A combja meg a mája
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 307
A combja meg a mája
A fehér asztal csakúgy roskadozott a sok finomságtól. A franciasalátát nem lehet legyőzni, pedig manapság annyiféle salátát remekelünk. A piszkos világ zöldülni akar. Egyesek esküsznek a rántott húsra, talán igazuk van. Sültek, töltött húsok sokasága. Különben a fasírt is finom. Tudjátok, hogy fasírt kivétel nélkül mindenkiből készíthető? Aranyos, mindig kicsi golyókat formázott, valósággal roppant a fogak között a méretes falat. De hol van már Aranyos! A lelkemben él, ahogy üldögélek az épület előtt. Egész pontosan lent, az utcán, ahol egy kerti szék fogadott magába. Nehéz pillanatokban mindenkinek ajánlom a sajtosrolót. Elegáns, illik hozzá a kis villa.
Máté úr már megcsodálta az asztalt, talán a nyálelválasztása is elindult. Az üdítők mellett ott a bor, a borospohár szép. Aranyosnak is volt egy egész készlete, a belső szoba vitrines szekrényében tartotta. Ő nem ismerte ezt a Máté urat, hogy ismerhette volna. Jobb is, mert ő biztosan megverte volna. Ő az én védelmezőm volt, s hogy hányszor forgolódtam Aranyos kötőjében, az elrejtőben és megbocsátóban, nem is tudom megmondani. Egyszer olvastam én egy karcsú borospohárról, de akár én is írhattam, elképzelhető. Hogyan vált karcsúvá? Kell, hogy legyen története. Képzeld el! Mikor képzeleted elrejt, ott a jó, ott nem lát, nem bánt senki sem. Aztán egy csiga is mesélt nekem, milyen érzés a svédasztalon tartózkodni, más szemszögből. Miután megfőzték élve. Akkor. Különben lehetsz te meztelen, ha tolladat tintába mártod, még a csiga puha teste is kivágott estélyi pucér lelkedhez képest. Lehetsz megfőzött és kiégetett, mint az én hamuban sült pogácsám a mesében, ott lenn, ott lenn, ahová csak a lábak lépnek. Aranyos mindig azt mondta, vigyázzak lépteimre, csigára ne lépjek. Talán ezt sikerült betartanom.
Máté úr ma öltönyéhez piros nyakkendőt választott. Megfigyeltem, hogy az unalmas öltönyökhöz milyen fontos a nyakkendő megválasztása. Az adja meg a támpontot. A piros erőt, harcot sugároz. Máté úr ma ismét győzni fog. Olyan, mint a franciasaláta. Legyőzhetetlen, mondtam. Néha piros pulóvert is szokott viselni, azért is. Annak olyan üzenete van, amiről nem akarok beszélni. Neki akkor azt kellett hordani, azt mondta. Aranyosnak nem volt piros ruhája, ő soha nem akart győzni. Máté úr az első sorsban foglalt helyet, neki az jár, mindig oda szól a belépője. Hogy hová igyekszik, az mindegy. Aranyos a piacra igyekezett folyton, onnan piros cseresznyét hozott nekem. Ha még a kosárban volt hely, akkor a cukrászdát is útba ejtette. Szamócás süteményt dugott a salátalevélbe. Biztos volt benne, hogy meg fogom találni. Sütemény! Hát arról még nem is beszéltem. A fehér asztalon pöffeszkedik a sok sós, annak van a legnagyobb keletje. Azért édes szeletek is meghúzódnak a szélen. Hallottatok már a pepitabombáról? Egy mesében majdnem felrobbant, a gonoszt akarta elpusztítani. Nem, ez nem lett volna elegáns, persze, hogy nem lett belőle semmi. Lehet, hogy én írtam ezt is. Hogy repkedjen a füstös levegőben a comb meg a mája? Ha még a szárnya lenne… Nem szabad a fehér asztalra képzelnem ilyesmit. Különben is sokrétű munka egy pepitabomba süteményt elkészíteni. Aranyos csak piskótát tudott sütni, kakaós krémmel töltötte meg. Ma nem szeretem, bocsásd meg nekem. Egyszer megfordult a világ, azért ezt elmondom itt. A kicsi, cikornyás hab tartotta meg a beképzelt piskótát. Tapasztalja meg, hogy így is lehet. Nem tartott sokáig. Egy szürke öltönynek persze, szürke világában nehéz ezt elképzelni.
Máté úr már a tapsot élvezte. Életútjának ismertetése véget ért. Pardon, pardon, bocsánat főnök úr, de még nem tanultam meg fejből, pedig hallottam elégszer. Na, és persze most vette át a huszonnyolcadik kitüntetését. Miért nem találták még ki a dupla kitüntetést? Egyszerű, mint a dupla-kávé, most azt is lehet az asztalon fogyasztani. Akkor már ötvenhat lenne, azért az mégis több, jobban hangzik. Minden stimmelne, nem szólna senki ellent. Aranyos soha senkitől sem kapott kitüntetést. Mindössze én tüntettem ki őt végtelen szeretetemmel. Még most is vigyázok a sírjára, s mint a hősöknek szoktak az igazak, viszek virágot is neki.
De mit beszélek én! Itt mindenki nagyon él, a fehér asztal fogyatkozik. A fogyás azt jelenti, valami mindig eltűnik. Egy kövér tűzoltóismerősöm azért fogyott le, mert minden mentésnél annyi szeretetet préselt ki magából, hogy alig maradt meg belőle valami. Aranyos örökre vékony maradt.
Máté úr csak evett, csak evett. Pontosan úgy szerette a terített asztalokat, mint a kitüntetéseit, s életrajza volt legszebb zene füleinek. Az ügyesek ezt kiérdemlik. Hogy mit szeretett legjobban? A csirke combját, kérem, ezt egy legendáról nem árt tudni. A comb egyszerű eset, nem szereti a dagályos szóképeket, meg kell enni, nem tömjénezni. Csontig. Aranyos a galamb combját főzte bele a levesbe. Olyan finom, tejfölös galamblevest kevesen ettek az életben. Mert nekünk galambházunk is volt, oda szerettem bebújni, az volt a kedvenc helyem. Jól mondják, vigyázz a madárra, a művészi szabadság vitorlájára, már akkor megértettem.
Most nézzünk szét lenn, az aszfalton, mi történik. Észreveszem, hogy valaki észrevétlen kuporodott mellém. Hát nem tollat fogott a kezébe? Aranyos gyorsan hozott neki egy széket, ő már tudhatta, hogy ez nagyon jó ember. És ez a jóember azt írta le, hogy nagyon szeretne gazdag lenni, meg egyszer liba sültet enni. Tudtam, hogy igaza van neki. Óriásnak láttam, s felnéztem rá úgy, ahogy csak bírtam. Annyira vágytam rá, én, a zavaros agyú dilettáns, hozzá csak egy icipicit, egy félsornyit hasonlítani.
Máté úr elégedetten lépegetett a lépcsőn lefelé, egészen gazdag lett. Kívül is, belül is. Piros nyakkendője átment vörösbe, ilyenkor izzott csak igazán a világ. Ebben az időben még senki nem akart zöldülni, a saláták meg titokban szívták magukba a mérget. Ezen a földön, itt a Tisza körül, Máté úr hitte, ő, maga az Isten. Azért a nyakkendője énekelni nem kezdett. Nem talált kirakatot, s a kottát sem ismerte. Arról meg fogalma sem volt, hogy a lila a bűnbánat színe. Amikor ránk nézett, még a mája is hízott.
Dehogy gondolta, hogy én mennyire szeretnék vadalmafa lenni. Aranyos ott ülne az árnyékban. A szenvedés könnyei öntöznék tövemet, s már nem bántana semmi.