With or without you
Írta: Bozóky Balázs
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 67
With or without you
(alternatív végződés Németh Ákos szövegére)
A kávé-kantátáról beszélnek, ez Bach, mindketten szeretjük, anyám, meg én. A kerület hangversenytermében hárman ülünk most, szünet van, és azt hiszik, nem látom, amit látok. Nem mentünk ki a büfébe, a kényelmetlen ébenfekete széken a férfi önfeledten hallgatja anyámat, aki előbb Bachról beszél (tényleg szereti, de butaságokat mond), aztán vállalati ügyekről beszélnek, és anyám valami ilyesmiket mond:
– A jogszabály szerint …– és beszél, mindegy mit is, és a férfi, akivel jöttünk, mosolyog, ahogy a férfiak szép nőkre mosolyognak, mondjanak bármit. A férfi most vitába száll, de nem vitázik, ez évődés csak, szabadalmi oltalomról beszél, használati mintáról, a férfi a vállalat jogásza, egy szabadalmi jogász így udvarol.
Anyám szeme fénylik, nevet, nem figyelek, nem a szavakra figyelek, a szavak merő unalom. Azt nézem, míg a férfi ezt mondja: diagnosztika, míg ezt mondja: elsőbbségi időpont, míg ezt mondja: jogelőd, anyám keze reszket a férfiéban.
Anyám vegyészmérnök, (annak készülök én is), egy nagy gyárban dolgozik, kutatási igazgatóhelyettes, azt hiszem. De ez teljesen mindegy, a lényeg ez: nagyon szép. Számára nincs rossz perspektíva, ha vállalati karácsonyon fotózzák, nincs előnytelen ruha, szinte nem is sminkel, gyönyörű anélkül is. Negyvenegy éves, nem mond kevesebbet, nem nevez engem a húgának, ha bemutat, önfeledten nevet, ha csapják neki a szelet, és mindig csapják neki a szelet, és ha nevet, még a nap is benne gyönyörködik. Pár éve özvegy, apámat, aki jócskán idősebb volt nála eltemettük, testvérem nincs, én friss érettségivel felnőttem éppen, így anyám szabad prédának számít a férfiak szemében, akik mindig udvarolnak.
De nem nekem.
Én a szép özvegy csúnya lánya vagyok.
Mondják, szép a hajam, a ruhám, jaj, de szép és szép a kezem, az is de szép.
De nem mondják: szép vagy.
Ha egy fiú hazakísért az iskolából, mindig tudtam, mi jön, amint bemutatom anyámnak. A fiú dadog valamit bemutatkozás helyett, és le nem veszi a szemét anyámról, vagy éppen, hogy azonnal elfordul vörösen. És elengedi a kezem.
A férfi most (életkorban anyám és köztem áll, és legyen neve is, nos, nevezzük Jánosnak), János tehát anyám szemébe néz, beszélni kezd, és hosszan beszél.
Izotópokról beszél, ha jól értem, az anyám, akit egyszerűen Annának nevez, lenyűgözve hallgatja, végtére így szól:
– Hogy értesz a szép beszédhez. Így csavarod el a fruskák fejét, igaz?
Ez nekem szól.
És Karin, a csúnya lány, megsemmisülten ül, bár senki sem látja az arcán a szégyent, ha a boldog reggelre gondol, hiszen a reggel azt ígérte, hogy lesz este is, és este viszontlátja Őt, szaladt az utcán, mint egy hatéves, galambokat kergetett, várta az estét, és félt is tőle, maga sem tudta, mit csinál. És az este elérkezett, a nyár első igazi estéje, és itt van Ő, de nem látja Karint. Észre sem vette. Anyára figyel, csak anyára, csügg a szavain, ha anya szól, vele nevet, ha nevet anya, és Karin sírni tudna.
****
Karin rühelli Bachot, meg a kávé-kantátát. Nyálas, fontoskodó, leírhatatlanul idegesítő számára a német nyelv hajbókolása a 18. századi udvari zenére. Kifejezetten langyos. Pont olyan, mint ahogy János csapja a szelet Anna anyjának. Fontoskodik, mint légy a száradó lócitrom körül. Ha német, akkor már legyen rendes Wagner vagy Rammstein, vagy Carl Orff. Legyen férfi. Ne szórakozzon egy hangversenyteremben, hanem akasszon be neki, meg annak a kis csajnak is a Margit-szigeten a híd alatt az aszálykor kitüremkedő kis nyúlvány kellős közepén. A sziget árapály-klitoriszán. Komolyan. Ki ír ilyeneket?
„…Óh, mennyire ízlik a kávé, az édes,
Kedvesebb ezer csóknál,
Kedvesebb, mint a muskotálybor.
Kávé, kávé kell nekem,
És ha valaki fel akar üdíteni,
Óh, akkor töltsön nekem kávét!” *
“Schweigt stille, plaudert nicht.” Szerencsétlen Bach – gondolta és barokkosan fingott egyet. Szegény én. Úgysem hallja senki. Nagy a nyüzsgés a teremben. Mindenki itt fröcsög az izótópokról, meg az akkumulátorgyárakról. Nincs valakinek egy Xanaxa? Én aztán nem megyek Debrecenbe ezekkel. Pestre is alig vonszolom már át magam, gondolta. Mit csináljak én ott Hajdúbasznádon? Ott nincs se Bach, se opera, se barokk, se hegyek, se éjjel-nappali, se Művész Mozi, se Katona! Vegyészbál. Komolyan. Miért lettem én vegyész?! Meg amúgy is. Mi köze Bachnak a vegyészekhez? Karin eltűnődve mereng, hogy első szerelmének szülei is vegyészek voltak. Mindkettő. Egyetemi szerelem. Az apuka porszívó ügynökként talált melót Clevelandben, ahová az anyuka kapott valami ösztöndíjat a ’90-es években, hogy a vírusokat kutathassa. Amikor hazaköltöztek, az apa Pesten a brit nagykövetségen lett kereskedelmi attasé, nyilván alaposan megtanult angolul a külvárosi háziasszonyok verandáján porszívóval a kezében. Micsoda képmutató egy társaság ez. Az a barkochbás, kecskeszakállas közszereplő is, aki politikussá avanzsált, az is itt ólálkodott. Pont mellette ült. A vegyész, vegyész. Ott nincs jobb és bal oldal, csak atomok, neutronok meg protonok vannak.
Ki ez a vén kurva Jánossal? Izgató a kivágás a ruháján. Látszik rajta, hogy negyven az új húsz. Érett mellei szinte önálló életet élnek, és együtt bólogatnak a fejével. Az egész sor őket bámulja, főleg a férfiak, akik kiküldték asszonyaikat sós perecért meg pezsgőért a büfébe. Szép körte mellei vannak. Vadkörte. Karinnak sosem volt dolga nővel. Bár egyszer lesmárolt egy csajt egy rockmaratonon a Ráday Klubban egy vad éjszakán. Karin a piros ruháját vette fel. Szorosan tapadt testéhez és kidomborította kis melleit, közepes méretű harapnivaló almákat formázott belőlük a vászon. Szerette ezt a ruhát, mert volt benne egy extra ív a jobb combja felett, ami még kerekebbé tette geometriailag amúgy is tökéletesen kerek popóját, és leheletnyi bűbájjal püffesztette fel pirossága amorf, férfias arcát. Egy barátja szerint kiköpött olyan fizimiskája volt, mint Mátyás királynak az ezresen. Száján piros rúzs csillant, veres körmeivel kopogtatta az előtte lévő fekete szék háttámláját. Tudta, hogy nem elég művelt Jánoshoz, de valamiért megőrült a házas, jogász férfiakért, és remekül el tudja játszani az intellektuelek diszkrét báját, ha nagyon muszáj.
Jánost a lakógyűlésről ismerte, egy házban laktak. János említette neki ezt az estét, amikor a szemetet együtt vitték ki múlt vasárnap a szelektív tárolóba, ami ott állt a bejárati ajtaja előtt. Sárga és kék. Rózsaszín selyemköntösben cigarettázott, és kávézott keresztbe tett lábbal, midőn János az előző esti pizzás dobozokat a kékbe borította, és rákacsintott. Egész nap az estére készült. Egyesével húzgálta ki a szőrszálakat a valagából, hogy a lehető legsimább legyen, ha János berepül a hálójába. Fekete csipkés francia tangát húzott. Budai szoba-konyhájába vastag templomi gyertyát vett az Ikeából, a hűtőbe aperolt, narancslevet, pezsgőt és bordóit készített, meg dán, kék sajtot. A szuterénben lakott, Jánosék a harmadikon. A lemezjátszóba a Million dollar hotel albumot rakta, és élre állította az And justice for all-t is a Metallicától a hi-fi mellé. Biztosra ment. Szeretett U2-ra dugni. A lassan induló mély basszus remek aláfestésnek bizonyult az előjátékhoz és szép keretet adott a vágyak kiteljesedéséhez. A szomszéd süket öregasszony pedig nem bánta, ha 22-es hangerőn döngött az ágy, meg a zene. Ő már semmi mást nem hallott meg, csak a Hírtévét. Karin felállt, beletúrt vöröses göndör hajába és Jánosék felé indult. Nem volt vesztenivalója
– János, te itt?
– Karin drága! Persze. Gyere, ülj közénk! Ő Anna, és édesanyja: Panna.
– Hívj csak Panninak! – nyújtotta határozottan jobbját Karin felé, a másik kezével beletúrt szőkített hajába, és oldalra biccentve a fejét kulcscsontján végig vezetve puha ujjait lassan megsimította a nyakában csüngő aranyfeszületet.
– Karin.
– Anna. Se nem édes, se nem keserű - próbált humorizálni a leányzó.
– Olyan ismerős vagy. Nem a Toldyba jártál?
– De.
– Színjátszókör? Trudi néni?
– Bezony! Én vagyok az az orosz csaj, aki a Robin Hood-ot játszotta.
– Da, da. Én pedig az egyik sherwoodi, emlékszem a sebhelyre a homlokodon.
– Milyen kicsi a világ! Bátor volt Trudi néni, hogy egy lányt rakott be Robinnak. Én sem voltam szégyenlős, engedtem, hogy fogdosson, meg ácsorogjon az öltözőben. A hideg is kiráz, ha rágondolok. Még tampont is adott egyszer.
– Ne fosszuk meg magunkat egy pohár pezsgőtől, hölgyeim! – vág közbe János. Száraz? Édes? Demi sec?
– Én Hohes C-t kérek – mondja lemondóan Panna, és a táskájába túr. Louis Vuitton replika, amit a nápolyi pályaudvaron vásárolt tavaly augusztusban 5 euróért.
– Én egy muskotályt, tokajit – mondja halkan Anna. Persze, csak ha van.
– Nedves, öö… akarom mondani, félszáraz – flörtöl Karin.
– Nem garantálom, hogy lesz orosz, de azt igen, hogy jéghideg lesz!
– Siess János, hamarosan kezdődik a második rész!
– Janó. Így hívnak a barátaim.
János elsietett a büfé irányába. A három nő csendben mérte fel egymást és a helyzetet. Anna nem mert szólni, pedig rengeteg kérdése lett volna. Panna az óráját csavargatta. Okos óráján pörgette az instát. Négy év volt Anna és Karin között. Pontosan emlékezett rá, mivel gimis szerelme és baráti köre folyamatosan rányáladzott a folyosón a szünetekben, a lépcsőknél cigizés közben róla pletykáltak, és állandóan ott sertepertéltek péntekenként az Izolabella teraszán ők is, amikor a végzősök beültek sörözni a tavaszi estéken. Akkor még ígéretes tehetség és kifejezetten szép volt. Hamisítatlan, belevaló csíki lány volt. Irigy volt rá. Karinnak szép orra, kecses járása, úrinő tekintete, aurája indokolatlan önbizalmat sugárzott. Ő kicsi, hízásra hajlamos, és az orra hatalmasan terpeszkedett az arca közepén, mint egy mini szívlapát. Igaz, az anyjától örökölt fakó szőkesége és körte mellei jól álltak neki. Egyszer a 17-es villamoson egy srác, amikor felszállt, csodálkozva ránézett és hangosan megjegyezte: mekkora... micsoda orr! Anna azóta utálta Budát, és azon belül az egész átkozott Villányi utat, ahol az eset megtörtént. Kerülte is a környéket azóta. Karin Panna felé fordult.
– Panni, nem zavarná önöket, ha ide ülnék? Látom van itt egy szabad szék Janó másik oldalán.
– Dehogy zavarsz. És tegezz bátran.
– Hogyhogy autóval jöttél?
– Most vettünk egy házat Tahitótfaluban. Franc sem akar már ilyenkor buszozni. Honnan ismered Jánost?
– Egy házban lakunk. Valójában alig ismerem. Szereti a U2-t, meg a vörösbort. Egyszer láttam, hogy a kertben a With or without you - ra poharazott és Rejtőt olvasott kacarászva.
– Ez a véletlenek éjszakája – állapítja meg Anna összegzőn. Próbál úgy ülni, hogy orrát ne világítsa meg grandtotálban a közönségre irányított reflektor. Nincs könnyű dolga, sok a fény és az izzó top. Nemcsak az izotóp. Olyan mintha újra a Robin Hood próbáján lenne a gimiben, és hosszan várná a takarásban, hogy végszóra ából bébe rohanjon a színen.
– Hol késik Janó? – türelmetlenkedik Karin.
– Biztos hosszú a sor, kedvesem – csitítja Panni.
Egy idős, bajszos férfi lazít a csokornyakkendőjén, és leül egy falhoz állított zsámolyra a terem bejáratánál. Megszólal a figyelmeztető csengő. Hamarosan kezdődik a második rész. János még sehol.
– Megyek, segítek neki - pattan fel Karin, és kiviharzik a büfébe.
Már alig van ember a márványozott büfében. Hol lehet? Karin zaklatott és mindenre elszánt. Fogja magát, és benyit a férfi vécébe. Sehol egy lélek. Vaskos, férfi húgyszag és keserű mandula illata keveredik az alagsori helyiségben. Most mit csináljak? Bevágja a klotyó ajtaját, és leül a zsámolyra a bácsi mellé gondolkodni. Az úr feláll, és elcsoszog a terem felé lassan. Előkapja a telefonját. Janót tárcsázza. Kicsöng. Hetet vár, majd kinyomja. Türelmetlen. A büfé pultjához siet, és vásárol egy tiramisut. Az egészet befalja helyben, ott állva, megtörli a száját a szalvétával, így elkenődik a rúzs. A ruhatárhoz siet. Csak egy vörös selyemsálat adott be, a május végi éjszakában elegendő kiegészítő volt. Éppen belép a kijáratnál lévő forgóajtóba, mikor megcsörren a telefonja.
– Erről a számról kerestek. Miben segíthetek? Arany János vagyok.
– Janó! Hová tűntél? Karin beszél. A lakógyűlés Excel táblázatából másoltam ki a számod.
– Haza kellett jönnöm. A bébiszitternek halaszthatatlan programja támadt. A feleségem pedig Makón van a Hagymafesztiválon. Nem volt időm szólni. Vészhelyzet volt.
– Sietek haza! Bach nem az én stílusom, ez van. De meghallgathatnánk a második részt a verandámon, ha van kedved, a médiaklikk.hu közvetíti. Van egy kis bordóim is, na?
– Benne vagyok. Hozok hozzá kesudiót meg szőlőt. Kinyitom a gyerekszoba ablakát, és akkor hallom, ha megébredne Lacika.
Karin a 7-es busz megállójába szalad. Szerencséje van. Pont jön a csuklós busz. Egy fiatal társaság azzal szórakozik a csukló közepén, hogy nem kapaszkodnak, és azon versengenek, ki bírja jobban egyensúlyban tartani magát. Karin végre mosolyog. Galambok repkednek az Erzsébet-híd felett a reflektorfényben és ő angyaloknak látja őket, ahogy elrobog a kék busz a pillérek alatt. Most ő is egy közülük, a busz meg sem áll a hídfőnél, nincs se le, se felszálló utas. Már majdnem otthon. Izgatottan igazgatja az elkenődött rúzsfoltot a busz ablakának üvegében.
A Költők parkján sétál át, mikor egy erős barna kéz megragadja hátulról, és a bokorba rántja a padok mögé. Radu 28 éves, konstancai munkanélküli, aki fél éve tarhál Budapesten és csövezik. Egy közeli telefonfülkében vészelte át a telet. A nyaka köré tekeri vicsorogva és lihegve a piros sálat, és felhúzza a piros vászonruhát a jobb combján. Letépi a fekete csipkés francia tangát, és a piros nyakbavalót most Karin szájába tömi, és bal kezével megragadja a torkát. - Baga mi as pula in albina aia care culege nectarul de pe floarea mormintului matii ** - hörgi a férfi a nő fülébe, és a haját tépi jobb kezével, majd metszőfogait mélyen a fehér, púderes nyakába vájja. Kis idő múlva hasra fekteti és hátulról erőszakolja, nem tetszenek neki a nő férfias vonásai. Miután végez, ismét a hátára fekteti, beküld neki egy hatalmas bal horgot, és egy papírvágó snitzerrel huszonnyolcszor szúr a nő szívébe és bordái közé. A spriccelő vér pont olyan piros, mint Karin ruhája és a telefonfülke.
Radu felhúzza a sliccét, köp egyet, letörli az izzadságot a homlokáról és a kopaszodó fejéről, majd elszalad az utcán, mint egy hatéves, aki galambokat kerget. Talán egész életében várta ezt az estét, és félt is tőle, mert maga sem tudta, mit csinál.
** Fordítás: kataliszt.blogspot.hu
**Román: Húzzam a faszom abba a méhecskébe, amelyik az anyád sírján lévő virágokról gyűjti a nektárt.