elleni lázadás. A görcsös cári uralommal szembeni megvetés, mely félelmében a mélybe taszította saját ivadékait. Ezen töprengett miközben elpakolt, elmosogatott. Még akkor is ezen járt az esze, amikor visszament, és Artemiszia, már úgy tűnt, várta, hogy megmutassa az alkotást. A tömény terpentin szag szúrta az orrát, az alkony sötétje pedig már teljesen birtokba vette a szobát.
Alig vette ki a lányt, aki ki sem kérve véleményét elégedetten guggol vissza a földre és lezárja a képet: "1916.November."
2017 márciusában a Vendégoldal Turczi István szerkesztésében készült. A szerző Turczi István Íróiskolájának tagja.