Vonaton
Írta: Vitányi Iván
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 375
Vonaton
Kékesszürke téli délután volt. A gyorsvonat egykedvűen robogott a hófoltos szántóföldek között. Mihály Judit a másodosztályon utazott. Unatkozva ült a fülkében. Szép lány volt. Semmi különös, csak egyszerűen kellemes összhatást nyújtott, amihez alakjához jól illő, egyszerű ruhája is hozzájárult. Érettségi után volt. Az Iparművészetire akart menni, de nem sikerült. A ruhagyárban dolgozott, valami nyugis állásban. A párás ablakon beszűrődő kékes fény, a vonat zakatolása, és a neon zúgása határozottan álmosította. Judit nem akart aludni. Mostanáig egy képes újságot olvasott, de szörnyen megunta, és letette. Szemével tompán tapogatta a szemközti falat. Kifakult, barnás kép, lekerekített alumínium keretben: a szolnoki állomás. Előtte egy szerelvény. Repedt tükör, a sarkában maratott embléma. Már elkezdte belepni az a barnás por, ami a vasút legrejtettebb zugaiba is behatol, és rátapad mindenre. A fogason szürke kabát lógott, mellette a csomagtartón kötött sapka és sál. Fehér színben. Alatta az ülésen sporttáska. Judit most a szemben ülő fiút nézte. Tizennyolc-húsz év körüli, sportos alkatú fiú volt. Sima haj, csontos arc, és fémkeretes szemüveg. Talán egyetemista lehetett. Előtte a lehajtható asztalkán nyitva lefordított könyv. Révedező tekintettel bámulta az elmaradó csupasz fákat, tanyákat, a fekete–fehér foltos tájat. Kezével időnként kis udvart nyitott az ablak vékony párabevonatán. Időnként ránézett a szemben ülő lányra. Másodpercekig fixálta, majd újra kinézett a tájra, ami egyre inkább egyenletes szürkeséggé kezdett összeolvadni. Tekintetük nem találkozott. Valami különös izgalmat érzett, úgy tűnt, ég az arca. Nézte a horizonton a város fényeit, majd ismét a lányt. “Biztos?” –kérdezte magától– “És ha nem?” – De valami azt suttogta, hogy igen. Nem merte megkérdezni. Tekintetét körbejáratta a fülkén. Elnézett Judit feje fölött: a csomagtartót nézte. Az egyenes, párhuzamos alumínium rácsok között akadt néhány renitens, amelyek egymás felé görbülve őrizték egy–egy erős kezű utas emlékét. Egy pillanatra Juditra nézett, aztán a Pannónia Szálloda- és Vendéglátóipari Vállalat reklámjára: nagy hodály, tele asztalokkal, és népies vonalú székekkel. A háttérben cimbalom és bőgő. A kép mellett a fogason drapp tollkabát, szürke kötött sapka. Az ülésen fekete táska, és nyitott képes újság. Barna linópadló sáros lábnyomokkal. Az ülés alatt narancshéj, és almacsutka. Judit lábán fekete csizma volt. Sötét harisnyanadrágja jól kihangsúlyozta szép, formás vádliját. Barna szoknya volt rajta, és drapp kötött pulóver. Fejét a fejtámlának támasztotta, keze ölében nyugodott. Kifelé nézett az ablakon. A fiú kinézett a folyosóra. “Holt biztos” –gondolta. Ismét a lányra nézett.
–Bo… –kezdte volna, de nem jött ki hang a torkán. Talán másfél órája hallgattak a fülkében. Arra gondolt, a lány talán észre sem vette, és mintegy a biztonság kedvéért nyelt egyet. Ismét körülnézett a fülkében de semmi változást nem talált. A kerekek egyfolytában zúgtak alattuk. A távolban egy másik vonat fénycsíkja jelezte, hogy állomás közeledik. Mindketten a személyvonatot nézték. A két vágány egyre közeledett egymáshoz. A fiú elkezdte számolni a kocsikat.
Végül a személyvonat lassan lemaradt, a két vágány hangos zakatolással egymásba olvadt. A kivilágított peronon padok, szemétkosarak, és műkő virágtartók húztak el mellettük. A sötét épületen foghíjas neonfény hirdette az állomás nevét. Egy raktár előtt néhány tehervagon vesztegelt. Bakterház következett, majd ismét egetverő csattogás, és máris megint kint voltak a szántóföldön.
–Bocs… Ne haragudj… Nem voltál egész véletlenül nyolcvanegyben Földváron?
–De voltam Földváron.. várj csak…talán négy–öt éve…
–Szüleiddel és a bátyáddal…
–Stimmel. Miért?
–Nem emlékszel rám?… véletlenül…
–Nem.
–Ti az ablak mellett ültetek az ebédlőben… Középtájt… a szervízajtóval szemben…
–Úgy emlékszem, igen… Mért?
–Csak furcsa… Egyáltalán nem gondoltam, hogy találkozni fogok még veled. Négy év alatt kétszer, ha eszembe jutottál… És most tessék…
–Így emlékszel rám?
–Az arcodra nem. Csak úgy az egész… Mint jelenségre… De most, hogy megláttalak, egyből megismertelek. Olyan érzés volt, mint mikor meghallasz egy zenét, amit valamikor régen gyakran hallottál. Mondjuk a Balaton–parton a halászcsárdából szólt. Olyan nosztalgikus érzés. …Mintha tegnap lett volna… Vagy fényévekre innen, egy felrobbant galaxison. Fantasztikus… Ezalatt a négy év alatt teljesen megváltoztam…
–Nem emlékszem rád… Valami közelebbit!…
–Talán jobb is… A strandon a lángossütő közelében voltatok…
–Hhhmm… igen… –Judit egy picit nevetett. Csodálkozott a fiú határozottságán, de nem tudta mire vélni az egészet.
–Furcsa dolog így találkozni veled, szemtől szembe… Egész nap a lángossütő mellett ácsorogtam. Onnét jól lehetett látni titeket. Vonzottál mint egy mágnes… Muszáj volt állandóan ott lennem, ahol te vagy, de túl közel nem mertem menni, és ha idenéztél, elkaptam a fejem. Ezek szerint jól konspiráltam: nem vettél észre… Azt hiszem, a szüleim sem. Akkor állandóan rád gondoltam. Kötelességszerűen kerestelek minden nap. Mint egy feladat, amit végre kell hajtani. Újabb, és újabb trükköket találtam ki. Ürügyeket, hogy felállhassak anyámék mellől a plédről. Álcázásokat, hogy feltűnés nélkül fel–alá sétálgathassak felétek, mint akinek arra van dolga. Nem tudom, mit éreztem. Ez nem volt szerelem, az biztos. Csak addig tartott a feladat: nézni téged. Azt sem tudom mit néztem rajtad. Valami furcsa sikerélményt éreztem, ha láttalak… Ha nézhettelek… És akkor egyszerre csak vége, hazamentünk. Még látom, ahogy ültök a bőröndök között a portán. Én meg nézem tehetetlenül. Semmi nyom nem maradt. Sehol egy levél, egy fénykép… Megmaradtál az én titkomnak. Fájt a szívem. Egyszer gyerekkoromban egy mozdonyvezető megengedte, hogy felmenjek a gőzmozdonyra. De féltem tőle, mert sistergett, és piszkos volt. Nem mertem fölmenni. Sokszor eszembe jutott, és átkoztam magam…
…A vonat fékezni kezdett, ez kizökkentette a fiút gondolataiból. Nagyot zuhant vissza a földre. Tudomásul kellett vennie a tényeket. Körülnézett. Kint már teljesen sötét volt. Judit fölállt, hogy fölvegye a kabátját. A fiút rettenetes érzés fogta el. Utoljára végignézett a lányon. Szép alakja volt. Arányos, formás, kellemes. Nem izgató, és szexis, csak szép. És a ruha tudta kötelességét: megfeszült, ahol kellett, de könnyedén omlott le, ahol épp arra volt szükség. Úgy nézte, mint egy görög szobrot. A lány belebújt a kabátjába, majd begombolta. A fiú kétségbeesetten próbált minden pillanatot kihasználni, hogy még nézhesse, figyelhesse, hogy megállítsa az időt. A lány már teljesen fel volt öltözve. Megfogta a táskáját és az ajtó felé indult. Mielőtt becsukta, benézett a nyíláson.
–Szia… Jó utat! – szólt közönyösen
–Szia… – mondta a fiú is, és a lány észre sem vette a hangjában azt, ami neki szólt. Becsukta az ajtót. A vonat kisvártatva megállt. A fiú lehúzta az ablakot. Forró arcának kellemes volt a hideg. Nézte a lányt, amint megindul a kijárat felé. Körülötte néhány szürke, hétköznapi utas. Előrébb magas, sötét épület, kivilágított felirattal. A jobb napokat látott fatornác alatt kihalt volt minden. Neonok jelezték hogy nyáron itt osztják a meleg sört, és a hideg kávét. A vonat lassan megindult. Megfontoltan, méltóságteljesen gördült kifelé. Elhaladt Judit mellett, aki még a peronon gyalogolt. A fiú utánanézett, és arra gondolt, talán sosem látja többé. És ezt az egészet Ő még csak meg sem tudja soha.
A drapp tollkabát egyre kisebb lett. Lassan elmaradtak a póznák, a váltók, a jelzőfények. A szél fagyosan vágott be az ablakon, és a fiú csontos arcába mart. Már nem lehetett látni az utasokat, sem a sötét épületet, csupán néhány pontot a látóhatáron. Körül sötét, és csend. Csak a vonat zakatolt, és a neon zúgott egyhangúan. Becsukta az ablakot, és lenézett az ülésre… Egy képes újság hevert ott…