A csigacsináló gazdasszonya

A csigacsináló gazdasszonya

Nagy szeretettel vigyáz rám. Alapos és körültekintő. Tisztára mosva egy külön dobozban tart. Abban visz a házakhoz is, ahol besegít. Szívesen megy esküvőre, keresztelőre, halotti torra csigát készíteni. Szűkszavú, nem sokat beszél, de mindenkit meghallgat, jó tanácsot is ad. Talán azért olyan elfogadó és befogadó, mert kicsit sánta, fiatal korában leesett a padlásról, csúnyán eltört a lába. Akkor kapott ajándékba engem. Az anyukájától. Nagy kitüntetés volt akkoriban, a 30-as évek elején. Boldogan rakott egy dobozba, ebben lakom azóta is. Van még mellettem pár doboz, azokban is pedáns rendben sorakozik minden. Az egyikben kasmírkendők a fejére, szépen összehajtogatva. A másikban fényképek, elsárgult fotók az elődökről, a szüleiről, a gyermekéről, és egy különösen fájó kép, az esküvőjéről. Ott áll az ura mellett, nem is készült több, elvitte őt a háború. Azóta is egyedül él. A gyerek kirepült, családja van, külföldön élnek, ritkán jönnek. Ő egyedül maradt az emlékekkel, magányosan. Szép lány volt, most sem csúnya, kerek arcából élénk kék szemekkel néz a világba. Tudom, látom, ahogy fölém hajol, apró kezeivel tekeri a kockatésztát csigává. Óvatos, körültekintő, nem kapkod, minden mozdulata előre eltervezett. Semmit nem bíz a véletlenre. Gyakran hozza magával a régi csigacsinálóját is, hátha valakinek szüksége lesz rá, hiszen, ha elszakad a szorítócérna, bizony könnyen széteshetünk apró náddarabokra. Volt már ilyen, amikor a férfiak felöntöttek a garatra, és bejöttek az asszonyokat kicsit összefogdosni, megpaskolni a feneküket, amikor azok pihenésképpen felálltak az asztal mellől, megmozgatták a lábaikat, nyújtózkodtak kicsit. Hej, némelyik milyen kötekedő és akaratos volt! A szoknyák alá is benyúltak volna, szét is szakadt a patyolattiszta, fehér kötény, amit a tészta végett kötöttek maguk elé az asszonyok, s az italtól felhergelt férfivágyak egy mozdulattal téptek le a derekukról. Az én asszonyomat szabad prédának gondolták. Kerülgették, próbálkoztak, egyszer csak rááll a dologra, hiszen évek óta egymagában él. – Adj egy csókot! Ne dolgozz olyan nagyon! Legombolom rólad azt a szörnyű, fekete rongyot! Miért nem jársz pirosban? Sokkal kívánatosabb lennél – és egyik kezével elkapta gazdasszonyom derekát, próbálta a falhoz szorítani, a másik keze a feszes melleket célozta meg. De az én gazdasszonykám nem hagyta magát, ő csak az urát szerette, azt az egyet. Feleselget ezekkel is, jól felvágták a nyelvét, de nem veszi komolyan egyiket sem. – Menj már, te kujon! Fogdosd azt, akit válogatás nélkül vittél ágyba, azt az elsőt, aki alád bújt. Nem hallod? Vidd innen a mocskos kezed! – és olyat csapott a férfira, hogy mindenkiben meghűlt a vér. Még ő maga is megijedt, ahogy a nagy darab lapaj az ütéstől megtántorodott, magával sodorva pár csigacsinálót és tésztát. – Sipirc haza! Ki a fene akar rajtad a szegény Máli után osztozkodni? – és szomorúan kezdte összesöpörni a tivornyázó miatt kárba veszett sok-sok munkát, amit végső soron ő okozott. Szégyellte magát. Mindenki szereti. Kedvességét, megértését, humorát, és a gyors kezét. De ezek az italos, feltüzelt férfiak, rontják a hitelét. Ilyenkor érezte igazán, mennyire magára maradt. Egyedül. Nem ismer tréfát munkában, mosásban, főzésben sem. Minden tiszta és pedáns rendben van a szekrényében is. Ezért is hívják annyian, a csigakészítés már főfoglalkozásává vált. Velem. Eladásra is készíti, cseppnyi teste alig látszik ki az asztal mögül. Hosszú haja szoros kontyba fonva, fején még egy fehér kendővel is hátra fogva, hogy még véletlenül se pottyanhasson hajszál a tésztára, rám vagy az asztalra. Az bánt, hogy mindig feketében jár. Itthon fel-felvesz egy szürkét vagy egy kéket, de másoknál mindig a fekete, korcos szoknyában van, fekete blúzban és pruszlikban. Nem is értem. Nem öreg még, szép arca, haja van, ilyen pedáns asszonynak minden ujjára jutna férfi. Állnak is az ablaka alatt, még a fiatalok is, hallgatják a szép nótákat, amit munka közben egymagában énekel. Hej, micsoda hangja van! Minden nóta jól áll a szájára. Ilyenkor kisimulnak a ráncai, gyorsabban jár a keze, a spájzba menet még táncra is perdül. Áll a polcok előtt, riszálja magát, jókedvét csak ott meri mutatni a sorba rakott befőttek, tojások és zöldségek között. Én látom egyedül, amikor kitesz az ablakba megszárítani, mielőtt elrakna a dobozba. Azután még hallom, ahogyan az esti imát mormolja lefekvés előtt. Majd fáradtan ágyba bújik és álmodik. Minden este az urára gondol, megidézi magas alakját, erős kezét, a mosolyát. Tudom, mert néha álmában hangosan beszél. Neki mesél, neki panaszkodik. Gödöllő, 2025. szeptember 14.