A fátum árnyékában
Írta: Millei Lajos
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 167
A fátum árnyékában
(szonettfüzér)
1
Sétára hív a szendergő utca,
bársony a járda, s fönt selyem az ég,
a csörtetés már álmát alussza,
s a nappali fény is horkol már rég.
Rőt kezű ősz simogatja hátam,
levéltetem jajdul léptem alatt,
elhalt évszakon tapos a lábam,
szívembe mar a múló akarat.
Liget nyújtózik az utca végén,
kacagó, dús füve meggyérült már,
szemérmes bokrok búsulnak szélén,
oda a zöld ruha, oda a nyár,
merengek egy pad karcos festékén,
deszkájára egyszer szúhalál vár.
2
Előlünk iszkol, lohol az élet,
s míg a kisdedekben zenél a szív,
vének ezrének zeng az ítélet,
- ennyi volt, vége, az öröklét hív. -
Pillangóröpte álmodást élünk,
ébredésünkre tán nincs is esély,
bambulunk, mert felébredni félünk,
s fertőzi sorsunkat ezer fekély.
A föld, melynek majd porunkat adjuk,
harákolva prüszköl, megfullad már,
szorgos kézzel, méreggel itatjuk,
s vegyszert szór föntről a bősz gépmadár,
halnak az erdők, meg is siratjuk,
s tonnaszám ontja a papírt a gyár.
3
Műanyag járvány dúlja a Földet,
a zacskós élet nejlonban izzad,
a palackok már hegyekké nőnek,
s mi csak hullajtjuk a piszkainkat.
Műtrágyát szórunk mezőre, rétre,
kövér lesz attól majd a legelő,
s ha tejivónknak sápad a vére,
tejpótló tápon él a csecsemő.
Szántóink génkezelt magot kapnak,
hogy megtöbbszörözzük termésüket,
gyümölcsfáink permettől fulladnak,
s égő naptűz süti levelüket,
a felhők olykor könnyre fakadnak,
hogy savas eső mossa bőrüket.
4
Füstöt, gőzt, gázt rábízunk a szélre,
vigye, fújja a fellegekbe fel ,
unott kezünk legyint az egészre,
a Teremtő Ember így ünnepel.
Vizeink tükrét olajfolt marja,
tankhajó köpi a fekete vért,
szurkos ragacs a tengerek partja,
hol állatok sírnak kegyelemért.
Olvad sok jéghegy fehér ruhája,
a felmelegedés nyakunkon már,
sivataggá ég a rétek bája,
lepi a termést a víz és a sár,
s a leigázott Föld legendája
az unokák közt szájról-szájra jár.
5
Féktelen a gazdagok hatalma,
irányítják a szegény többséget,
elhalt már az egység forradalma,
az kap csontot, ki bárgyúbban béget.
A kékvérű faj nem ad irgalmat,
háromszáz mágnás új törvényt ácsol,
pénzzel szabják át a társadalmat,
ha nem simul hozzájuk magától.
A gyarapodást megoldják rendre,
elég, ha a pénzre fedezet nincs,
válság, ínség kerül napirendre,
aki nem hajt fejet, kezén bilincs,
billog kerül állatra, emberre,
a diktatúrának vége sosincs.
6
Kínok, fájdalmak az égig szállnak,
megoldást csak a gyógyszerek hoznak,
felvirágoznak a gyógyszergyárak,
telik a zsebük a szponzoroknak.
Csábos a reklám, tudatot formál,
már a gyerkőc is tablettát kérlel,
a mellékhatás, akár a drognál,
folyvást csak több pirulát igényel.
Mosolyra áll a hatalom szája,
tengernyi ember költi a pénzét,
a mai kor mocskos rabigája
orvosságbéklyóval teremt békét,
s a vezetők maroknyi osztálya
pórázra köti hiszékeny népét.
7
Olyan gyakran letérünk az útról,
nem törődünk korláttal, kanyarral,
téveszméket kántálunk a múltról,
és magyart kínoztatunk magyarral.
Pedig szívünk mindig együtt dobban,
és erünkben a vér is ugyanaz,
tudjuk ám, hogy élhetnénk mi jobban,
sok tél után jöhetne már tavasz.
Egyszer, talán rügyet bont az élet,
és mosolyt lenget szájunkra a szél,
szeress, ölelj, egyszerű a képlet,
és tisztelj mindent, mindent, ami él,
részecskékért ne adj fel egészet,
s az összes lélek majd együtt zenél.