A bevásárlólista
Írta: Németh Lili Veronika
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 25
A bevásárlólista
Későn ért haza, sötétben – de nem volt rest: rögvest írni kezdett.
Szép, tiszta lapot választott. Nem ám a hűtőn csüngő, kissé maszatos, cserébe csupa por öntapadós jegyzetblokkra írt, hanem a legkedvesebbtől kapott, lila határidőnapló végéből tépett ki egy darabot. Az utolsó pár lap pont erre volt szánva: a bevásárlólistáknak.
Éjszaka volt, majd éjfél: csendesség. Ilyenkor az ész és a szív országa egybefolyik, nem olyan egyszerű őket szétválasztani, s ami még fontosabb: nem szükséges őket szétválasztani. Lelassul az idő, leül a lélek – az érzékelés, maga az ébrenlét is álomszerűvé válik, szűrt világgá, melyben bármi lehetséges. Talmi holmi a fájdalom, tárgy, melyet ledobtak a sarokba, feledve a fegyelmet. Figyelem, gondolta. Most még figyelnem kell egy kicsit.
Almát biztosan vesz majd, hiszen az ő kedvence: még mindig magházastól eszi, nevetve, hiába zsémbeskedtek a nővérek, hogy csupa mag a padló, kérem, ez így nem járja, ez így nem illik. Mondjuk hármat. Ötöt, ha épp akciós az a vadpiros, mézédes fajta. És puha kiflit is szerez, joghurtot mellé, azt könnyű elrágcsálni és lenyelni, könnyű fiatal napokra gondolni általa, mikor az ember lánya-fia általánosba járt és meghozták helyette a nehéz döntéseket. Fogkrémet, mert kifogyóban és egy olcsó, lehetőleg zöld színű sálat, mert kifoszlóban az az egy, amit jelenleg visel, és a március egy szűk, zord hónap. A kórházba elkelne egy műanyag szék, egy egész pici, ami a zuhanyba is elfér.
Próba szerencse, vonta meg a vállát ő is, és behunyta a szemeit, nehogy világítson benne a fásultság. Próba cseresznye, folytatta, majd megint mosolyra húzódott a szája – ej, mindig van lejjebb, nehogy itt elkámpicsorodjunk. Nehogy. Villantak a fogai, és ha nem is volt teljesen fehér az a vigyor, erős volt ám. Cigid nincs véletlen? kérdezte. Majdnem megvette neki, mikor ráeszmélt, hogy nem szabad. Tiltólistára tette a doktornő. Most is felírta a listára, de miért is?
A szokás hatalma.
Mindig nehéz visszatérni a jelenbe, de muszáj. Nincs mese. Ildikóék benéznek szombaton, a vizit után. Erősködött a vacsi ellen, de valami mégis kell, a gyerekek meg laktózérzékenyek, szóval valami egyszerű és nagyszerű kéne. Kis keresés után feladja, ráír Zsófira. Te, írja, olyan keksz kéne, amibe nincs tej meg vaj. Puritánkeksz, olyan igazán ütős. Esetleg?
Nevetgél egy kicsit a saját sorain, mert ő is ezt írná, hiába nem kapott édességet vagy tizenöt éves koráig. Na, nem mintha hiányzott volna, mondta mesélés közben. Máson volt a hangsúly, kérem szépen, mentünk át Pestre hülyülni. Komoly dolgok, és újra elnevette magát, táncot jártak a ráncok az arcán. A mama tudta? kérdezte Zsófi a kórházban, ő meg közben pakolt a háttérben és fülelt.
Hát, villant a foga félig félszegen, félig kajánul, anyám jól megvert, mert persze nem szóltunk neki. Nem tudott máshogy szeretni, csak dühösen, fejezte be, vállát rántva nyegle fáradtan.
Az nyer, aki mer, ismételgette Zsófi hazafele menet. Tényleg így van, igen. Most, hogy jobban belegondolt, a lottózóba is beugrik majd visszafele menet, hátha.
Lottó, írja szép, kerek betűkkel a lap szélére, másodgondolatként, mikor megcsörren a telefon.
– Na mi van, nem tudsz aludni? – kérdezi Zsófi a csendben, mintha ő tudna.
– Mindjárt, mindjárt – önnön hangja hangos, öblös a konyha mély csendjében. – Szombatra kéne a recept. Valami tök egyszerű, amit én is el tudok készíteni. Most írom össze a dolgokat.
– Recept? – amaz hangja furcsán cseng. – Ne szívass, husi, hát most voltunk gyógyszertárban.
– Most látod, hát milyen vagy – fejét felkapva vigyorog. A konyhaablakban arca sima gyermekarc: kerek, sápadt. Egyedül az orra maradt hegyes. Ez legalább konstans. Csakúgy, mint húga kajánsága.
S érkezik is a bizonyíték:
– Hát milyen? Szemtelen.
Most felrémlik előtte húga sötét haja, fekete és erős, mint apjuké volt valaha.
– De most komolyan – kontrázza, aztán akarata ellenére elneveti magát. Hallja, hogy Zsófi is nevet, a vonal remegését, a csuklást, a józanító görbét ebben a groteszk feketeségben.
A komolyság és a lustaság most félő, hogy felzabálná szívüket-lelküket.
Azt pedig, gondolja két hahota között, nem járja, nem illik.