A film
Írta: J. Simon Aranka
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 388
A film
Kissé lecsúszott a székben. Kéjesen hátradőlve, mohón itta magába a nézőtéri hangokat. Nem érdekelte, kitől jön egy-egy irtózattal teli szisszenés vagy váratlanul feltörő zokogás, csupán maguk a hangok izgatták, meg a körülötte hullámzó, egyre sűrűsödő indulatok. Mindezek különös energiával töltötték el. Szeme a filmvászonra tapadt, mintha még sosem látta volna az ott zajló eseményeket. Pedig látta, nem is egyszer, mégis, ahányszor csak megnézte, mindig újdonságként hatott rá. Boldog elégedettséggel nyugtázta a felháborodott felkiáltásokat. Ez az, ez az! – hergelte magát szinte önkívületbe, ahogy egyre sűrűsödtek körülötte a borzadás hangjai.
Érthető, hogy elégedett volt, elvégre ő rendezte ezt a filmet. Meggyőződéssel hitte, hogy életművére most tette fel a koronát. Még az eredményhirdetésnél sem érezte ezt a fajta kielégülést, amit most, pedig a díjazott alkotások között szerepelt az övé is. Nagy felhajtás volt a díjkiosztó, képviseltette magát az összes jelentősebb médium, és a filmszakma legnagyobbjai is, de neki sem ez, sem a díj nem számított. Az csak egy szűk szakmai réteg döntése volt, olyanoké, akik maguk is állandóan valami újításon törik a fejüket, mert a mai művészeket, sőt a mai nézőt már nem elégítik ki a szokványos sztorik, a megszokott klisék, hiszen mindent megírtak már, ami megírható. Persze az ő álluk is leesett, emlékezett vissza a diadal édes ízével a szájában, de most, itt, a szélesebb közönség előtt mégis más volt minden. A tömeg fantasztikusan reagált. Épp úgy, ahogy elképzelte, és ez minden érzékét izgalommal töltötte el. Igen, a filmje most kezdett el igazán élni, a nézők reakciói tették valósággá mindazt, ami a filmvásznon történt. Behunyta a szemét, hogy még jobban, még tisztábban hallja a hangokat, hogy tökéletesen átélhesse művének csodás, megrázó beteljesedését. Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre, néma csönd lett a moziban, mintha a levegő és az idő is megállt volna. Ki sem kellett nyitnia a szemét, tudta, hogy az utolsó kockák peregnek. Igen, pontosan így kellett tenniük, nyugtázta jólesően. Csalódott volna, ha másképp történik. Leeresztett szemhéja alatt érzékelte, hogy a terem kivilágosodott.
Legszívesebben felállt volna, hogy szétkiabálja: én csináltam ezt a filmet, engem imádjatok, de nem akarta megtörni a varázst, amely finom tollpiheként csiklandozta egóját. Inkább maradt lehunyt szemmel, amíg teljesen ki nem ürült a helyiség. Élvezni akarta az emberek otthagyott viszolygását, a visszafojtott levegőt, az elharapott szavakat, a félelem kipárolgását, mint valami dicsőséges utójátékot.
Két teljes hónapja élt eufóriában. Senki nem hívta ugyan telefonon, hogy gratuláljon a sikeréhez, sőt, az ismerősök is mintha szándékosan kerülték volna, mégis felhőtlenül boldog volt, mert mindezt az irigységnek tudta be. Újabb filmen már nem gondolkodott. Ugyan, mivel is múlhatná felül a legutóbbi sikerét? Egyik este hazafelé tartott, és már majdnem a házukhoz ért, amikor gyors léptek zaja verte fel a háta mögött az utcát. Hátra akart fordulni, hogy megnézze, kinek ilyen sietős, de még mielőtt megtehette volna, fájdalom nyilallt a fejébe, azonnal elsötétült előtte minden, gondolatainak filmje elszakadt.
Kiszáradt szájjal, zúgó fejjel tért magához. Sötét volt, nem látott semmit. Próbálta kinyitni a szemét, de nem ment. Mintha bekötötték volna. Nem értette, mi történt, semmire sem emlékezett. Talán balesetet szenvedett, azért van rajta kötés. Agyrázkódása is lehet, biztosan attól fáj a feje. Fel akarta emelni a kezét, hogy szabaddá tegye a szemét, de akkor hirtelen megragadták mindkét karját, és talpra állították. Furcsa érzése volt, mintha hűvös, síkos üvegen állna. Bátortalan kérdéseire nem kapott választ, s egyelőre a karját szorosan markoló durva kezeken kívül semmi sem kötötte a valósághoz. Végre valaki lerántotta szeméről a kötést, de a retináját váratlanul elárasztó erős fényben másodpercekig nem látott semmit.
Szapora, kopogó lépteket, fura súrlódó hangokat hallott, aztán minden elcsöndesedett.
Mire visszanyerte a látását, már egyedül volt. Jól érezte, üveglapon állt. Hideg volt a talpának, kissé meggörbítette a lábfejét, hogy minél kisebb területen érintkezzen az üveggel. Körülnézett. Nemcsak a padló, a falak is üvegből voltak. Legalább négy méter magasnak saccolta. Hol vagyok? – kiáltotta a fény mögött terjeszkedő sötétségbe, mert sejtette, hogy ott valakik vannak, és látják őt, de választ most sem kapott. Még mindig nem értett semmit. Akkor vette észre, hogy meztelen. Mi történik itt? – Tekintete idegesen cikázott ide-oda. Érezte, ahogy a félelem, mint egy hideg, nyálkás hüllő, lassanként bekúszik a bőre alá. Olyan, mintha egy túlméretezett akváriumban lennék – próbálta meg viccel elűzni egyre jobban felébredő szorongását. Akvárium! – ismételte döbbenten a szót. A felismerés halálos kötélként tekeredett a nyakára, lázasan kapkodott levegő után, szíve vadul kalapált a mellkasában. Amikor a hideg víz elkezdett befolyni, már kétsége sem volt, mindent értett, nem is az eszével, inkább a vérében felgyülemlő kémiai anyagok tájékoztatták. Ez bosszú, állapította meg, és megpróbált közönyös maradni, de nem ment. Egész testét átjárta valami kínos borzongás, amilyet még sosem tapasztalt, ám mintha tudat alatt mégis nagyon régóta vágyakozott volna rá, hogy megtörténjen.
Életösztöne szinte tőle függetlenül működésbe lépett. Faltól falig rohangált, csúszkált a síkos üvegen, ököllel ütötte, csupasz lábával rugdosta a falat, egészen addig, míg el nem törött a lábujja, és ki nem serkedt a vére. Úgysem bírta volna tovább folytatni, mert a gyorsan beömlő, pillanatok alatt a derekáig érő víz lelassította. Már nem szaladgált, inkább ordítozott, fenyegetőzött, rázta az öklét, de nem ért el vele semmit, csak a víz áramlott befelé kíméletlenül, feltartóztathatatlanul. Már a válláig ért. Nem baj, gondolta, úszni fogok, és ha jó magasra emelkedik a vízszint, egyszerűen kimászok innen. Nemsokára már lábujjhegyen állva is ellepte a víz, hát úszni kezdett. Eleinte tele volt bizalommal. Megúszom, meg fogom úszni, szuggerálta magát, és még nevetett is a kifejezésen, mennyire találó. Szerencsére a humorérzékem még nem hagyott el, ez jó jel, biztatta magát. Amúgy is fontos volt, hogy mozogjon, mert a hideg vízben szinte lemerevedtek a tagjai. Minél inkább csökkent az esélye, annál inkább túl akarta élni. Szerette volna tudni, van-e valaki az akváriumon kívül, de csak a reflektorok fényét látta, amikor kifelé nézett. Kell, hogy legyen ott valaki, gondolta, biztosan figyelnek, azért a nagy világosság. Kíváncsiak, hogyan viselkedem, hogy dolgozom fel ezt az egész helyzetet. Hát csak figyeljetek, morogta magában, és hosszú, erőteljes karcsapásokkal, elszántan szelte a vizet.
Már sejtése sem volt, mióta úszik fel-alá, órák vagy napok óta, csak csapkodta a vizet gépiesen. Minden porcikája fájt, fázott, és teljesen kimerült. Ereje egyre jobban fogyott. Legalább egy percre megpihenhetett volna, de kapaszkodó híján nem tehette. Önbizalma, szarkazmusa elszállt, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy túléli. Felfeküdt a víz tetejére, és csak lebegett, megpróbált takarékoskodni az erejével. Túl sokáig ezt sem bírta, mert nagyon fázott, egész testében reszketett. Már csak egy reménye maradt. Könyörgőre fogta a dolgot, fogadkozott, sírt, vinnyogott az életéért. Hiába, válasz nem érkezett. Újra úszni kezdett, de lebénultak az izmai, egyre többször merült a víz alá, hogy utána levegőért kapkodva, zihálva bukkanjon a felszínre.
Egyik alkalommal, amikor már csak rendkívüli erőfeszítés árán volt képes kiemelni fejét a vízből, nagy csattanással kihunytak a fények, és az akváriumon kívül megvilágosodott egy filmvászon. Az ő filmjét vetítették. Most ő is ugyanolyan kétségbeesetten küzdött az életéért, mint a filmben az a kölyökmacska. Emlékezett, hogy amikor bedobta a vízzel telt akváriumba, nem érzett semmi szánalmat, inkább valami különös izgalom lett rajta úrrá, ahogy a kis jószág elkeseredett kapálózását, életért való küzdelmét figyelte. Most, hogy megértette sorsuk összefonódását, feltámadt benne a sajnálat. Önmagát sajnálta. Izzadni kezdett a jéghideg vízben, szemét forró, sós könnyek áztatták. Sikoltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Érezte, hogy nincs tovább. Az utolsó, amit látott, a filmvásznon fuldokló kis macska volt: levegőért kapkodó kitátott szája, és az iszonyattól hatalmasra tágult, megtört szeme, melyre cakkos rémületet festett a halál.
A rövidfilmek versenyén a zsűrit nem mindennapi kísérleti film kergette a kétségbeesésbe. Még ki sem heverték az előző évi sokkot, melyet az egyik díjazott, a Macska című, óriási felháborodás-hullámokat keltő pályamű okozott, máris itt volt a másik, egy ismeretlen alkotói hátterű film, amely a harcedzett zsűritagok minden képzeletét felülmúlta. Senki sem tudta, hogy került a szabályosan pályázott művek közé. Az ítészek az első sokk elmúltával úgy döntöttek, hogy a filmnek még a létezése is legyen titok. Elképzelni is borzasztó, milyen lavinát indíthatna el ez a művészileg ugyan mindenképpen figyelemre méltó, az egyszerű nézők körében azonban valószínűleg lincshangulatot kiváltó mű. Így történt, hogy a Macska rendezőjének haláltusájáról készült alkotás nem nyert díjat, és nem mutatták be a nagyközönségnek, csupán a szakma kiválóságai számára tartották meg, hiszen az igazi művészetben nem lehetnek tabuk.
Egy ismeretlenség homályába burkolózó rajongó valahogyan mégis megszerezte a filmet, és közzétette a világhálón. A népszerű videómegosztó portálon ez a film produkálta a legnagyobb nézettséget.