Faludy és Márai
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 524
FALUDY ÉS MÁRAI - HASONLÓSÁGOK KÜLÖNBSÉGEK
Tűz és víz. Mondhatják sokan, ha Faludy és Márai jellemét, egyéniségét, írói munkásságát összehasonlítanák. Annyi bizonyos, sok bennük a közös, ami összeköti és persze sok bennük a különbség, ami elválasztja őket egymástól. Ahogy magyarok és magyarok is hasonlítunk és mégis különbözünk. Faludy és Márai egyedi és megismételhetetlen személyiségei életünknek és irodalmunknak. Nos a hasonlóságaikról és a különbségeikről szól esszékísérletem, próbálkozásom. Ha szabad így mondanom, ahogy Faludy gyakran szerényen, udvariasan, bocsánatkérőn szövegébe szőtte. Megkísérlem Plutarkhosz Párhuzamos életrajzához hasonlóan a két írót összehasonlítani. A szigorú erkölcsű Márait személyesen nem ismertem, nem ismerhettem, csak műveit.
Róla „csak” emlékezetes, szinte napi könyvélményeim voltak, vannak. Könyvei napi olvasmányaim. Nem valószínű, hogy szóba állt volna velem, az „útitárs” újságíróval, hiszen köztudott, hogy szigorú erkölcsű ember volt, távolságtartó, nem kedvelte újságíró kollégáit. Joggal, hiszen az újságírók között túl sok az írástudó áruló és ő az árulóknak nem bocsátott meg. Csak nagy ritkán adott interjút.
Faludy engedékenyebb volt. Hazatérte után is sok interjút adott. Büszkeségénél erősebb volt a kíváncsisága és szereplésvágya, ez pedig arra ösztökélte, hogy szinte mindenkivel szóba állt, még ha nagyjából meg is válogatta őket. Megvallom személyes varázsa miatt őt jobban kedvelem.
Márait pontosságért, szigorúságáért kedvelem, aki csak néhány kollégámmal tett kivételt, adott interjút. Ezek egyike volt a tévés szerkesztő, Furkó Zoltán. 1987-ben, halála előtt néhány hónappal, San Diegoban, otthonában fogadta és hosszan kihallgatta vendégét. Mert Márai nem beszélgetett, hanem szigorúan kihallgatta a hallgatóit, látogatóit, kifaggatta, vizsgáztatta beszélgető partnereit, akiknek felelniük kellett, mint a diákoknak.
Faludy csevegett mindenkivel udvarias volt, egyenrangú társnak tekintette beszélgető partnerét és nemcsak az újságírókat. Ő nem kötelességszerűen fogadott, éreztetve, hogy mintegy kegyet gyakorol, mint Márai, hanem mint kollégával barátságosan elbeszélgetett, inkább ő beszélt, de ez nem volt zavaró. Sokat tanultam tőle. A szakmabelit becsülte, hiszen újságíró is volt. Miközben tudatában volt tehetségének, ezt szerény-szerénytelenül, kedvesen adta tudtunkra. Akárhányszor mentem, két-három órán át folyt a csevely és mindig élményekkel telten és persze nagy-nagy hiányérzettel távoztam, hogy ezt sem olvastam el, azt sem olvastam el, amiről az öreg költő mesélt. Elfogult vagyok.
Mondhatnám, nagyképűen, barátom volt, de ez nem igaz. Legfeljebb virtuális barátom. Hiszen talán, ha nyolcról-tízszer találkoztunk. Több interjút készítettem vele 1988 és 1994 között, többek között a rendszerváltás utáni első 450 ezer példányos bulvármagazinban, a Reform bulvár hetilapban, a baloldali és liberális és a 250 000 példányban megjelenő bulvár napilapban, a Kurírban és a 10 ezer példányos érdekvédelmi lapokban, a Postás Dolgozóban és a Pedagógusok Lapjában, az akkor még az „új undokak” által el nem elhallgatatott, igazi érdekvédő orgánumokban jelentek meg.
És soha nem felejtem azt a lelkes hangulatot, amikor a költő diadalmas hazatértéről tudósítottam a Népszavának 1988-ban. A Gólyavárban, a zsúfolásig megtelt teremben faggatta, ünnepelte 400-500 lelkes diák. És délután öttől éjfélig tartott a kérdés-felelet. Interjúim is órákig tartó, emlékezetes, baráti beszélgetésekbe torkolltak. Olyan emlékezetes élményekben volt részem Faludyval, mint pipás, irodalomnépszerűsítő, adomázó íróval, Hegedüs Gézával, Baranyi Ferenccel, a mindig derűs és udvarias, szellemes zenekedvelő költővel, Moldova Györggyel, a hivatalos jóváhagyással őszintét megmondó, ironizáló jó humorú íróval és Madarász Imre irodalomtörténésszel, aki úgy mesélt és mesél az irodalomról, mintha kalandos történetet mondana.
Többek között, ők voltak az én igazi egyetemi tanáraim, az irodalom rengetegében eligazítóim. Ők meséltek, én pedig többnyire hallgattam és közbe-közbe kérdeztem, elvégre én voltam a tudásra éhes, tudatlan riporter. Jól el voltunk. És mindig feltöltekezve szellemi élményekkel hagytam el a helyszínt. Hosszú ideig tudtam élni ezekből a csevegésekből, egyrészt, mert mindig „eladható árucikkek” voltak az interjúk, piacképesek, biztos volt a megjelenés és a honorárium, másrészt szellemileg feltöltődtem. Ugyanígy, de sajnos csak virtuálisan beszélgettem Márai Sándorral is, miközben olvastam, mert az olvasás beszélgetés is. és ugyanígy sokat tanultam tőle, főleg a Füves könyvéből, mint Faludy Jegyetek az esőerdő című könyvéből.
Hogy miért írok Faludy-Márai szócikket? Annak az az oka, hogy ők – is – a feledhetetlen tanítóim voltak, vannak. Örök barátaim. Nagyra becsülöm őket és mindegyikük része életemnek, csak mentés másként. Gondolkodásomnak kitörölhetetlen részei és mindketten részei az oszthatatlan magyar irodalomnak. És azért is írok róluk, mert kíváncsi vagyok, hogy hasonló városi polgári kultúrkörben felnövekedő emberek, hogy válhattak ennyire hasonlóvá és különbözővé.
Márai szigorú erkölcsű cipszer-német, asszimilált elmagyarosodott polgári, értelmiségi családból való, a másik alkotó, Faludy György engedékenyebb zsidó, asszimilált, elmagyarosodott családban szocializálódott. Mindegyikük otthonában ott volt A Könyv, A Könyvtár. Olvasmányiak többnyire hasonlóak voltak. Márai mindig elmélyűlten, figyelmesen olvasott, pontos jellemzését, elemzését adta egy-egy alkotónak, politikusnak. Faludy időnként felületesen olvasott és ítélt meg írókat, költőket politikusokat. De abban hasonlók voltak, hogy életmódjuk az írás és olvasás volt. Márainak és Faludynak egyaránt kedves szerzői, a latin-görög klasszikusok, mindketten gyakran fordultak tanácsért Platónhoz, Szókratészhez, Senecához, Plutarkhoszhoz, Marcus Aureliushoz. Mindketten szerették Kosztlányit és Karinthyt. És persze különbözőek is voltak mert más volt neveltetésük, mást olvastak ki a könyvekből, az életből. Márai szigorú, poroszos, konzervatív, vallásos nevelést kapott.
Faludyt liberális környezetében az állandó kételkedésre okították. Mindketten kételkedők voltak, de másként. Márait az egyik legfontosabbnak értékre, az emberi méltóságra tanították. Faludyt derűs apja a pesti humorra tette érzékennyé. Faludy közvetlen, barátkozó természetű volt, életszemlélete és magatartása szabados volt, úgy tartotta, mindent szabad, ami nem sért másokat. Ő azt tartotta, hogy az élet célja a boldogság és a boldogságra való törekvés. Azt tanította, nem kell mindent komolyan venni.
Márai szerint az élet célja, a feladat, a kötelességünk teljesítse, hogy állandóan tökéletesítsük magunkat, soha ne feledjük, dolgunk van a világon. Ő a kötelesség embere volt. Azt tartotta, felelősek vagyunk magunkért. Sorsunkat magunk irányítjuk és sorsunk így a jellemünk. Szigorú életrend, napirend és erkölcsi elvek szerint élt.
Faludy többet megengedett magának és embertársainak. Mind Márai, mind Faludy világpolgár volt, európai és magyar. Érthető, ha Márai idegenkedett a magánéletében is könnyed, szabados Faludytól. Idegenkedett kollégája exhibicionizmusától, mert szigorú polgári erkölcseinek nem felelt meg annak életvitele.
Dicsérendő, hogy Faludy ezért nem orrolt, inkább talán azt kedvelte Máraiban, ami belőle hiányzott. Elsősorban persze műveiért becsülte büszke, rátarti írókollégáját. Márai szemérmes volt, nem teregette ki magánéletét, mint Faludy. Faludy kitárulkozó volt, magamutogató.
Márai zárkózott ember volt. Faludy nyitott. Márai búskomorságra hajlamos, Faludy derűs. De minden különbözőségük ellenére Faludy és Márai könyvtáramban és lelkemben jól megférnek.
Mert mindegyik írónak azokat a tulajdonságait, szerettem volna, szeretném eltanulni, amik hasznosak önépülésemben. Hiszen mindegyik ugyanarról a világról ír, a XX. századról, Faludy a XXI. századról is, amiben volt és van szerencsém élni. És hiába voltak különbözőek a fontos kérdésekre hasonlóképpen adtak választ. Hiszen mindegyikük megtapasztalhatta a Nyugat alkonyát, Európa válságát. Mindketten az elveszett európaiság szellemével szembesítik korukat.
Márait kedvelem szigorúságáért, pontosságáért, szorgalmáért, korrekt stílusáért, hogy nem találni könyveiben trehányságot, meggondolatlanságot, akárhol fellapozom, mindig minőségi filozofikus szövegre bukkanhatok. Kedvelem konzervativizmusáért, azaz hagyománytiszteletéért, elmélyültségéért, kiszámíthatóságáért, szemérmességéért, jó tanulóságáért, mindig a felettes én kategorikus inperativuszának, belső parancsolatának szigorú betartásáért.
Faludyt kedvelem könnyedségéért, lázadásaiért, lobogásáért, a lelkesedéséért, örök kíváncsiságáért, infantilis, gyermeki rácsodálkozásáért, kiszámíthatatlanságáért, csapongásaiért, füllentéseiért, szellemesen megírt és elmesélt pontatlanságaiért, hazugságaiért, ötletsziporkázásaiért, liberalizmusáért, szabadságvágyáért, a kis emberek iránti szolidaritásáért. És éppen mert kedvelem, mint izgalmas alkotót, igyekszem megérteni, habár nem helyeslem azt a Faludyt is, akit sokszor, éppen kíváncsisága vitt kísértésbe. Becsülöm a szinte mindent kipróbáló költőt, és nem kedvelem, hogy a közemberekhez képest túl sokat megengedett magának.
Amikor egyszer a fiúszerelemről kérdeztem ő azt válaszolta, soha nem botránkoztam meg magamtól, és hozzá tette, de nem szeret erről beszélni, mert Magyarországon ezt még nem értik, vagy nem akarják érteni, majd hozzátette: nézze, én mindig a szépség szerelmese voltam, lett légyen férfi vagy nő. Ezt a Faludyt ugyan épp oly idegenül szemlélem, mint Márai. De persze ez a szerepe nem befolyásol Villon átköltései, a Pokolbéli víg napjaim vagy a Jegyzetek az esőerdőbőn, sziporkázóan szellemes könyveinek olvasása közben. Kedvelem, mert a kínban, szenvedés közepette is megőrizte önmagát, derűjét, mert tudott örülni az apró örömöknek, minden rosszban megtalálta a jót is. Kedvelem, mert tudta, hogy örömre születtünk, nem szenvedésre és a világ nem csak fekete és fehér, hanem csodálatosan színes, változatos és mert mindig talpra kell állni, mint Anteusz. Mert élni szép és élni jó, ha fogják az ember kezét, ahogy költőtársa, az általa nem szeretett, szeretetre vágyó Erdélyi József megénekelte.
Faludytól és Máraitól megtanulhatjuk, hogy soha nem szabad feladni. Ma már szinte mindent tudunk Faludyról és Márairól, hiszen szinte mindent elmeséltek magukról. Márait közvetve, írásaival vall önmagáról, őt már nehezebb megismerni, kiismerni az olvasónak. Naplóiból inkább belső életét ismeri meg, mit olvasott, mi történik a nagyvilágban és ezekből lehet következtetni külső életére. És megismerhetjük szigorú napirendjét, amelyet életcéljához igazított természetesen a polgári illem szabályainak keretében. De azt is megtudhatjuk, hogy este korán feküdt és előtte egy liter Somlói bort ivott, hogy gyorsabban elalhasson, hogy kora hajnaltól késő délelőttig dolgozószobájában zárkózva írhasson. Tudjuk, hogy a Lukács Fürdőbe járt úszni vagy a Rudas kötényes gőzfürdőjébe ellazulni. Ő is mindig kíváncsi, mint Faludy, csak másképpen. Nos a munkában kifáradt Márai a medencében ül, áztatja magát, időnként kimegy a száraz-gőzbe vagy a nedves gőzbe és figyeli a vendégeket, ahogy egy botanikus a bogarakat. És meglehetősen idegenkedve ír a melegekről. Idegenkedve, de nem sértően. És korrektül ír a zsidókról is, látva és láttatva hibáikat és erényeiket. Jól ismeri őket, hiszen felesége, Lola is zsidó.
Faludy zsidó származású magyar volt, Márai cipszer német származású magyar. Mindketten jó magyarok, ha tetszik Mélymagyarok.
Magyarok, akik látták és láttatták nemzetük önsorsrontó hibáit. Mindketten az aljamagyarok ellen a mély magyarokért írtak. Mint Ady vagy Berzsenyi. Mindketten kritikusan figyelték mostoha hazájukat, balga politikai elitjüket.
Faludyt kedvelem, mert többnyire élvezetesen mesélt. Talán az utolsó mesemondó igric volt. Megértem recski rabtársait, akik így kérték a költőt:
Gyuri mesélj. Nem baj, ha nem igaz.
Ezek után érthető, ha Márai szigorúan és távolságtartóan viselkedett az általa szabadosnak tartott Faludyval. Ide illik egy Faludy adoma, nem tudom, igaz vagy sem, de jellemző, és talán igaz is lehet. Faludynál nem lehet tudni.
A kócos költő mesélte egyszer nekem, hogy amikor az Irodalmi Újság szerkesztője volt, megkérte Cs Szabó Lászlót, hogy telefonáljon Márainak és kérjen tőle interjút. Ő az Irodalmi Újságban szerkesztőtársa volt Faludynak. A 30-41-es években, mint a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője gyakran hívta szerepelni Márait, jó kapcsolatban voltak. Nos, Cs. Szabó felhívta Londonból az akkor Firenzében lakó Márait, hogy interjút készíteni meglátogatják. Megbeszélték a találkozás idejét. Amikor több órás vonatozás után megérkeztek a szállodába, Cs. Szabó a portáról felszólt Márainak. Az volt a válasz: „Nem érek rá, nekem dolgom van a világon”.
Aztán azt is elmesélte Faludy, egyszer még találkoztak. Faludy egy állomáson kihajolt a vonatablakon és szembe vele megállt egy szerelvény. Márai ott állt az ablakban. Faludy udvariasan köszönt. Márai hátat fordított, nem fogadta köszönését. Behúzta a függönyt. Mindezt Faludy szokásos, anekdotázó stílusában mesélte. Nem sértő szándékkal, csak, mintegy tényként, érdekességként, mint egy pletykát, ami jellemző Máraira és rá is. És valóban igaz lehetett a történet, hiszen Márai többször viselkedett ilyen udvariatlanul másokkal is, akiket nem kedvelt. Faludy a történetéhez csak annyit fűzött. „Nehéz ember volt, de nagyra tartom, mint írót”. Amikor szakított Mezei Máriával, azt mondta neki, Nézze kedves Margit, hagyjuk abba. Mire a színésznő azt kérdezte, de miért Sándor? az író azt felelte:
Nekem dolgom van a világon
Olvasva Faludy könyveit, bennük egyetlen rossz szót sem ejt Márairól. Márai viszont egyetlen írásban, a sokszáz író között sem említi Faludyt. Mintha nem létezett volna.
Márai elhallgatásai árulkodóak, akiket nem kedvelt, azokról inkább semmit sem írt.
Faludy azonban elmesélte ellenségei viselt dolgait. Azt kérdezte például a főávóstól, Péter Gábortól az Andrássy út 60-ban: nem félsz, hogy megírlak? Faludy írásai tele vannak, időnként igazságtalan személyeskedésekkel.
Márai ellenségeit legfeljebb regényeiben szerepeltette.
Faludy több ezer verset írt, a kevesebb több lett volna. Talán tíz-húsz nagy verse van.
Márai nem tartotta megát költőnek, ritkán írt verset. Kötetében: A delfin visszanézett, mindössze 95 vers olvasható, köztük tíz-húsz felejthetetlen, azaz hátborzongató verse.
Nos, az a szerencse, hogy az írók haláluk után nem tudnak tiltakozni. Márai talán forogna a sírjában, ha olvasná, hogy egy írásban emlegetem őt és Faludyval. De mert végakaratának megfelelően, az Atlanti-óceánba szórták hamvait, legfeljebb a tenger kezd haragosan hullámozni. Ráadásul, most Faludyra úgy emlékeztetek, hogy Márait idézek, mert amit Márai az élet értékéről mond a Füves könyvében, az egyetemes, részben igaz Faludyra is. „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat…Senki sem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned – írja a nagy magányos. – Ember módra élsz, ha igazságosan élsz…” Mindketten embermódra éltek, igazságosan. Márai szigorúbb volt önmagához és embertársaihoz. Faludy könnyedén-komolyan vette az életet. A maguk módján vállalták a közéleti szereplést, csak másként. Márai ritkábban szerepelt. Faludy gyakrabban. Mindketten magányosak voltak. Márai főként egyedül volt magányos. Faludy társas magányban élt. Faludy reflektorfényben élt. Mindketten szolgálatnak tarották az írást, közéleti tettnek is.
Márai inkább visszahúzódó volt, Faludy exhibicionista. De minden különbözőségük ellenére sok közös vonás is felfedezhető bennük.
Egyik közös vonásuk a humanizmus tisztelete, az igazságszeretet. Sorsukban is sok közös vonás felfedezhető. Többek között, hogy a Légy hű önmagadhoz elvéhez tartották magukat. Márai a maga szigorú énjéhez volt hő, Faludy pedig a könnyedén kötelességtudó énjéhez. Mindketten a maguk módján ragaszkodtak elveikhez, szerepeikhez. Márai a konzervatív humanizmushoz, Faludy a liberális humanizmushoz. Hasonlóak voltak abban is, hogy mindketten elmenekültek a mostoha hazából. Mert mindketten úgy tartották, a haza nem egyenlő az állammal, a kormányzó, a miniszterelnök Magyarországgal. Magyarország nem egyenlő politikusaival Mindketten megízlelték, milyen érzés a hazától elszakítva élni. Mindketten tudták, amit Petőfitől tanultak, hogy haza csak ott van, ahol jog is van… Életüknek több mint negyven évét idegenben töltötték. De hasonlóak a haza, a magyar nyelv szeretetében is. Faludy György ezt többek között az Óda a magyar nyelvhez című versével – is - bizonyítja, amelyben, mint egy szóvarázsló, érezhető örömmel játszik a magyar nyelvvel.
„Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.”
Márai pedig így vall a hazáról Versciklusában.
Csak magyarul érted e szót: „Szeretlek”.
Pillangó, hattyú, csillag, angyalom
E nyelvben lesz csak t ö b b, mint fogalom
S e z a t ö b b l e t halálos végzeted lett.
A világ fénylik, nem vár senki, kába
Irammal mért vágtatsz hazafelé?
A nyelv üzent s végzet szól vele,
Dajkád tárt karja ne várjon hiába...
Otthon vagy? Hol van „otthon”? Csak a nyelvben,
Minden más fonák, zavaros, homályos…”
Mindketten azt vallották, hogy akkor térnek csak haza, ha az országból kivonulnak a szovjet csapatok és szabad választást tartanak.
Faludy türelmetlen volt, 78 évesen, már 1988-ban hazalátogatott, amikor már látszott, hogy összeomlik a Kádár rendszer. A nála tíz évvel idősebb írótársa, Márai 1988-ban még nem engedett elveiből, és persze betegsége sem engedte volna a hosszú út megtételére. És bár nem érhette meg az ország megszabadulását, művei hazatértek.
Faludynak szerencséje volt. Ő testben és lélekben épen, 79 éves korában, 1989-ben végleg hazatérhetett. Még 17 évet élt itthon megbecsülésben, több mint 50 könyve jelent meg 1988 után. Megízlelhette a népszerűséget és olvasói szeretetét.
A sors iróniája, hogy Faludy és Márai könyveit együtt árusították az utcai könyvárusok és még mindig jó üzlet a könyvkereskedőknek, antikváriumoknak és már nem kell titokban árusítani, mert mi, olvasók nem feledtük el őket és üzeneteiket. És sokunknak könyvtárában jól megférnek egymás mellett a Márai és a Faludy könyvek. Az én könyvtáramban is. Végül is, aki kíváncsi Faludy és Márai hasonláságaira, különösségeire és különbözőségeire, olvasson figyelmesen és előítélettől mentesen Faludyt és Márait.