A félelem molljai
Írta: Lovass Adél
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 286
A félelem molljai
Tudom, minden pillanatát megőrzöm ennek az éjszakának. Puha pizsamád tapintását, a sós nedveket fülcimpád tövében, s a riadt izmok kibírhatatlan feszülését. Mégis, a legerősebb képek hangokhoz kötődnek. Leginkább mollokhoz. A-hogy fek-szel mel-let-tem ál-mod-ban… Igen, az egy kábult és öntudatlan moll.
A csend szólama most nyugtalan. Zajok egyvelege, melyek leginkább nem kívül, de belül zakatolnak bennem. Lélegzésed egyenletessége ugyan azt hazudja, békésen alszol, de tudom, csupán a test sóvár kívánságának áldozol most. Üresen hagyja a húsbábot a lélek, hogy kilibegjen az űr végtelen terébe, és feltöltődjön a következő menetre. A következő csatára egy új, kétségbeesett napra virradóan.
Nézlek. A szürke homályban csak sejteni lehet a tested. Oldalt fekszel. Karod fejed fölé lóg, ujjaid vége már feloldódott a sötétség fekete vizében. Vállad íve, mint egy violinkulcs. Benne a csontok feszülő húrjának dúrja zúg, s a nyakad hajlatában csavarodó tincs úgy szólítana fel a szerelem szimfóniájának eljátszására, hogy készségesen hozzákezdenék – karmesterre sem várva. De nem lehet. Nem megy.
Rettegek a következő hívástól, rettegek az androidos telefon berregő zenéjétől. Brahms-t játszik, tudom, hallottam. Ma éjszaka már vagy háromszor hallottam. Hiába. Repülő üzemmódban is megszólal, mindig megszólal, nem lehet kikapcsolni, nem menekülhetünk előle, tőle, nem.
Lilásak az éjszaka színei. Vállad hajlata lejt, rajta a múlt emlékeinek ösvényére csúszok. A krakkói koncerten kívántalak meg. Ültél a színpadon, lábad közé fogtad a gordonkát, és hófehér karoddal úgy mozgattad a vonót, hogy attól majdnem elélveztem. A bizsergés a zsigerimben, az idegszálaimban és a hús rostjaiban olyan erős volt, hogy attól tartottam, az első felvonás végéig nem fog sikerülni saját hevületem lefojtása.
Sosem történt még velem ehhez hasonló. Hogy is történt volna, hisz addig igazi komolyzenei koncerten sem voltam még. Nesze neked, külföldi kiküldetés! A lengyel marketinges kollégák tréningjére szervezték, ennél nagyobb ostobaságot el sem tudtam képzelni. Ha jól emlékszem, Wojciech-nek az ötlete volt, az ő csaja játszott akkoriban a Lengyel Rádió Nemzeti Szimfonikus Zenekarában. A szállón még unottan csomóztam a nyakkendőmet, és a hátam közepére kívántam az egészet. Aztán a varsói konzervatórium halljában már csak ültem és csodáltalak. A gordonkát oldalra döntve hol brácsa, hol hegedű volt a kezedben. A vonósok virtuóza vagy – mesélték kinn, turnéd aznapi szünetében, s a Sprite, amit a büfében ittam, félrecsúszott a torkomon. Akartalak. Igaz, közöttünk két ország és még számtalan megválaszolatlan kérdés húzódott, mégis megpróbáltam azonnal a közeledbe férkőzni, hogy alabástromfehér karoddal végül csak engem akarj ölelni, senki mást.
Megtörtént. A moll félénk és szomorú, a dúr erős és vidám – magyaráztad két orgazmus között, és én lábikrád finom pihéin játszottam a számmal pihenésképp. Bevallom, sosem tudtam megtanulni, mi is a moll és a dúr közötti különbség. A hangtávok és a számolásuk meghaladta értelmemet – hiába no, nem az eszem miatt szerettél belém –, de azt tudtam, mindig is tudtam, hogy ha meg sem akarom tanulni, akkor semmi esélyem nálad. Márpedig kellettél. Brácsástul és tokostul, zseniséged összes, számomra érthetetlen tartozékával együtt, őrülten kellettél nekem. Zenei műveltségem zéró – suttogtam neked kicsit kuncogva, angolul, mert a lengyel szavaimat nem értetted a magyar akcentusom miatt, míg én az ukrán hangzókkal tarkított, pergő hadarásoddal nem tudtam mit kezdeni. De volt valami, ami közös nyelven szólalt meg bennünk. A csend.
Igen, a csend. Ami most gúzsba köt. Vajon alszol még? Megmoccanni sem merek. Testrészeim merevek, elzsibbadtak a magamra erőltetett mozdulatlanságtól. Azt akarom, hogy ki tudd pihenni magad végre. Két hete, mióta tart ez az őrület, alig alszol, mesélted zokogástól elcsukló hangon, amiben az volt a legkülönösebb, hogy könnyek nélküli öklendezésnek tűnt. A könnyek elfogynak egy idő után – mondtad, és én szinte szégyelltem, hogy férfi létemre épp azokat szárítottam fel arcomról a papírzsebkendővel. De nem lehetett ép ésszel, sírás nélkül kibírni ezt a tébolyt.
Eddigi életed tartozékai egy óriás gurulós Samsonite-ban voltak összezsúfolva, és mégis túl nehéznek találtad azokat, míg elérted velük az ukrán határt. A hangszereket csomagban adtad fel, még Kijevből. Anyádékat hiába hívtad magaddal, azt mondták, ők már nem akarnak mindent otthagyni. Mindent! A panelt az ötödiken, ahol fonnyadt káposztaszag terjengett a folyosók labirintusai között, mikor elvittél bemutatni nekik.
Talán alszol. Leheletemmel sem akarlak terhelni. Szemem is óvatosan zárom és nyitom, keresem az ernyedt testek közötti egyensúlyt. Szerelem tengelyét, hangok küszöbét, teret a világegyetem mezőjén, értelmet az értelmetlenben. Bízom benne, a hangok csak bennem zakatolnak, hozzád nem érnek el, hagynak aludni és álmodni. Kívül marad a félelem, minket el nem érő, melynek most határozott moll érzete van. No lám, valamit mégiscsak megtanítottál nekem: ha nem is tudom, de érzem, hogy ez egy moll. Szomorú és lágy. Még gondolatban sem merem végigsimítani a pizsamádat, nehogy megzavarjalak. Nem selyem – amit annyira imádtam rajtad, vagy inkább lebontani szerettem rólad –, hanem flanel. Művésztől egészen meglepő az az ösztönös gyakorlatiasság, amit te tudsz produkálni. Egy hálócuccot dobtál be kapkodva, persze, hogy nem a hideg selymet választottad. Anyád még rád tukmálta a farmer alá a harisnyát, gyűlölöd a harisnyákat, nyögted dühösen, s feltoluló rossz érzéseid kitörni készülő hullámainak csak Brahms állta útját. Ez volt az első alkalom. Magyar tánc. Azután, mostanáig, még kétszer szólalt meg.
Minden légiriadónál fel fog ébreszteni, szabadkoztál. Hülye – mondtam. Ezt magyarul, mert ez a szó annyira tetszett neked. Sokkal klasszabb, mint a stupid – kacagtad egykor gurgulázóan, s én azon gondolkodom, mikor hallottam utoljára azoknak az édes, garatból kiguruló gyöngyszemeknek a pergését. Régen – mondom most magamnak. Nagyon régen – hangzik bennem a szó simán, elhalkulón, zúgón; üllő és kalapács vezeti végig az útján, csigavonal, brácsa végének csigája, búgó hangú búgócsiga, cseng-bong, inog az ágyunk fölötti baldahin, ring az élet, ringat bele a mindenségbe. Szép zeneszó simítja sótól feszülő arcomat, ölelnem kéne, nem merlek, csigaházba húználak, de hagynom kell, hogy aludj, hogy álmodj, hogy lassan lélegezz, hogy…
Brahms dúrjai dörömbölnek bele riadt csöndünkbe. Álomtól kótyagosan kapom fel fejem, megmozdulsz, talán imára kulcsolod kezed, nem tudom, nem látom, sötét van, nagy, nehéz sötét, bársonya súlyosan borul ránk Brahms-szal együtt. A mobilszolgáltató tudatja, Kijevet most bombázzák. A légiriadót jelzi, bárhol is jár a világban az előfizető. Most hullik a bomba, most repül ívben, most remeg meg tőle a kő, a beton, a panel, az elemek, minden. Mindegy. Tudjuk. És mit kezdünk most vele?
Csigaház. Csigaházat formázok testemből, ölembe bújsz, nem szólunk semmit, csak a csendet figyeljük, a csendet, melyet a Magyar rapszódia hagyott maga után a dúrjaival. Igen, határozottan dúr volt az az utolsó hang. Nem tudom, nincs időm, kedvem, erőm kiszámolni, jól sejtem-e, de érzem, ezek dúrok voltak, nem vidámak, hanem dühödtek és hősiesek, a harag, a rettenet, a háború dinamikus dúrjai. De elhalkultak már, s nem maradt utánuk más, csak a csend.
A félelemnek molljai vannak. Halk, félénk, feszült molljai. Fájdalmas és sarokba bújós. Most a félelem félhangjainak hullámaira fekszünk fel, miközben arra sem merünk gondolni, hogy míg mi ölelünk, odahaza ölnek. Csak magunkban imádkozunk.
… Szabadíts meg minket a gonosztól! Ámen.