Zágráb

Írta: Mezei Attila


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 141



Zágráb

A lapos guta majd megütötte, amikor megcsörrent a telefon az asztalán, és a magyar delegáció vezetője nevetős hangon jelentette be, hogy késnek egy kicsit, mert a sofőrjük otthon felejtette az útlevelét. Már hozzák utána, azt az egy órát meg elsörözik a határ előtti utolsó magyar kocsmában. Igyekezett kulturált lenni, de felvillant előtte minden valamirevaló középkori büntetés idilli képe. Végül is úgy döntött, hogy szíjat hasít a hátukból, ha a keze ügyébe kerülnek. Nincs mit tenni, a zágrábi városnézés elmarad, pedig a kicsit túlrúzsozott idegenvezetővel már addig eljutottak, hogyha megszabadul a vendégektől, akkor együtt mennek vacsorázni a nemrég nyitott indiaiba. Gyorsan felhívta a nőt, már az irodában volt, lemondta a program első részét, de megígérte, hogy a cége kifizeti. A vacsorát pedig mindenképp a terveknek megfelelően szeretné, nyolcra beszélték meg.

Zsúfolt egy nap, munkaebéd a vendégekkel és az agrárminiszterrel, akkor írják alá a szerződéseket is. Remélte, hogy a magyarok nem söröznek be túlságosan. Ebéd után Zastava gyári bemutató, mert az ellenérték egy részét faipari gépekkel fizetik. A gyárnézés nem lesz egyszerű, mert a termelés egyre nagyobb hányada kézifegyver, hála ennek az idióta Milosevicsnek, ezt pedig nem szokás mindenkinek mutogatni. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, kis pálinkaszag ugyan volt, de nem kezdtek el énekelni, és a felszolgálólányokat sem macerálták. Aláírták a papírokat, megnézték a Bratstvo szalagfűrészeket, amiket majd a speciális állati tápok, koncentrátumok és adalékok fejében vihetnek haza, és modernizálhatják a „török kort idéző” faipari üzemüket. Integettek és elmentek, örültek, hogy egy Baranya-háromszögből való üzletkötő a kapcsolatuk, így nyelvi gondjaik sem voltak. A mellőzött idegenvezetőről is kiderült, hogy érdeklődése igen sokrétű, túllép az indiai konyha bravúrjain.

Pár hét múlva kitört a jugoszláviai, Isten a tudója hányadik balkáni háború. Amikor az első felfegyverzett katonai járőrt meglátta Zágrábban, azonnal összepakolt, a kulcsait odaadta Kalinicnak, aki a helyettese volt a cégnél, s még aznap átment Magyarországra.

A táposoknál majdnem havonta megfordult, ismert mindenkit, még a meglehetősen eklektikusan öltözködő éjjeliőrt is, aki mackónadrágban és egy kockás zakóban állt este tízkor a kapuban, amikor megérkezett. Beengedte a parkolóba, még a fürdőt is kinyitotta. Lezuhanyozott és bevackolt a Renault hátsó ülésére. Arra ébredt, hogy az egyik korán érkező főnök féle, többször találkozott már vele, leckézteti a portást: „Béla, maga még Al Caponét is beengedné!”. Csak akkor nyugodott meg, amikor megismerte a kikecmergő torzonborz alakot, akit azonnal behívott kávézni. Mikorra lefőtt, már megérkezett minden ismerőse, látták a jugoszláv autót a parkolóban kora reggel, biztosak voltak benne, hogy valamelyik szállítmánnyal valami gubanc történt. Savanyú képpel hallgatták, hogy egy jó ideig nem lesz megrendelés, mivel most aztán tényleg kitört a háború. Elmondta, hogy szándékában áll áttelepülni, és felajánlotta kapcsolatait, aminek majd békeidőben komoly hasznát vehetik. Kaptak gondolkodásra is lehetőséget, mert az egyik nő a csomagolóból minden különösebb teketória nélkül benyitott a tárgyalóba azzal, hogy: „Valaki szólhatna már az éjjeliőrnek, mert a női zuhanyozóban fürdött, ez még hagyján, de a radiátoron hagyta a koszos gatyáját meg a büdös zokniját is.” A Buducsnoszty feliratú szatyrot levágta egy üres székre.

Megköszönték az ajánlatot, négy este a vendégszobában alhatott, mindig a női részlegben fürdött, amikor mindenki elment, mert a férfi mosdóban örökösen ótvar büdös volt. Az ötödik napon megmutattak neki a faluban egy lakást, egy ikerház felét azon a telepen, ahol csupa ilyen épület volt. Egy minden valóságot mellőző pletyka szerint, ha egy rosszindulatú mágus mindent visszavarázsolna a bányára, amit az építkezések idején onnan elloptak, akkor újra őszi árpát lehetne vetni a területen. Tiszta, szellős és világos kis lakás volt, hátul a kertre néző terasszal, amit az előző lakó elhúzható üvegfalakkal télikertté alakított. Az udvarban semmi más nem volt, mint egy irdatlan fa tele ropogós cseresznyével. A házikót egy hónapra bérelték neki, és az üzemi konyhán is intéztek ebédet erre az időre ingyen. Ennek fejében ki kellett dolgoznia egy üzleti tervet a háború utáni horvát és szlovén viszonylatra. Eddigi életében számos ilyet összerakott már, tudta, hogy a telefonálgatásokkal, faxolgatással együtt két hét alatt elkészül vele, tehát ideje van bőven. Már az első pillanatban tisztában volt három dologgal: nem fedi fel az összes kapcsolatát elsőre, az árnyékban maradók majd a dinamizmust bizonyítják, ha kikerülnek a fényre. Valamint azt sem teszi ki az üzemi faliújságra, hogy készpénzben annyi amerikai dollárt hozott magával, amellyel a fél utcát meg tudná venni, bár ez amúgy sem képezte részét a tőle elvárt tervezetnek. S a zágrábi lakásról sem fog lelkendezve dicsekedni senkinek. Gyűljön csak szépen Kalinicnál az a bérleti díj.

A házban persze nem volt telefon, az egész utcában is csak kettő, egy bányamentőnél és a rendőrnél. Minden reggel elautózott az üzembe, rátelepedett a telefonra, és átnézte a faxon érkezett üzeneteit, azután halaszthatatlan jegyzetelés látszatát keltve addig húzta az időt, amíg a konyhán elkészült az ebéd. Felfalta, és eltűnt. Pár nap múlva az egyik szakácsnő - akinek mindig átizzadt a köpenye a hónaljában - felajánlotta, hogy elküldi a menüt a műszak végén ételhordóban. Laknak arrafelé néhányan a melósok közül. Az a nő hozta másnap az elemózsiát ronda alumínium dobozokban, aki érkezésekor megtalálta a tusolóban a gatyáját. Behívta cseresznyét enni, de csak három nap múlva lett kíváncsi a nagy szemű, csaknem fekete gyümölcsre, akkor viszont csaknem szürkületig kóstolgatta. Ettől kezdve hetente legalább egyszer túlóráznia kellett.

Az üzleti terv időre elkészült, a tulajdonosok eldöntötték, hogy alkalmazzák, igaz, fizetésként kevesebbet ajánlottak a vártnál. Elfogadta. A háború kihunyt, az üzlet beindult. Sokat dolgozott, és ha estefelé a teraszon befészkelte magát a foteljába, cipős lábát feltette az asztalra, betaszított a szívecskés bádogbögréből egy pofa albán konyakot, akkor eszmélt rá, hogy most elérte az, ami elől Miholjacról Zágrábba menekült, a dögunalom. Megpróbálkozott a mozival. A filmeket csak akkor játszotta le az unott gépész, ha legalább harmincan ácsorogtak ott. A „Lándzsák hajnalban” című angol filmet kétszer akarta megnézni. Arról szólt, hogy a zulu törzsek egyszer az életben összefogtak, és a lándzsáikkal aprópecsenyét csináltak a brit korona ismétlőfegyverekkel felszerelt alattvalóiból. Nem sikerült, másodszor sem voltak harmincan.

Másnap, mikor már elment az irodából mindenki, felhívta Kalinicot, hogy hamarosan mozgósítani kell a lakás bérleti díjából származó, nála felgyülemlett pénzt. Bemondta, hogy mennyiről is van szó, nehogy kisebb tévedések történjenek. Ezen felül megkérte, hogy ott váltsa át valami értelmes valutába, mondjuk amerikai dollárba. Egykori helyettese jelezte, ez bizony értékvesztéssel jár, mert elég rosszul váltják a dollárt, mint köztudomású. Hagyta, hogy befejezze, aztán egy bizonyos dán királyfihoz hasonlóan a tudtára adta, ha már így szóba került, pontos ismerete van arról, hogy a jelenlegi bérlő a „The Washington Post”. Az újságírók a széthullott Jugoszláviáról írnak, ami még mindig érdekli a világot valamennyire. Például, hogy miért nem csináltak azok a töketlen békefenntartók valamit Srebrenicában. Tehát, ha ezektől Kalinic eleve nem dollárban kapja a pénzt, akkor ő azonnal átműtteti magát. Ezt követően ejtett még néhány keresetlen szót arról, hogy a lakás számára fenntartott padlástéri részében, hiába a titkolózás, valószínűleg Kalinic húga lakik azzal a Dinamo Zagreb-es botlábú focistával, aki ennek ellenére válogatott kerettag lett. Mindössze két dolgot nem ért ezzel kapcsolatban: hogy viseli ezt egykori kollegája, aki a Hajduk Split rendíthetetlen szurkolója, és miért nem jelenik meg egy nyüves kuna bevétel sem nála. A túloldalról egy mély sóhajt követően csak annyi hangzott el, mindent ért, tud, a pénzt egy hét múlva Pécsett átadja.

Az apróhirdetések között két nap alatt talált egy belvárosközeli, régi építésű, felújított, első emeleti lakást. A tulajdonos hatvan év körüli, ősz szakállú alak volt, nem holmi pucér képű labanc, télen-nyáron tübetejkával a fején jött-ment, amit egy kirgiz évfolyamtársától kapott, amikor a Lomonoszovra jártak. A fejfedő akkor lehetett utoljára kimosva. A lakást eddig a fiának tartogatta, aki vagy húsz éve disszidált, Franciaországban dolgozik egy egyetemen, mikológus. Amikor legutóbb itthon volt azt mondta az apjának, hogy adja el a lakást, igya el az árát, vagy vegyen egy autót, ameddig vezethet.

A horvát négy nap késéssel érkezett meg a pénzzel, lesütött pillákkal vallotta be, hogy az összeg egy része úgymond „be volt fektetve”, és az általa a visszaszerzésre fordított energiához képest a normandiai partraszállás egy könnyed nyári kirándulás volt. Engesztelésül hozott ajándékba, eredeti feliratozott zacskóban, egy Srebrna Krila lemezt. Négyen ültek a Csillag kocsma kockás abrosza fölött, a tasakból előhalászta a dollárköteget, leszámolta. A pincér ideges pillantásokat vetett az ajtó felé. Az ügyvéd aláíratta a szerződést, és jólesően nézegette a bakelitet, megállapította: „Jók ezek, de a Silezia Blues Bandhoz képest egy balkáni csimbum cirkusz!” Áldomásul ettek egy vesevelőt, Kalinic hazafelé Kutináig, ahol felhajtott a pályára, azon gondolkodott, hogy miért ő fizette a csípős belsőséget.

Napokon belül beköltözött a lakásba, a következő majdnem harminc évben naponta kiautózott az üzembe a Renault-val, amit ötévente cserélt ugyanerre a márkára. A városban visszahúzódó életet élt, nem járt máshova, csak színházba, moziba, meccsekre, könyvtárba, galériákba, múzeumokba, koncertekre, éttermekbe, kávézókba és füstös kocsmákba. A dögunalom rémét még az utazások is kellő távolságra tartották tőle, de Európából nem tette ki a lábát. A párizsi hét harmadik napján cirkáló, fegyveres katonai járőrökre lett figyelmes, azonnal kijelentkezett a szállodából, és ötszöri igazoltatás után faképnél hagyta Galliát. A kocsiban hallgatta a rádiót: félbolondok megöltek egy Charlie Hebdo nevű firkászt.

Még gyerekkorában hallotta az apja egyik barátjától: „Ha fegyveres katonát látsz, azonnal tűnj el, vissza se nézz! Azok vagy téged akarnak hidegre tenni, vagy valaki más szeretné kitörni a nyakadat, és a bakák meg akarnak védeni. Még sohasem sikerült nekik, egy lehetőséged van, köddé válni!” Ehhez tartotta magát.

2020-ban már nyugdíjasként dolgozott. Jött egy influenzajárvány. Volt már ilyen előtte is, nem idegesítette a dolog. Aztán hirtelen százszámra kezdtek meghalni az olaszok, itt is hoztak mindenféle intézkedéseket. Reggel megitta kávéját és kinézett az ablakon, két tagbaszakadt, inkább túlsúlyos katonai rendész vonult az utcán, kezükben valami modern gépfegyver. Összepakolt, bepattant a hetedik Renault-jába, és meg sem állt a zágrábi Strossmayer térig. Mintha várták volna, egyetlen szabad parkoló volt közvetlenül a bejárat mellett, a szomszéd lakás erkélye alatt. Megnézte az üzeneteit, beállította az ébresztőt hét órára, különösebb meditálás nélkül elaludt.

A földrengés reggel hat után érte Zágrábot. Arra ébredt, hogy hullámzik a sokat látott öreg ágy alatta, nagy csattanással szakadtak le az ágydeszkák a parkettára, az éjjeli szekrényről lecsúszott a konyakosüveg, és reccsenve tört össze. Mint az őrült rohant az ajtóhoz, tudta, hogy a boltív védheti kicsit, ha leszakadna a födém. Nem így képzelte el, hogy a fölötte lakó szép gyógyszerésznő hirtelen megjelenik a lakásában. Elcsendesedett minden, levágtatott a térre, az utórengéseket már az állomás előtti parkban érezte. Onnan látta meg, pedig két méterrel mellette futott el, hogy az erkély cserepes bazsalikomostul, fregolin száradó ruhástul, egészben rászakadt arra a fém és műanyag halomra, amit nemrég még az autójának hívtak.

Egy félóra múlva már működött a telefonja, Kalinicot hívta a lakás biztosítása miatt, aki hitetlenkedett egy kicsit. Később megnyugtatta, hogy két nap múlva ott lesz és mindent elintéz. Ne csináljon semmit, ha már így követi a baj, ne menjen sehová, főleg olyan helyre ne, ahol szunnyadó vulkánok vannak. Már csak az hiányozna!