A felnőttek "játékai"
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 208
A felnőttek „játékai”
Nyomasztó, lidérces álomból riadt, hosszú percekbe telt, mire annyira magához tért, hogy tudja: a saját ágyában van. Érezte a matrac jól ismert horpadását, a fészket, amibe esténként belegömbölyödött, párnája melegét, rajta a saját illatát, de azt is, hogy az ijesztő álom még ott ólálkodik, egészen közel.
Felült, emlékezni próbált a már biztonságos környezetben, hogy mi volt, ami úgy megrémítette. Hiába erőlködött, a lényeg homályban maradt, nem emlékezett, csak a lappangó félelemre, ami átszivárgott az álom szövetén. Nem mert visszafeküdni, félt, hogy az ijesztő álom azonnal visszatér, ha lehunyja a szemét.
Hamar megszokta a félhomályt, fehér ágyneműje tompán világított, némi fényt keverve a kávészínű éjszakába. Megnyugtató szavakra vágyott, simogatásra, melyek elűzik a félelmét. Szülei ágya felé lesett reménykedve, legszívesebben közéjük bújt volna, mint régen. Már elszánta magát mikor meglátta apját, aki a szőnyegen térdelt a francia ágy mellett, anyja oldalán.
- Mit csinálsz apa? – suttogta alig hallhatóan. Az ágy felől mintha válasz érkezett volna, meghallotta a hangját.
- Bocsáss meg Magda! – a hang fátyolos volt, rekedt, mint sírás után.
Előre hajolt, hogy jobban lásson. Apja félig az ágyra borulva karolta feleségét. Anyja állig betakaródzva, mozdulatlanul feküdt, nem reagált sem a szavakra, sem az ölelésre.
Alszik, vagy beteg, találgatott? Nem értette mi történik, moccanni sem mert.
- Könyörgök Magda – ennyit hallott tisztán, a többi érthetetlen mormogásba fúlt.
Mi rosszat csinált apa, töprengett, de rögtön meg is cáfolta magát, apa nem csinálhatott semmi rosszat. Imádta óriás termetű, kék szemű apját, aki esténként, mikor hazaért, még most tizenkét évesen is felkapta és a levegőbe repítette, mint kiskorában.
Alig mert levegőt venni, félt, hogy észreveszik Új volt az érzés, mintha egy mindig nyitott ajtó most becsukódott volna előtte.
- Magda, hidd el, nem jelentett semmit – apja hangja felerősödött – nem lehetsz ilyen kegyetlen! – az érthető szavakat, vádló hadarás követte, ami köhögésbe fulladt.
Anyja néma maradt. Maga elé képzelte az arcát, szorosan összezárt, keskeny, kérlelhetetlen száját.
Egyre rosszabbul érezte magát, hirtelen megsejtette, hogy aminek véletlen tanúja, az nem tartozik rá, az a szülei magánügye. Legszívesebben újra a paplan alá bújt volna, hogy ne halljon többet, de félt, hogy az álom nem tágít.
Valamit csak elkövetett apa, keletkezett kis rés eddig töretlen bizalmán. Az ágy széléről fenéken csúszva a falig hátrált, olyan szorosan simult a szövött falvédőre, mintha ő is a kép része lenne.
- Szeretlek – hangzott határozottan az ágy felől, majd a szenvedélyes bizonygatás elmerült a szavak zavaros mocsarában.
Megrémült, ez egy ismeretlen apa volt, mert az övé nem sír és nem könyörög.
Ez nem is apa, hanem egy ismeretlen férfi, olyan, mint a filmekben, amiket titokban megnézett, ahol az apák váratlanul szerelmes férfiként viselkedtek, és elmentek.
- Lehet, hogy anyának igaza van, joggal haragszik? – Egész teste megfeszült, egyetlen fül lett.
Végül egy nevet szűrt ki a szavak sebes áradatából: Adrien.
A név hallatán anyja hirtelen felnevetett. Nagyon rossz nevetés volt. A kislány borzongani kezdett, mint akit hirtelen megcsap a hideg levegő.
Adrien, ismételte, ízlelgette magában hangtalanul. Ismerős volt valahonnan, édes íz kötődött hozzá. Igen, emlékszik már a szőke, nevetős lányra, apja munkahelyén futottak össze. Kedves volt, csokival kínálta. Feltűnt, hogy apja akkor mennyire más, mintha hirtelen éveket fiatalodott volna, viccelődött, sokat nevetett. Az emlék édessége eltűnt, mikor eszébe jutott anyja faggatódzása. Mindenre kíváncsi volt, kivel találkoztak, miről beszéltek, hány éves a lány, szőke, barna? Nem értette, miért nem apját kérdezi.
Az a bizonyos fátyol most hullott le.
Az ágy felől apja elkínzott szavai jutottak el hozzá töredékesen.
- Hiányzol, olyan régen… - nem értette, a mondat csonka maradt. Próbálta összeterelni a külön-külön lézengő szavakat, de anyja határozott, éles hangja, mint a kés kettévágta a könyörgést.
- Nem!
A szobában hirtelen csend lett, nagy, nagy csend. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Sem apja, sem anyja nem szólt többet. Egy idő múlva óvatosan visszacsúszott az ágy szélére és odalesett. Apja továbbra is a földön ült, de most anyjának háttal. Hosszan, szaggatottan lélegzett, majd zihálni kezdett.
Nem értette, mi történik. Mikor a zihálás felerősödött, befogta a fűlét, visszabújt az ágyba és fejére rántotta a takarót.