Én a vidám dinnyehéj, én
Fecserésző bárkaalak
Úszom, míg a Duna mélyén
Hallgatnak a néma halak.
Egyvalaki ül a parton,
Inge horpad, bajsza setét.
Feneke alatt egy karton,
S rám veti bús tekintetét.
Szólnék bár, de visszanyelem,
Csacsogásom bántó lenne.
Mintha épp a történelem
Szántana barázdát benne.
Arcán harc, mit bent vív őse,
Békés pora rég e földnek.
Nem hiába élt tán ő se,
S közös dolgok rendeződnek.
Szája mozog, mintha versen
Rágódna, mi benne éled.
Elköszönök, hangom hersen:
Ismeretlen, Isten véled!