A BÖLCSESSÉG GYÉMÁNTJÁNAK REJTELMESEN ZSONGÓ CSÖNDJE
Írta: Köves István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 258
A BÖLCSESSÉG GYÉMÁNTJÁNAK REJTELMESEN ZSONGÓ CSÖNDJE
meditálva Kvannon lepecsételt szobra ölében
Mikor a költő fölmegy a hegyre, pontosabban:
amikor elhatározza, hogy fölmegy a hegyre,
egyszeriben minden lépése könnyebbé válik, szinte szökken,
s gyöngykagylót feszítőn hasít szemébe az igéző rózsás hajnal.
Mint egy életre szabadító, jó éjszakai alvás
a kiterjedés nélküli, párálló sivatagban,
vagy akár nyirkos téli éjszakán, amikor mégis
elég meleged van a pihetollal tömött tibeti hálózsákban,
akkortól kezdve a süketítő csöndben jól hallod füledben
saját véred ütemét doboló verőered lüktetését
a bölcsesség gyémántjának titokzatos zúgásával elkeveredve.
Gondolatban a tengerparti homokot pergettem az ujjaim között,
aztán belegázoltam a vízbe és úsztam egyet az óceánban,
majd kis tüzet raktam a hullám barázdálta fénylő fövenyen,
konzervet melegítettem, kenyeret szeltem otthonosan,
aztán békés tele hassal kiballagtam a pályaudvarra,
s föllendültem a Santa Barbara-i hosszújáratú tehervonat
elém gördülő utolsó vagonjába, a fékezőfülke homályában
útnak eredve oda, hol csak surranó sármánypintyek
és viduló vörösbegyek fenyegetik gyapjúba burkolódzó
csöndek közé szorított, vacogó némaságomat –
mikor is a költő végre rászánja magát, hogy fölmegy a hegyre.