Volt egy ország
Volt egy ország, úgy hívták Balambéria. Balmbérok lakták többnyire, meg néhány nem balambér. Balambéria szép ország volt, hegyes völgyes, alföldes. Voltak nagy folyói, kis patakjai, zöld erdőségei. Volt számtalan legelője, ahol a marhák és lovak békés egymás mellett élésben legelésztek, és volt sok szántóföldje, ahol mindenfélét termesztettek. Egyszer még tarhonyát is próbáltak, I. azaz Féleszű Simon király idejében, de az nem vált be.
Volt aztán hosszú tengerpartja festői kikötőkkel, meg egy randa naggyal, ahol a kereskedelmi és hadi hajózás folyt ősidők óta.
Balambéria demokratikus királyság volt, mit tegyünk, ez így alakult történelmileg. Tehát a királyokat demokratikusan kellett megválasztani a Balambér alkotmány szerint. Ezt valahogy mindig figyelmen kívül hagyták királyválasztások idején valamire hivatkozva. Vagy nem hivatkoztak semmire, ha nem értek rá erre. Így mindig az lett demokratikusan király, aki igazán és nagyon akart király lenni. Ilyenkor volt egy kis haddelhadd a régi és az új király között, aztán a győztes felült a trónra, a vesztest pedig elküldték nyugdíjba, vagy száműzetésbe, vagy a náthába, attól függően, hogy mennyire tudatosult benne, hogy veszített.
Mikor ez a történet történt, éppen III. azaz Nagyfülű Fülöp uralkodott demokratikusan Balambériában. Fülöp fiatal király volt, de csak az egyik alminiszter engedte meg magának a könnyen adódó szójátékot Őfelsége nevével, mikor egy különösen hülye ötlete után Zöldfülű Fülöpnek nevezte. Becsületére váljék, hogy a halálos ágyán mélyen megbánta, hogy tiszteletlen volt Őfenségével, és megígérte, hogy többet ilyet nem tesz. Nem is tett.
Más sem. A balambérok szerették a királyukat, és eszük ágában sem volt sértegetni. Ebben támogatta őket a balambér alkotmány vonatkozó passzusa, amely előírta, hogy minden balambér köteles szeretni a királyát, és tilos neki sértegetni. Aki esetleg mégsem szerette, vagy – ne adj isten - csúnyát mondott róla azt hagyomány és törvény szerint alkotmányosan deresre húzták, és jól elpicsázták. A hagyomány és törvény szerint pont kétszer annyi botütést kapott, ahány éves volt, így aztán három év felett nem volt olyan épeszű balambér, aki ne szerette volna az épen aktuális királyt, és aki ne fogta volna be a száját, ha az aktuális király valami módon kibabrált a néppel.
Így éldegéltek a balambérok, és viselték III. azaz Nagyfülű Fülöp uralkodását, pont úgy, mint az előző királyét és majd fogják a következőét is.
Fülöphöz – elődeihez hasonlóan – kétféle módon viszonyult népe.
Volt, aki alkotmánytól függetlenül szerette királyát. Ezek élénken követték az uralkodás eseményeit, eljártak a nagy állami ünnepekre, és könnyekig hatódtak, amikor Fülöp leereszkedve közéjük, végigsétált a rakparton és udvariasan köszönt mindenkinek, aki szembe jött.
Akik meg az alkotmánytól nem függetlenül szerették Fülöpöt, azok a sportújságokat olvasták, jó filmeket néztek a tévében, húst sütögettek a szomszédokkal a hátsó kertben, és kuglizni jártak a kocsmába. Lehetőleg nem olyankor, mikor Fülöp leereszkedett. Állami ünnepeken pedig összepakolták a gyerekeket, és elmentek a tengerpartra pancsolni. Ezt nem tiltotta az alkotmány.
A balambérok egyik keresztje (a sok közül) az volt, hogy Fülöp borzasztóan szeretett beszédeket mondani. Ilyenkor mindig előhozakodott valami nagyon frappáns mondással, amit aztán lehetett elemezgetni, idézgetni, és nagygyűléseken kántálni. Egyszer például azt találta mondani: „Én egy pók vagyok, és szeretetem hálójával elérek minden Balmabérhoz!” A hallgatóság ujjongott, az állami főkommunikátor pedig a foga között, sziszegve káromkodott, hogy akkor most, hogy a falhoz csapkodott karimás lófülébe fogja ő vonzó és rokonszenves állattá tenni a pókokat a balambérok szemében? Mindegy, a feladat adott volt, így másnap már cikkek kezdtek megjelenni a királyi lapokban a pókok pótolhatatlan hasznáról, fejlett szociális életükről. A Természettudományi Egyetem pedig nagyon sok pénzt kapott egy pókológiai tanszék létrehozására, hogy a tudományos eredményekkel támasszák alá a pókság kellemes mivoltát. A pók nemsokára állami jelképpé lett, és bevették az alkotmányba is. Mindez senkit nem lepett meg, üzemszerű működése volt ez a balambér államnak.
A balambérok másik keresztje (a sok közül) az volt, hogy Fülöp szeretett álmodozni. Például tengeri nagyhatalommá gondolta fejleszteni az országot. Olyan flottával, amitől mindenki összeszarja magát, és senki se mer kezet emelni a balambér felségvizekre. Ez mindenkit meglepett, mert ez a tengeri nagyhatalomság egy ideje nem volt aktuális kérdés azon a környéken. Mindenki nyugodtan használta a maga tengerét, és nem volt szükség többre. Fülöp azonban olyan fejbevevős volt, és ha valamit a fejébe vett, akkor az ott volt.
Neki is látott a flottafejlesztésnek. Hosszas megfontolás után úgy döntött, hogy egy nagy, nagyon nagy hajót építtet, amely puszta tömegével is tiszteletet parancsol, és amit majd méltó lesz róla elnevezni. Meg is építették. Nem került többe, mint a Balmabér GDP háromnegyede. Kétévi háromnegyede. A balambérok szívták a fogukat, mert kicsit kevés lett a pénz, lassan már kuglizni sem tudtak, de hát ott volt az alkotmány, meg a deres a főtéren, így aztán ültek otthon, és régi receptkönyveket bújtak, hogy hogyan lehet cipőtalpból pörköltet főzni.
Cserébe lett egy akkora hajójuk, hogy csak na. Balambéria Büszkeségének nevezték el egyelőre. Kifutni nem futott ki, mert nem volt rá szükség, továbbra sem emelt senki kezet a balambér felségvizekre. Igazság szerint a kutyának sem kellettek a balambér felségvizek. A Balambéria Büszkesége kikötve ácsorgott tehát a part mellett, és, ahogy ez már lenni szokott, egy idő után, a part és a hajó közti rést keresztbe kasul beszőtték a pókok hálóikkal. Mondta is a hajó első számú királyi felügyelője, hogy milyen szép szimbóleum ez, a nemzeti, uralkodói jelkép és a nemzet erejének szimbiózisa. Fülöpnek nagyon tetszett ez, mondogatta is lépten nyomon mindenfelé, és mivel neki tetszett, mindenkinek tetszett.
Történt aztán, hogy a szomszéd Lükónia megunta a Balambérok tengeri nagyhatalmát. Nem akartak ők semmit a balambér tengertől, de azér mégis csak… Nem illik ilyen csúnyán hatalmaskodni. Úgyhogy egy szép nap reggelén kifutott a lükón flotta, és ment neki egyenesen Port Balambériának. Lett ám nagy kapkodás, rohangálás, és a Balambéria Büszkesége nemsokára kifutásra készen állt. A kapitány, aki véletlenül tényleg haditengerész volt, és nem a Királyi Törvényszék Elnökének unokaöccse, éppen kiadta a parancsot az indulásra, mikor a Hajó Szellemiségének Őriző Tisztje, aki viszont a Királyi Törvényszék Elnökének unokaöccse volt, megálljt parancsolt! Mert hát mi lesz a pókokkal? Ha a hajó elindul, akkor ugyebár elszakadnak a gondosan összeszőtt hálók, és a pókok – placcs – vízbe esnek, és randa halált halnak. A Pókok pedig ott vannak az alkotmányban. Meg szimbóleumok is a szimbiózisra. Szóval nem volt egyszerű kérdés, fel kellett hívni az Alkotmány Szellemiségét Őriző Hivatal elnökét, az pedig a Királyi Gondolkodó Hivatalhoz fordult, akik viszont szakvéleményt kértek a Pókológiai Tanszéktől, akik nem voltak bent a helyükön, mert egy éve nem volt semmi dolguk. Mire a Királyi Döntési Főbiztosság végre meg merte kérdezni Fülöp véleményét, addigra már okafogyottá vált a dolog, a Balambéria Büszkesége végleg a helyén kényszerült maradni, a balambérok pedig azon vették észre magukat, hogy mint a lükón alattvalók láthatnak neki az ebédnek.
Így történt.
Azért a balambérok a történelmi hitelesség kedvéért kirángatták Fülöpöt a főtérre, ráfektették a deresre, és jó elpicsázták. Úgy alkotmányosan. Aztán kapott egy párnát, hogy legyen min ülnie, és többet nem törődött vele senki.
Azóta a lükón állampolgárságú balambérok három bölcsességet ismételgetnek kuglizás közben, ha a múltról kerül szó.
Ne háborúzz, ha nem tudod hogyan kell, és nincs rá okod!
Az alkotmány komoly dolog, marhaságokra ne használd!
Demokrácia azért van, hogy demokrácia legyen. Másra nem jó.
És ez a lényeg.