Wirginia Woolf rejtett javaslata
Írta: Litván Péter
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 236
Virginia Woolf rejtett javaslata
Reflexiók az RS9 Színház bemutatója nyomán
A XX. század első felének két másik meghatározó negativistájával, antipátosz-teremtőjével – Joyce-szal és Kafkával – ellentétben Virginia Woolf negativizmusa nem abszolút (nem eredendő és fellebbezhetetlen), hanem csak relatíve univerzális, rámutat valamire, amennyire a dekadencia bármiféle rámutatást megenged, a Requiem szövegében és a Szixtuszi kápolnában megidézett Szibillaként, vagy boldogtalan Cassandraként – arra, hogy az emberiség a historicizmus és a heroizmus, valamint a hierarchizmus kultiválása révén pusztulásába rohan. És mivel neki is csak kultusz jutott osztályrészül, ahelyett, hogy figyelmeztek volna szavára, véget vetett életének – nem a fiatalság drámai hirtelenségével, mint halvány és bizonytalan emlékeim szerint Hollywood képzelteti, hiszen ekkor már 59 éves volt, de a mesélésre rendelt öregkort nem megvárva, a minden mesét már előre – és utólagosan is – hazugsággá minősítő pusztulás, az újabb világháború kilátástalanságában – rácáfolva a kortárs mesélő – de egyben gondolkodó – Thomas Mann szavára, hogy regényírónak magas életkort kell megélnie, ahogyan a regényhez is nagy lélegzet kell. Vagy mégsem – hiszen ő tán mesélő, de nem regélő (regénylő) elbeszélő (ahogy Joyce sem az, akivel egy évben született és egy évben halt meg), sőt talán nem is elbeszélő, mert ez a minőség megint csak a korra árnyékot vető mintázat ellenére(Németországban élete végkifejletekor javában vicsorított a harmadiknak nevezett) valamilyen valahanyadik nagyszabású historicista birodalom hivatalosává vagy (Angliában éppen VI. György, Victoriához és a majdani Erzsébethez képest, rövidéletű, de sárkányölésre predesztinált napján) metaforikusan e királyság-és-nagy-ember-orientáltságú rangkórság valamely uralkodójává (I. Virginiává – mikénta történelemben is volt egy szűz epithetonú királynő, aki szintén első volt, csak Erzsébet) emelné-katalogizálná, miután nagyapja, Thackeray, az utódlási ingert mint olyat alighanem felfedeztette és nimbuszával mindjárt le is csillapíthatta benne, nagy-íróságának kidomborodásával fokozva a homorúság iránti hajlamot.
– Ne erőlködjön, Mr. Litván – hallom Virginiát szólni hozzám. (Miért is ne szólíthatnám őt nemes egyszerűséggel keresztnevén Virginiának, ahogy sok nő József Attilát egyszerűen Attilának hívja, amit ő akár bátorításnak is vehetne, ha élne.) Tehát, tegyük fel, rám szól Virginia (ha egyáltalán szóba áll velem), hogy „ne erőlködjön, Mr. Litván – nem vagyok én a maga esete (ahogy maga sem az enyém), és nézzen magába: nem arról van itt szó, hogy a macsóságát akarja azzal kompenzálni, hogy engem sztárol? Nem a nőknél akar most ezzel jó pontot szerezni?”
Rosszulesik e vesébelátó gyanakvás, de tudomásul veszem, hiszen mindmáig kerültem őt, mint aki fél a farkastól, vagy unalmasnak elkönyvelvén nem is tekinti farkasnak Virginia Woolfot, pedig valóban nem az, hanem emberszemmel nézve szelidebb természet, vizek fölött sikló halevő sirály, tengeri farkas – akiről a vérmes Falstaffnak (valamely énemnek) lesújtó véleménye lenne, mert hal- és nem húsevő –, istenküldöttként a zárt, halkröptű Hermész alakváltozata-megszemélyesülése vagy társa: Hermészhez tartozó jósnő méhecske alakjában. Ellenpontja a háborús Árésznek. Miközben a fronton egymást pusztítják a nagy szavak áldozatai, vagy a kiszolgáltatott civil lakosságot gyilkolják, ő, aki vidéki odú messzeségéből szemlélhetné ezt, mézet gyűjtögetve regényeihez, saját élete ellen fordulva vízbe öli magát, mert zümmögését nem hallgatta meg senki, neki viszont a civilizáció szilaj hangjait, mindent, ami elviselhetetlen, hallania kell.
Szóval mi is az ő rejtett javaslata?
Hogy elég volt a nagy szavakból és a nagy tettekből, hogy minden apróságra, minden rezdülésre figyelni kell, és hogy a csekélynek látszó dolgokban van a kiteljesedés.
Én ezzel egyetértek és javaslatát, mely éppoly hangsúlytalan, mint azok a dolgok, melyekre vonatkozik, igyekszem a magam szűk, tehát kiteljesedésre alkalmas köreiben, valóra váltani.
Fentieszmefuttatásra az RS9 Színház bemutatója késztetett, mely Virginia Woolf utolsó, Felvonások közben című regényét dolgozza fel Lábán Katalin rendezésében. Hozzáteszem, igen élvezetesen – remélve, hogy nem tekintetik ez újabb jópontszerzési próbálkozásnak.
Ez az utolsó regény a nagy szavak és tettek világát hozza le a nagy porondról a vidék porába és intimitásába, egy úri birtokon megrendezett színjáték formájában. Ez indokolja szememben a mostani színrevitelt is. Regényt színpadra állítani ugyanis divatos, de többnyire olyan vállalkozás, mely az olvasás hiányra appellálva az emberi gyengeséget szolgálja ki, ahhoz hasonló szolgáltatást nyújtva, amikor egy régiveretű szöveget a gyengébbek, vagyis a mai (nem-)olvasó kedvéért és szintjére mai nyelvre átírnak, lebutítanak. Holott a ma emberét kell felemelni, nem az értéket hozzálaposítani.
De itt nem erről van szó, hanem az Anglia történelmét felelevenítő regénybeli előadásnak – mely a testvérgyilkos civilizáció részint parodisztikus egérfogó jelenete – a regénykörnyezetbe ágyazott „újra”-rendezéséről, megvalósításáról.
Litván Péter